Helsinki Figyelő


Van, amiben utolértük Amerikát. Már mi, magyarok is leginkább politikai hovatartozás alapján ítélünk meg bírósági döntéseket. Pedig mást, jobbat is eltanulhatnánk. Az Amerikát lázban tartó Trayvon Martin-ügy és tanulságai.

Heat Neighborhood Watch Basketball

2012. február 26-án a floridai Sanford városában a huszonkilenc éves George Zimmerman a jogszerűen nála lévő fegyveréből leadott egyetlen lövéssel megölte a tizenhét éves, fekete, büntetlen előéletű, fegyvertelen Trayvon Martint. Zimmermant az eset után őrizetbe sem vették, mert önvédelemre hivatkozott, majd alig egy hónapja, 2013. július 13-án ezen az alapon fel is mentette őt az esküdtszék az emberölés vádja alól. Az ügy rengeteg, nem csak a büntetőjogászok számára érdekes tanulsággal szolgál egy olyan országból, ahol évszázados küzdelmet folytatnak a rasszizmus ellen.

A halálos kimenetelű incidens háttere, hogy Sanford Retreat at Twin Lakes nevű „lakótelepén” az eseményt megelőző évben nyolc betörésre, kilenc lopásra, egy fegyveres lövöldözésre és számos betörési kísérletre került sor, aminek következtében a környéken a lakosság közbiztonságérzete jelentősen romlott. 2012. február 26-án a helyi polgárőrség (neighbourhood watch) által a megszaporodott bűnesetek miatt megszervezett felügyeleti program vezetőjének választott Zimmerman egy fiatal, fekete fiút vett észre, aki kapucnis felsőjében a szakadó eső ellenére sétálgatott a házak körül. Azonnal telefonált a rendőrségnek 19.09 perckor, hogy szerinte egy rosszban sántikáló férfi van a környéken, hozzátéve, hogy „ezek a seggfejek mindig megússzák”. A rendőrség kérte, hogy ne kövesse a gyanús személyt, mert a járőr már útban van. A telefonbeszélgetés 19.15 perckor ért véget. Ezalatt Martin is telefonált egyik lány ismerősének, az ő vallomása szerint Martin azt mondta neki, hogy valaki követi, majd azt hallotta, hogy Martin kérdezi: „Miért követ?”. Erre a válasz egy kérdés volt: „Mit csinálsz itt?” Ezt követően pedig elnémult a telefon. A tanú Martint hallotta utoljára kiabálni, hogy „Szállj le rólam, szállj le rólam!”. Ellentmondásos vallomások szólnak arról, hogy ki támadott meg kit, mindenesetre Zimmerman orra betört és a feje tetején vérző sérülés volt, állítása szerint az áldozat megtámadta, és rajta ülve ököllel ütötte és a fejét a betonjárda szélébe verte. Több tanú is hallott segítségért kiáltozást, hogy kitől származtak ezek, arra vonatkozóan ellentmondásos vallomások érkeztek. 19.16-kor dördült el egy lövés, a későbbi orvosszakértői vélemény alapján pár centire adták le Martin testétől. 19.17-kor kiérkezett a rendőrség, de már csak a halál beálltát tudták megállapítani.

Mivel őrizetbe sem vették Zimmermant, és úgy nézett ki, vádat sem emelnek ellene, a Change.org-on petíciót indított egy ismeretlen fehér férfi az elkövető letartóztatásáért, amit az internet történetében a legtöbb, 2,2 millió ember írt alá. 2012-ben egy ideig a Trayvon Martin-ügy volt a legtöbbet tárgyalt téma a médiában – akkor többet foglalkoztak vele, mint az elnöki kampánnyal. Mivel az áldozat kapucnis felsőben volt, számos városban kapucnis tüntetéseket tartottak, a Miami Heat teljes kosárcsapata ilyen ruhában tett képet magáról közzé a twitteren (lásd a fenti képen), és maga Obama elnök mondott beszédet az ügy kapcsán, amiben úgy fogalmazott, hogy az áldozat lehetett volna a fia vagy éppen a harmincöt évvel ezelőtti önmaga is. Az igazságszolgáltatás teljesítményét a beszédében egy szóval nem minősítette, viszont a felhorgadó indulatok lecsendesítésére kiadott közleménye így szólt: „Tudom, hogy ez az ügy heves indulatokat korbácsolt föl, és azt is tudom, hogy az ítéletet követően a szenvedélyek még magasabbra fognak csapni. Viszont mi jogtisztelő nemzet vagyunk, a bíróság pedig döntött.”

