Helsinki Figyelő


Mustafa 1977-ben született Ghazniban, Afganisztán egy vidéki tartományában. Menekülési története szülei korai halálával kezdődött. Mustafa ugyanis egyke volt, ami ritkaságszámba megy Afganisztánban. Szülei halálával a család jól jövedelmező gyümölcsöseit mind ő örökölte. Az apja testvérei ezért már gyerekkorában életére törtek, hogy megszerezhessék örökségét, azonban anyai nagybátyja Kabulba vitte, hogy ott a védelmébe vegye, így élhette túl rokonai kapzsiságát.

Nagybátyja azonban nem bánt jól vele, az árvasága miatt neki járó pénzből nem költött rá, és már gyermekként dolgoznia kellett. Önálló csak akkor lett, mikor nagybátyja lányát, Malihát feleségül vette, és az immár apósává is vált nagybátyja nyomása ellenére visszaköltöztek Ghazniba. Feleségével boldogan éltek, 1999 és 2008 között egy lány és négy fiúgyermekük született. Felesége a gyermekeket nevelte, Mustafa képeket festett, a gyümölcsös és az autókereskedés bevételeiből nélkülözés nélkül megéltek.

Mustafa először tévében látta, hogy Nyugaton mennyivel békésebb az élet, míg saját környezetében öldöklést, a nők elnyomását, zsarolást, korrupciót, pusztítást látott. Miután az amerikaiak elüldözték a hatalomból a tálibokat, több nemzetközi szervezet jelent meg, hogy a szétesett társadalom tagjait a talpraállásban segítse. Falujában egy svéd szervezet kezdte el a nők oktatását, amihez házában biztosított helyet. Felesége írni, olvasni, varrni tanította a környékről odajáró nőket. Ám ez nem tarthatott sokáig, mert felütötte fejét az a szóbeszéd, miszerint a házban keresztények térítik az asszonyokat. Ez nem volt igaz. Ennek ellenére az asszonyokat többé nem engedték férjeik Mustafáék házába, és rövid idő múlva a rokonok - akik még mindig Mustafa halálát kívánták, hogy örökségét megszerezhessék - felbujtották a tálibokat, hogy öljék meg, mondván házában keresztény térítést folytat.
Egyik este rajtaütést hajtottak végre a háznál, tűzharc alakult ki, Mustafa ezt követően kényszerült menekülésre.
Először Iránig jutott, ahol dolgozni kezdett, de nem akart hosszasan ott időzni, célja mindig is Európa volt. Iránban azonban emberrablók kapták el, akik váltságdíjat követeltek rokonaitól. Egy hónapig kínozták, mire kifizették érte a váltságdíjat. Mustafának a mai napig tartó PTSD-je ezen élmények hatására alakult ki.

Magyarországig Törökországon és a Balkánon keresztül jutott el. Mustafa örült, hogy végre egy európai országba ért, és védelmet kért a magyar államtól. Magyarországon azonban először – az egyértelműen menekültstátuszra jogosító története ellenére – csak befogadottként ismerték el.

Úgy érezte, ha egy év múlva visszaküldhetik Afganisztánba, akkor inkább továbbmegy nyugat felé. Ausztriáig jutott, ahol idegösszeroppanást kapott. Egy kórházban arra ébredt, hogy emberek veszik körül, beszélni próbál, de nem jön ki hang a torkán, elvesztette a beszédkészségét. Amiatt érzett lelkiismeret-furdalása miatt, hogy még mindig nem tudta biztonságban maga után hozni családját, és reményvesztettségétől vezetve úgy döntött, hogy végez magával. Egy egész doboz altatót vett be. Ekkor még utoljára el akart menni szeretett pszichiáteréhez, hogy elbúcsúzzon tőle. A pszichiáter látta, hogy rosszul van, megkérdezte tőle, hogy mit csinált, de Mustafa nem akarta elárulni. A pszichiáter már csak az öntudatlan páciense zsebében találta meg az üres gyógyszeres dobozt. Azonnal kimosták a gyomrát, ezért maradt újra életben. Összesen háromszor próbált meg öngyilkosságot elkövetni. De a menedékkérők nyílt otthonában, ahol 14 hónapos ausztriai tartózkodása alatt gyógyulhatott, páratlanul segítő közeg vette körül: mind az otthon idős vezetője, mind a szociális munkások és pszichiáterek nagyon megszerették, megbíztak benne és az otthon körül végül dolgozni is tudott.

