Helsinki Figyelő


Nemzetünk és a polgárosodás szuperhősei 1848-ban ejtettek mély sebet a „történeti alkotmány” monstrumán. Hálásak lehetünk nekik érte. Kormányunk ma mégis újjáélesztené a jogbiztonság és jogegyenlőség előtti rendi állapotok gólemjét. Ebből nem lesz áldó imádság.

Batthyány_kormány

Egykor volt a magyar jognak egy ma különösnek tetsző jellemzője, hogy ugyanis a régi jogszabályok nem évültek el, és akár még akkor is hatályban maradtak, ha utóbb velük ellentétes törvényeket hoztak. A Corpus Juris Hungarici, a legfontosabb magyar törvénytár egyre csak hízott tovább megállíthatatlanul. Mindez gyakorta komoly zavart okozott a jogalkalmazásban, és például az ország alkotmányos működését állandó, nem csituló (köz)jogi viták övezték. Belátható, hogy ez a zavaros helyzet nem szolgálta a jogbiztonságot és a jogegyenlőséget, a konfliktusokat a jog absztrakt és formalizált világában nem sikerült rendezni, így átszivárogtak olyan helyekre, amelyeket nyers hatalmi viszonyok uraltak. A joghoz való hozzáférést számtalanszor az erőviszonyok határozták meg, és az erősebbnek „volt igaza”, a jog bunkója a gyengébbre sújtott le.

A hazai jogfejlődés az 1848-as áprilisi törvények óta egyre szűkebb teret hagyott ennek a gyakorlatnak, amely azonban bizonyos elemeiben egészen 1946. évi I. törvény, a „köztársasági kisalkotmány” elfogadásáig fennállt, s végérvényesen csak a 1949. évi XX. törvény, a „kommunista alkotmány” számolt fel. Vele együtt került sírba a „történeti alkotmány” is, amelynek jól formálható (sokszor túlzottan is képlékeny) természete tette lehetővé például a kiegyezést éppúgy, mint a Habsburgok trónfosztását. 1949 óta kartális alkotmányaink vannak: 1989-ig csak papíron volt, azóta viszont jó két évtizeden át a valóságban is. Az „elmúltnégyévben” történt egy s más, és 2014 tavaszán már nem mondhatjuk magabiztosan, hogy országunk alkotmányos jogállam.

Az egyik ilyen, hogy az Alaptörvény felélesztette a „történeti alkotmányt”. Az új, egypárti preambulum, a Nemzeti hitvallás dacosan kijelenti: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.” Azaz az alkotmányozó kétharmad a maga kartális alaptörvényében egyenesen azt állítja, a „történeti alkotmány” élt, él és élni fog. Ez már csak azért is érdekes, mert a kartális típusú alkotmányok utólag ritkán szokták a szokásjogra és a jogértelmezésre alapozódó történelmi alkotmánytípusokat újjáéleszteni. Nem beszélve arról, hogy a 2010-ig az alkotmányértelmezésben meghatározó szerepet játszó Alkotmánybíróság jogköreit a fideszes alkotmányozók tövig vágták vissza. Másik furcsaság, hogy az Alaptörvény R) cikke kimondja: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Nem mondja meg azonban, mégis pontosan kinek kéne így értelmezni az új alkotmány rendelkezéseit. Noha az R) cikk csak általánosságban szól az alkotmányosságról, az alkotmánybírák magukra vették a felszólítást, és bejelentkeztek az értelmező szerepre. Talán joggal, de az is lehet, hogy nem.

Magyarország úgy tűnik, ebben is „unortodox”. A legtöbb alkotmányos jogállamban a jogfejlődés ugyanis az alkotmányos szokásjogtól vezetett a kartális alkotmányig. Visszakanyarodásról az „ősibb” változathoz én nem tudok, de ha elő is fordult, az aligha jelentheti a jogállamiság erősödését. A történeti konstitúcióknak ugyanis vannak a modern és demokratikus világhoz nehezen illeszkedő vonásai: a szélsőséges relativizálhatóság és a szinkronitás, vagyis az, hogy a jog különböző történeti rétegei párhuzamosan élnek egymás mellett tovább.