Az eset kapcsán talán a két legtöbbet vitatott aspektus az önvédelem szabályozása és a lehetséges rasszista aspektus volt. A rendőrség eljárását kritizálók azt mondják, hogy ha megfordítjuk az esetet és egy tizenhét éves fehér fiú lenne az áldozat, az elkövető pedig egy fekete férfi, akkor elképzelhetetlen az őrizetbe vétel elmaradása és a későbbi felmentés. A jogos védelem kapcsán pedig az merült fel, hogy a konfliktus elkerülésére és a jogellenes támadás előli kitérésre való kötelezettséget be kellene vezetni, a konkrét esetben ugyanis azért lehetett felmenteni az elkövetőt, mert nem kellett bizonyítania, hogy nem ő okozta a konfliktust és azt sem, hogy lett-e volna módja kitérni előle.

Az eset több tanulsággal szolgál nekünk, magyaroknak is. Ha a romagyilkosságokat nézzük, tippem szerint bármelyik reality show jelentéktelen szereplőjével többet foglalkozott a média, mint a hat halálos áldozatot követelő rasszista sorozatgyilkossággal. Nem emlékszem széleskörű felháborodásra, a közjogi méltóságok határozott megnyilvánulására, Sólyom László is csak a hatodik halálos áldozat után szólalt meg. Ahhoz lehet, hogy kell pár évszázad, hogy roma elnökünk legyen, de addig legalább a közjogi méltóságaink felnőhetnének és a legalapvetőbb emberi jogi problémákat érzékelhetnék.

És abban is biztos vagyok, hogy a tárgyalt ügy kapcsán felhozott kritika nálunk is érvényes. Devecserben jobboldali tüntetők tucatja téglával dobálta meg helyi roma lakosok házát, és a rendőrség nem oszlatta fel a gyülekezést, mert azt békésnek tartotta. Egyetértett ezzel a belügyminiszter és az ügyészség is. El tudjuk azt képzelni, hogy több tucat roma téglával dobálja meg bármelyi faluban a „rendes” magyar ember házát, és a jelenlévő rendőrök nem csinálnak semmit, majd ezt mindenki jogszerűnek ítéli meg? És lehetségesnek gondoljuk-e, hogy a rendőrség ugyanúgy elsunnyogta volna az intézkedést csoportos erőszak ügyében, mint tette azt a BudapestPride után, ha az elkövetők romák lettek volna és az áldozatok a többségi társadalom tagjai?

Van ugyanakkor az ügynek a jogos védelem kapcsán is aktualitása, amelynek szabályain a július 1-jén hatályba lépett új Büntetőtörvénykönyv (Btk.) lényegesen enyhített. Egyszerűen fogalmazva, míg korábban a jogtalan támadásra mindig csak arányos védekezés volt a jogszerű válasz, ma vannak esetek, amikor az élet kioltása minden további nélkül jogszerű. Ilyen, ha a személy elleni támadást éjjel vagy pedig csoportosan követik el. Vagyis ha éjjel egy 15 éves gyerek megüt engem, akkor annak elvághatom a nyakát. És ha Vitalij Klicskót három gyerek támadja meg, akkor mindhármat megölheti, büntetlenül. Ha éjjel behatol valaki a lakásomba, akkor gondolkodás nélkül szintén megölhetem, mert ilyen szabály is van már. Sőt, ha valaki a jogtalan támadás miatt megijed vagy felindul, akkor az nem büntethető akkor sem, ha a védekezés az elhárításhoz szükséges mértékét túllépi. Korábban a menthető felindulás a büntetés korlátlan enyhítését tette lehetővé, ma a megtámadott ijedtsége mindenféle erőszakos ellencsapásra büntetlenséget biztosít. Ennek a szabályozásnak a következményei beláthatatlanok – a Borsod megyei rendőrségnek azért kellett már tavaly lakossági fórumokat tartania, hogy elmagyarázza: a menekülő tolvaj hátába nem lehet baltát vágni.

Az esetről olvasva jogászként még számos érdekességgel találkozhat az ember. Például mi, mezei halandók minden további nélkül online meghallgathatjuk a 911-es számra az üggyel kapcsolatban érkezett hívásokat, köztük Zimmerman kb. öt perces hívását a gyilkosság előtt két perccel, tanúk telefonhívásait, tanúkihallgatásokról felvételeket. Olvashatjuk harvardi professzorok szakmai vitáját az ügy egyes jogi aspektusairól, és arra is fény derül, hogy Amerikában is politikai állásponttól függ, hogy az emberek egyetértenek-e a felmentéssel vagy sem. Az előbbiek példa nélküliek egy magyar büntetőeljárás kapcsán, az utóbbi vonatkozásban azonban már tiszta Amerika a hazánk.