[caption id="attachment_615" align="alignnone" width="480" caption="Fotó: Kotschy Gábor / UNHCR"][/caption]

Amikor szép lassan összeszedte erejét, útnak indult Svédország felé. Dániáig autóval vitte el egy osztrák jóakarója, majd ott vonatra szállt. Érkezésekor maga ment be az első svéd rendőrségre, hogy menedékjogot kérjen. Innen a bevándorlási hivatalba, majd egy otthonba küldték. Az otthonban pár hónapot töltött, itt kezdett el újra szavakat kimondani, ami azt jelentette, hogy felesége és gyermekei újra hallhatták a hangját a telefonban. Ám ezek a beszélgetések sem voltak önfeledtek. Maliháékat ugyanis apja választásra kényszerítette: vagy elhagyja Európába menekült férjét, aki hátat fordított az afgán értékeknek, vagy kitagadja a családból. Maliha a férjét választotta, ezért öt gyermekükkel Kabulba kellett mennie, ahol Mustafa rokonai fogadták be őket. Maliha és az öt gyermek ettől kezdve bujkálva tudott csak élni, mert Maliha apja mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a család Mustafa után jöhessen Európába. Maliha mindeközben csak azt érzékelte, hogy férje már több éve Európában van, s ők még mindig nem tudják őt követni. Nem értette, hogy ha férje Magyarországon, Ausztriában és Svédországban is járt, miért nem tudtak még évek elteltével sem újra találkozni? Kétségbeesésében ő is az öngyilkosságra gondolt, s ezzel Mustafának sem lett könnyebb a helyzete.

Svédországban pár hónapba telt, míg a dublini rendszer magyarországi jelzése miatt közölték Mustafával, hogy vissza kell mennie Magyarországra. A dublini rendszer lényege, hogy minden egyes menedékkérelmet abban az országban lehet csak elbírálni, ahol a menedékkérő először az Európai Unió területére lépett. Mustafát feltették egy gépre, ami 2011 telén Budapesten szállt le.

Budapestről Mustafát kötegnyi orvosi leletei ellenére Nyírbátorba szállították, a legkegyetlenebb idegenrendészeti fogdára, ahol közel 1 hónapot töltött. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal idegenrendészei csak abból indultak ki, hogy Mustafa befogadotti elismerésének időtartama már régen lejárt, ezért irány Nyírbátor. Itt rendkívül rossz állapotban volt és rengeteg megaláztatás érte. A fogvatartott társai azonban kiálltak érte, legalább húszan írták alá azt a kérelmet, amiben Mustafa őrizetének megszüntetését követelték. A kérelemnek meglett a hatása, az immár másodszor menedékkérő Mustafát a menedékkérők nyílt befogadó állomására, Debrecenbe helyezték át. A hatalom ide is bilincsben és vezetőszíjon szállította, a befogadó állomáson élő menedékkérők azt hitték, egy bűnözőt visznek közéjük. Itt oltalmazott státust kapott.

Megint teljesen jogszabálysértő módon, hiszen ekkor már nemcsak amiatt érdemelt menekültstátuszt, mert a tálibok vádja szerint keresztény térítést folytatott, hanem ekkorra már földjeire is lecsaptak a halálát és örökségét megszerezni kívánó rokonok.

Mustafával 2011 nyarán találkoztunk először, amikor bejött az irodába és elmondta, hogy a családját szeretné idehozni Afganisztánból. Elmondtam neki, hogy ehhez oltalmazottként azt kell igazolnia, hogy van havonta elég pénze arra, hogy a hétfős családját eltartsa (ez havonta nettó kb. 300-400 ezer forint), van egy megfelelő méretű lakás, amelyben élnének, s hogy mindenkinek lenne egészségbiztosítása, ami szintén fejenként kb. 50 ezer forint évente. Az oltalmazottak családegyesítése tehát majdnem lehetetlen.