A mai ünnepi napon érdemes felidézni: tisztában voltak ezzel a reformkor nagyjai is, és sokat tettek azért, hogy a visszás helyzet megváltozzék. A reformkori országgyűléseken állandó viták folytak a „sarkalatos törvények” visszavonhatóságáról. A reformpártiak ugyanis nem fogadták el azt a konzervatív nézőpontot, hogy az egykor megszületett, fontosnak ítélt jogszabályok visszavonhatatlanok, bármennyire álljanak is szembe a jelen viszonyaival és a józan ésszel. A liberálisok hadjárata, „melyet azért vívtak, hogy az élőknek joguk legyen a letűnt nemzedékek által örökül hagyott megváltoztatására”, már 1790-ben elkezdődött, hogy aztán néhány évtized szünet után az 1830-as években újra fellángoljon – tudjuk meg Kecskeméti Károly történész nagyszerű könyvéből. Igazán eredeti módon akkoriban mind a haladárok, mind a maradárok ősi törvényi passzusokkal bizonygatták saját igazukat. Az is érdekes, hogy míg a XVIII. század végén az újítás eszméje leginkább felülről, a királyi udvarból érkezett (noha a magyar jakobinus összeesküvők is magukénak érezték azt), addig a XIX. századi változat kezdetektől fogva ellenzéki gyökerű volt.

Laczkovics János az 1790-es években például a megcsontosodott nemesi privilégiumokat támadta, amelyek a XVI. században, a törökkel vívott háborúk alatt nyerték el formájukat, amikor a nemesek még valóban a vérükkel adóztak: „Félre tehát a’ ti szemtelen köz-bóldogúlást rontó, vadságot és értelmetlenséget mutató törvényeitekkel, privilegyium és szabadságaitokkal!”

A nemesek (az akkori politikai nemzet) többsége azonban szívósan ragaszkodott a „nyolcszorosan évszázados” alkotmányához. La Motte Károly gróf például az 1741:8 törvénycikkre hivatkozva utasította el, hogy a Lánchídon a nemestől hídpénzt szedjenek. Széchenyi a Hitelben (1830) indított támadást az „ősi”, történeti alkotmány ellen: „A’ változhatatlan ’s még kérdésre se vehető törvény philosophiája ’jövendő törvényhozók kezeinek megkötésében áll.’ ’S igy mathematice sül ki, hogy illy törvény káros, mert belőle rossz sok, jó semmi se folyhat.”

Az ifjú Kossuth 1833-ban óvott ugyan a hebehurgya törvénymódosításoktól, de ezt is írta: „komoly ajkam mosolyogni indul, valahányszor törvényhozó teremünkben valamelly indítványnak ellenére azon okot hallom felhozhatni: jó, helyes, de Webőczynek ez s ez törvénye mást rendel, következőleg el nem fogadhatom. Mellyik Isten ütötte fel Werbőczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak örök természet örök könyvét illetheti?”

A reformkor liberálisainak köszönhető, hogy 1848-ban Magyarország nagyot lépet a jogegyenlőség és a jogbiztonság felé. Az áprilisi törvényeknek hála, remélhetőleg az ősiséggel vagy a jobbágysággal már nem kell vacakolni az Alkotmánybíróságnak, mert azokat 1848-ban eltörölték, és – ha jól értjük – a „történeti alkotmánnyal együtt” még nem élesztette újjá az Alaptörvény. Igaz, annak nyomán sarjad így is elég vadság és értelmetlenség.

Zádori Zsolt

Találja meg az öt különbséget a két, azonosnak tűnő képen! Ez jutott eszembe, amikor a sajtó hírt adott arról, hogy Pécsett őrizetbe vették B. Ferencet, mert cigány önvédelmi szervezetet akart létrehozni, hogy fellépjen a romák, a zsidók és más, fenyegetettségben élő kisebbségek érdekében.

[caption id="attachment_848" align="aligncenter" width="560" caption="Gárda-születésnap a Hősök terén. Háborítatlanul"][/caption]

A rendőrség szerint fennáll a gyanú, hogy ezzel „közbiztonság, közrend fenntartására irányuló tevékenység jogellenes szervezésének” vétségét követte el. A büntető törvénykönyv 217. paragrafusa kimondja, hogy aki jogszabályi felhatalmazás nélkül a közbiztonság, közrend fenntartására irányuló vagy annak látszatát keltő tevékenységet szervez, két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Annak alapján, amit az ügyről tudni lehet – különösen, ha mégiscsak igaz az utóbb félreértésnek minősített információ, hogy fegyverekre akartak pénzt gyűjteni –, kétségtelenül felmerülhetett e bűncselekmény gyanúja. Ha pedig felmerül és a hatóságok tudomására jut, a rendőrségnek kötelessége vizsgálatot indítani, és B. Ferencet kihallgatni. Szóval eddig rendben volnánk, akkor mégis mi a baj?