M. Tóth Balázs

Civilek arra akarják rávenni a Magyar Hírlap hirdetőit, addig ne reklámozzák terméküket a napilapban, amíg a szerkesztőség a leghatározottabban el nem ítéli Bayer Zsolt cigányozó írását. A tiltakozók célja világos: hirdetői bojkott.

[caption id="attachment_1361" align="aligncenter" width="560" caption="Kitöltetlen védegyleti jelzőcédula a reformkorból. Bojkottbiankó"][/caption]

Kopácsy hercegprímás a nagyszombati posztógyárban rendelte meg a papnövendékek ruháihoz szükséges szövetet; Zala megye elkötelezett hölgyközönsége pedig a sümegi Ramasetter kékfestőüzeméből vásárolta ruháinak anyagát.

24 civil szervezet személyre szóló levélben keresett meg 14 vállalatot és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, hogy „felelős cégként” ne hirdessen tovább a rasszista, antiszemita és homofób nézeteknek rendszeresen helyet adó Magyar Hírlapban.

Látszólag semmi nem köti össze az 1845-ből és a 2013-ból való híreket. Valójában azonban igenis van közös bennük, és ez a bojkott.

Fábri Anna történésztől is tudhatjuk: a Kossuth Lajos igazgatásával 1844. október 6-án megalakuló Országos Védegylet tagjai arra kötelezték magukat, hogy hat éven át csakis hazai mesteremberekkel dolgoztatnak, és nem vásárolnak olyan külföldi iparcikket, amelyből hazai gyártmányút is lehet kapni. Honit vásárolni, a külhonit visszautasítani! A tegnap megszólított gazdasági szereplők pedig szintén saját maguknak állítottak fel etikai szabályokat; vállalták, hogy profittermelés során is felelősen viszonyulnak társadalmi problémákhoz, támogatják az esélyegyenlőséget és az etnikai békét. Sőt, egyesek azt is leírták, hogy fellépnek a hátrányos megkülönböztetés, a diszkrimináció minden formája ellen. Az őket megkereső civil szervezetek tehát nem tesznek most egyebet, mint számon kérik a cégeken fogadkozásaikat. A reformkori védegyletiek és a mostani, a társadalmi szerepvállalás (CSR) nemes eszméjét zászlajukra tűző gazdasági társaságok egyként vállalták, hogy a magasztos cél (a hazai gyáripar megteremtése, illetve a társadalmi szolidaritás) érdekében kényelmetlenséget is elszenvedve lemondanak a közvetlen előnyről és a maximális haszonról.

Mármost kérdezhetik: nem túlzás-e az, hogy civilek kotyognak bele a napilap meg hirdetői üzleti kapcsolataiba, és bojkottra bujtogatnak? A válaszunk: nem. S hogy miért nem? Mint ismeretes, a kisebbségek ellen uszító gyűlöletbeszédnek hazánkban csak elvétve van jogi következménye, az a sokszor megfogalmazott vágy pedig, hogy előbb-utóbb működni fog majd a társadalom immunrendszere, ami veszélyes eszméket kiveti magából, mostanság messzebb áll a megvalósulástól, mint a rendszerváltás óta bármikor. A civileknek tehát új és újabb eszközöket kell bevetniük, hogy a passzivitás veszélyeire felhívják a figyelmet. A bojkott ugyan nálunk talán formabontónak számít (noha volt több ilyen kezdeményezés már), de Nyugaton a nyomásgyakorlás és a figyelemfelhívás bevett, emellett legitim változata. Ki lehet közösíteni a kuncsaftjaival komiszul bánó sarki hentesüzletet, de egy nagy hatalmú tévécsatornát is, amelyik hamisan mutat be egy népcsoportot. A forma azonban nem minden, a bojkottnak lehetnek helytelen, sőt káros céljai is, amikor például Európában a zsidó, Kelet-Afrikában pedig az indiai boltosokat kívánták elszigetelni. A legszívesebben természetesen olyan társadalmi bojkottokra emlékezünk, amelyek idővel nemzetközi bojkottá fejlődtek, és siettették például az Afrikát kizsigerelő rabszolga-kereskedelem XIX. századi felszámolását vagy a dél-afrikai apartheid rendszer kimúlását. A rendszerváltás utáni Magyarország legsikeresebb ilyen akciója pedig az egyik élelmiszergyártó multit kényszerítette meghátrálásra, amely kénytelen volt lemondani arról, hogy a keksztermelését Győrből külföldre telepítse át.

Ha egy társadalomban minden ideálisan működne, a civileknek akkor is próbára kellene tenni a cégeket: írott malaszt-e csupán vagy valódi tartalma van a sokat emlegetett CSR-nek? Mert hát a vállalás valódi tartalma mégiscsak konfliktushelyzetben mutatkozik meg igazán.