Kizárólag a menekültstátussal bírók számára egyszerűbb a családegyesítés. Akkor van esélyük a családjukat Magyarországra hozni, ha a menekültként való elismerésüktől számított hat hónapon belül családtagjaik egy magyar konzulátuson be tudják adni családegyesítési kérelmeiket.

A nyár folyamán többször beszéltünk Mustafával, de a családegyesítés reménytelennek tűnt. A kollégáim végül azt javasolták, hogy nyújtsunk be új menedékkérelmet. Az új menedékkérelemnek akkor van értelme, ha olyan új tényt tudunk igazolni, amely alapján a kérelmező menekültstátusra lesz jogosult.

2011 őszén benyújtottuk az új kérelmet, s Mustafa ügyintézője – a kérelem elbírálója – elfogadta az általunk hivatkozott új tényt, ami alapján Mustafát 2012. január végén menekültként ismerték el.

Megkezdődött a hat hónapos visszaszámlálás, ami alatt a családtagoknak intézkedniük kellett. Magyarországon a menekültek nem indíthatják meg maguk a családegyesítési eljárást. Más európai országban, ahol felismerték, hogy ez az életszerűbb, ott lehetőség van arra, hogy a menekült adhassa be a kérelmet, így a hatóság nem teszi ki a menekült családtagjait egy újabb súlyos kálváriának. Magyarországon azonban egyelőre nem ez a helyzet: egy afgán menekült családtagjainak hat hónapon belül el kell jutniuk egy külföldi magyar konzulátusra, Afganisztánban ugyanis – hasonlóan a világ legveszélyesebb országaihoz – nincs olyan magyar konzulátus, ahol a családegyesítési kérelmeket be lehetne nyújtani. A szomáliai és etióp menekültek családtagjainak Kenyába kell elmenniük, a sri lankaiaknak Indiába. És nőként – hiszen a legtöbbször a családból a férfi menekül el – olykor több gyermekkel együtt az utazás nem veszélytelen vállalkozás.

Maliha és az öt gyermek ekkor Mustafa rokonánál húzták meg magukat Kabulban. Kértük a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét, hogy szállítsák át a családtagokat Pakisztán fővárosába, Iszlámábádba, a legközelebbi magyar konzulátusra. A Vöröskeresztnek azonban alaposan, minden részletre kiterjedően meg kell szerveznie egy család utaztatását, a sok egyeztetést azonban Maliháék nem tudták kivárni, mert életük Kabulban kezdett pokollá válni. Maliha apja ugyanis rájött, hogy hol bujkálnak, és megint rá akarta bírni, hogy hagyja el Mustafát, majd miután lánya újra nemet mondott, az apja életveszélyesen megfenyegette. Ezután megint otthont kellett váltaniuk, s már az utcára sem mertek kimenni.

Maliha és Mustafa kabuli rokona végül elutaztak az iszlámábádi magyar konzulátushoz. Itt átvették tőlük a kérelmet, és a hat vízumkérelem díját, összesen 360 eurót. Maliháék ezután kicsit megnyugodva, hogy teljesítették a benyújtási kötelezettséget, visszautaztak Kabulba.
Néhány nappal később azonban a konzulátusról értesítést kaptak: nem jelentek meg a konzulátus előtt, ezért meg kell jelenniük (újra) személyesen. Mondanom se kell, teljesen értetlenül álltunk a konzulátus értesítése előtt, beadványt írtunk, melyben elküldtük Maliha útlevelének másolatát, amely igazolta, hogy azon a napon Pakisztánban járt, s felvetettük a konzulátus rosszhiszeműségét, hiszen ha átveszik a kérelmet és a 360 eurót, amiről átvételi elismervényt is adnak, akkor miért nem tudtak érdemben foglalkozni Malihával, s miért hagyták abban a hiszemben, hogy teljesítette a személyes benyújtási kötelezettségét?
Ám mivel túl nagy volt a tét, végül a kisebb ellenállás mellett döntöttünk: Maliha, Mustafa rokona kíséretében ismét megjelent az iszlámábádi magyar konzulátuson. Ezúttal minden rendben volt, s azzal térhettek vissza Kabulba, hogy utoljára látják az afgán fővárost.