Nos, például az, hogy az Új Magyar Gárda honlapján szó szerint a következőt olvashatjuk: „Az Új Magyar Gárda Pest megyei csapatához futott be kedden délután a Ceglédiek [sic!] segítségkérése. [...]. A Ceglédiek megelégelték a rendőrség tétlenségét a cigány bűnözőkkel szemben és egységesen kívántak ennek megálljt parancsolni. [...] Ehhez az Új Magyar Gárdát látták partnernek és hozzánk fordultak megoldásért. [...] Tagjaink azóta is figyelő szolgálatot látnak el [...]. Cegléd közbiztonsága, illetve a közbiztonság hiánya sajnos nem egyedi. Azonban amit kedden a Ceglédiek tettek az egyedi, bátor és követendő minden »fertőzött« település számára!” A szöveghez képek is tartoznak, amelyeken látszik, hogy az „új” magyar gárdisták a feloszlatott Magyar Gárda egyenruhájához megtévesztésig hasonló öltözékben vonultak ki Ceglédre. Az arcok nincsenek kitakarva, így az érintettek azonosíthatók.

Itt nem merülhet fel ugyanannak a bűncselekménynek a gyanúja? Dehogynem. Hasonló a két kép? Meglehetősen. És akkor most lássuk a különbségeket.

B. Ferenc csupán a „tervezési fázisban” tartott, az Új Magyar Gárda viszont ténylegesen fel is vonult Cegléden, és megkezdte „figyelő szolgálatát”. Ez utóbbi eset súlyának tehát nagyobbnak kellene lenni. Ennek ellenére B. Ferenc ügyében a rendőrség nyomozást indított, míg arról nincs hír, hogy a szélsőségesek Ceglédre vonulását szervezők kilétének megállapítására lépések történtek volna.

A ceglédi üggyel kapcsolatban egyéb bűncselekmények gyanúja is felmerül, hiszen például „egyesülési joggal visszaélést” követ el, aki feloszlatott egyesület vezetésében vesz részt, vagy a feloszlatott egyesület működésében a köznyugalom megzavarására alkalmas módon vesz részt, márpedig az Új Magyar Gárda tartalmilag azonos a régivel (erre nézve bírói döntés is van), és az sem kétséges, hogy a gárdisták ceglédi megjelenése megzavarta a köznyugalmat.

B. Ferencet ráadásul nem egyszerűen meggyanúsították és kihallgatták, hanem kommandósok fogták el, őrizetbe vették, és az előzetes letartóztatására is javaslatot tettek az ügyészségnél. A részletek ismerete nélkül nehéz megmondani, hogy mindez szükséges volt-e, de az biztos, hogy ilyen jellegű bűncselekmény gyanúja esetén az előzetes letartóztatás nem szokványos – még akkor sem, ha az érintett korábban büntetve volt. A rendőrség túlbuzgóságára utal az is, hogy az ügyészség nem tartotta indokoltnak B. letartóztatását.

Félreértés ne essék: a rendfenntartás állami monopóliumának elve helyes. Arról lehet vitatkozni, hogy ennek a monopóliumnak a védelme érdekében indokolt-e a büntetőjog eszközrendszerét igénybe venni, de ha már és amíg így van, a rendőrségnek kötelessége büntetőeljárást indítani mindazokkal szemben, akik olyan tevékenységre szervezkednek, amely ezt a monopóliumot megkérdőjelezi. És a hangsúly a „mindazok” kifejezésen van. Az „egyirányú” rendőri aktivitás elfogadhatatlan.

Amikor a rendőrök nem lépnek fel azonnal a devecseri romák udvarába kődarabokat hajigáló csőcselék ellen; amikor a Hősök terén zavartalanul lehet fehér ingben, fekete nadrágban és mellényben demonstrálni, noha a szabálysértési törvény büntetni rendeli azt, aki nyilvános rendezvényen feloszlatott társadalmi szervezet egyenruhájára emlékeztető öltözékben jelenik meg; amikor a ceglédi gárdafelvonulás kapcsán nem indul nyomozás a kézenfekvő bűncselekmények gyanújával; de a még csak szervezkedő B. Ferencre azonnal nagy erőkkel csapnak le; akkor számos kérdés mellett egy bizonyosság is megfogalmazódik: ha a rendőrségi jogalkalmazás továbbra is szelektív és/vagy bizonytalan marad, az nem erősíteni, hanem drámaian gyengíteni fogja az állam rendfenntartási monopóliumát. És azt mindannyian nagyon megszenvedjük.

KÁDÁR ANDRÁS

A Magyar Helsinki Bizottság társelnökének írása megjelent a HVG 2012. szeptember 14-iki számában.