A bojkott nyilvánvalóan nem diadalmenet, nem csak a bojkott alá vett érdekeit sérti, de sokszor megnehezíti a közösség életét, másoktól is áldozatokat követel. A nemzeti gyáripar támogatásának szép eszméje a reformkori „külkereskedőket” hozta nehéz helyzetbe, akik az importra építették üzletüket. Megpróbáltak hát ügyeskedni, és hamis „honi” bélyegzővel jelölt árukkal megmenteni a forgalmukat. Az is igaz volt, hogy a cseh posztó eleinte jobb volt, mint a magyar, sőt olykor még olcsóbb is. Ezért volt, hogy a keresletnek ez az önkéntes korlátozása nem sokáig tartott, hamar kifulladt. Az állami vagy a nemzetközi bojkottnál van ugyan rá példa, hogy ki lehet kényszeríteni a korlátozást, de társadalmi bojkott csak akkor lehet igazán sikeres, ha maguk a bojkottálók érdekeltek a karantén fenntartásában.

Vajon a Magyar Hírlap eddigi hirdetőinek miféle érdekeltségük fűződne az üzleti kapcsolat szüneteltetéséhez? Felesleges azon merengeni, milyen gazdasági megfontolások állhattak eddig is egy olyan újságban való hirdetés mögött, amelyik tízezer alatti példányban fogy, mert bizonyosan lehettek ilyenek. (Errefelé egyébként is öldöklőbb a küzdelem a hirdetési pénzekért, mint az olvasókért.) Csakhogy egy állami ügynökségnél, vállalatnál vagy a megítélésére, jó hírnevére sokat adó (hiszen abból élő) multinál aligha lehet kérdéses, nem mindegy, hogyan tesz szert profitra, miféle felületen, milyen környezetben hirdeti termékét, szolgáltatását. Közismert, nem érdemes rossz hírű helyek redvás kirakataiban kínálni azokat, mert az óhatatlanul visszahat a portéka megítélésére. A világfaluban megvan az esélye arra, hogy bárminek gyorsan híre menjen: gyerekmunkásokat kizsákmányoló sportszergyárak, környezetszennyező vegyipari óriások vagy tömeggyilkosokkal bizniszelő bányavállalatok utóbb világszerte vagyonokat költöttek arra, hogy valamit kozmetikázzanak amortizálódott arculatukon. Ne legyenek illúzióink, nem csak a bűnbánat hajtotta őket, hanem a józan felismerés, ha továbbra is a zavarosban halásznak, piacokat veszítenek.

És azt se felejtsük el, hogy, bizony, a posztindusztriális korban már a kisebbségi vevőkör is számít. Mobiltelefont, bankot romák is használnak, ők is borotválkoznak vagy lottóznak, dőreség egy jelentős ügyfélkört azzal megsérteni, hogy az ellenük uszító, őket („jelentős részüket”) állatnak tituláló lapot akárcsak hirdetési pénzeikkel is támogassanak és reklámjaikkal hitelesítsék a kirekesztő, közveszélyes és hazug tartalmakat.

2009-ben Gyurcsány Ferenc állami intézmények előfizetési és hirdetési bojkottját hirdette meg a Magyar Hírlap ellen. Az akkori miniszterelnöki reakciót is egy Bayer-szöveg váltotta ki. Ennyiben azonos az akkori és a mai helyzet. De csak ennyiben. Bármilyen szándék vezette is Gyurcsány döntését, mivel egy ellenzéki lap ellen irányult, szükségszerűen tűnt pártpolitikai természetűnek, hiszen a kormány meg akart büntetni egy sajtóterméket, és a hírlap áldozati szerepbe kerülhetett. A körülmények azóta megváltoztak. Bayer ma már egy kormánypárti lap főmunkatársa, és a kormány vezető pártja egyenesen úgy foglalt állást, hogy a gyilkosokat védi, aki támadja a cigányozó írást. És az sem elhanyagolható különbség, hogy míg 2009-ben a végrehajtói hatalom vezetője lépett fel az újsággal szemben, addig most a civil világ protestál.

Mindez, persze, semmiben sem könnyít a hirdető cégek dolgán. Mérlegelniük kell. A mérleg egyik serpenyőjében ott van az uszító Bayer és lapja, amely a hatalom védelmét élvezi, a másikban pedig ott van a civileknek a kérése a hirdetések szüneteltetéséről. Utóbbi kevésnek tűnik. Önmagában az is volna, ha nem nyomna annyit a latban, hogy egy nemzetközi óriásvállalatnak manapság aligha lehet más választása, minthogy etikus lesz – vagy legalább annak látszik.

Zádori Zsolt