A családegyesítési engedélyről a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal dönt, a konzulátus az eljárásban csak a „postás” szerepét játssza. A pozitív döntés hamarosan meg is érkezett.

Mustafának eddigre sikerült Európában élő afgán ismerőseitől apránként összegyűjtenie a pénzt a közel 3 ezer euróba kerülő hat repülőjegyre. 2012. július 14-re meg is vette a repülőjegyeket régen látott családtagjainak, melyekkel a pakisztáni Peshawar városából repülhettek Budapestre.
Azaz csak repülhettek volna. Mustafa teljesen lesújtva mesélte el másnap az irodánkban, hogy miért hiúsult meg a családja Magyarországra repülése. A peshawari reptéren, az egyedülálló afgán nő őt kiskorú gyermekkel ugyanis túl könnyű prédának bizonyult a pakisztáni határőrség korrupt emberei számára: miután megkapták a beszállókártyájukat, a hatalom emberei megállították őket, s mondvacsinált okokra hivatkozva pénzt kértek. Mire felfogták, hogy Malihának nincs pénze arra, hogy megvesztegesse őket, a gépük már felszállt. Csak azért került mindössze 43 ezer forintba a jegyek későbbi időpontra tétele, mert a légitársaság igazolta, hogy Maliháék nem önhibájukból késték le a járatot.

Az új időpontra, 2012. augusztus 2-re viszont biztosra kellett mennünk, nehogy a pakisztáni határőrök újra meghiúsítsák a család elutazását. Segítséget kértünk a magyar konzulátustól, kértük, hogy kísérjék el a családtagokat a repülőtérre. A konzulátus elutasító válaszában azt javasolta, hogy afgán állampolgárok az afgán konzulátustól kérjenek segítséget Pakisztánban felmerült problémáikra. Egy olyan ország konzulátusától segítséget kérni, ahonnan a családfő elmenekült, azonban nem tűnt jó ötletnek. A családtagokat végül az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) peshawari képviselője kísérte el a reptérre, s a hivatalos kíséret láttán a korrupt pakisztáni határőrök nem mertek keresztbe tenni: a család felszállhatott a gépre, s 2012. augusztus 2-án, több, mint négy év elteltével a család újra egyesülhetett.

[caption id="attachment_616" align="alignnone" width="480" caption="fotó: Kotschy Gábor / UNHCR"][/caption]

Mivel Mustafának nem maradt pénze arra, hogy az egész családnak Budapesten béreljen lakást, már másnap elmentünk a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalba, hogy a családtagok menedékkérelmét benyújthassuk, így ők a Debreceni Befogadó Állomáson kaphatnak szállást és ellátást, míg menedékkérelmüket elbírálja a Hivatal. Ingyen persze csak Maliha és a gyermekek, mert Mustafa már nem jogosult a térítésmentes befogadási feltételekre: ő napközben a táborban együtt lehet családjával, velük aludni pedig éjszakánként 1730 forintért tud.

Egyelőre itt tartunk.

Mustafa most azért dolgozik, hogy visszafizesse barátainak a repülőjegyekre kölcsönkért összeget. Mindeközben a gyerekek elkezdhetnek Debrecenben iskolába járni, Maliha pedig magyarul tanulni. Egy Afganisztánt jól ismerő tolmács, amikor látta a gyerekeket, azt mondta, hogy a legnagyobb dolog az, hogy ezek a gyerekek itt vannak, mert ott biztosan elkallódtak volna. A Cordelia Alapítvány pszichiáterei által leírt véleményben foglaltak is lassan megvalósulhatnak: Mustafa súlyos PTSD-je és beszédzavara a családja kimenekítésével gyógyulásnak indulhat. És ami a legfontosabb: a család végre együtt élhet, távol attól a vésztől, amit mi innen el sem tudunk képzelni.

Szerző: Teo Doro

Útinaplóm a Szabadka melletti dzsungelben tett márciusi látogatásomról szól, ahol 40-50, többnyire afgán és pakisztáni menekülő él hajlék nélkül, abban bízva, hogy az Európai Unióban jobb élet vár rá. (A történetben szereplők neveit megváltoztattuk.)

Ki utasít? A magyar rendőrségnek – a schengeni övezet őreként – meg kell akadályoznia azoknak a külföldieknek a Magyarországra való belépését, akiknek itt nincs „hivatalos keresnivalójuk”, azaz nincs útlevelük, vízumuk, tartózkodási engedélyük. A határátkelőkön a megfelelő dokumentumok nélkül belépésre jelentkezőket visszairányítják oda, ahonnan jöttek, míg azokat, akiket a zöldhatáron, igazoltatás során fognak el, kiutasítják az országból.
Az üldözés elől menekülőknek a hivatalos engedélyek beszerzésére se esélyük, se lehetőségük nincs, így szinte lehetetlennek tűnő vállalkozás, hogy eljussanak egy biztonságos menedéket nyújtó országba. Éppen ezért a nemzetközi menekültjog előírja, hogy a hatóságok kötelesek beengedni a menedéket kereső külföldit, és a menedékkérelme megvizsgálása után eldöntik, maradhat-e az országban, vagy vissza kell térnie oda, ahonnan származik. A menekültek védelmében a magyar jog is úgy fogalmaz, hogy mielőtt a rendőrség valakit kiutasítana, ki kell kérnie a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) véleményét arról, hogy a menekülőt nem fenyegeti-e a súlyos emberi jogi jogsértés – kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód – abban az országban, ahová visszaküldenék, illetve arról, hogy ott biztosított-e a menekültkénti elismerés kérelmezésének lehetősége, s hogy tiszteletben tartják-e a visszaküldés tilalmának elvét. Szerbiában azonban ezek a feltételek nem teljesülnek. A szerb-magyar határon a rendőrség jellemzően szerb állampolgárokat irányít vissza Szerbiába. Az emberi jogsértésekről hírhedt országokból menekülők többnyire a zöldhatáron keresztül próbálnak eljutni Európába, egy biztonságos országba.
2012 márciusában Szerbia Csongrád megyével határos szakaszán 298 külföldit utasítottak ki, és adták őket át a szerb hatóságoknak: 131 alkalommal afgán állampolgárral, 64-szer koszovóival, 24-szer pakisztánival és 13-szor szomáliai állampolgárral közölték, hogy Szerbia biztonságos ország, tehát térjenek vissza oda.
Egy márciusi szombat reggel Szegeden felszálltam a Szabadkára tartó vonatra. A két város közötti távolság alig 50 km, de az út két óránál is tovább tartott. Ennek az az oka, hogy Magyarország már az Európai Unió tagja, míg Szerbia még nem az. Emiatt elveszik egy időre az útleveleinket, a vámosok pedig átnézik a csomagjainkat. A határ szerb oldalán a vámos megkérdezi tőlem, hogy hová utazom és milyen célból. Kinyittatja velem a hátizsákomat, amiből kiveszek néhány ruhadarabot. Megkérdi, hogy van-e valami más is benne a ruhán kívül, mire kiemelem a zsákból a nejlonzacskót, amiben helsinkis információs füzetek vannak nyolc nyelven. Mondja, hogy mutassak meg egyet. Gyorsan kikeresem az angol nyelvűt, hátha megérti. Kérdi, hogy ez micsoda? Nem túl meggyőzően válaszolom, hogy információ. Néhány másodpercig lapozgatja a kis füzetet, majd bólint, és a következő utashoz fordul. A vonat közben áll, majd lassan zötyög tovább, mert a szerb oldalon elég rossz állapotban vannak a vágányok.

Megérkezem Szabadkára, követem a turista iroda felé vezető nyilakat. Az ott dolgozó srác jól beszél magyarul, talán magyar is, elmondom neki, hogy a menekülteket keresem. Nagyon készséges és kinyomtat egy térképet a város délkeleti feléről, ahol ismerős kis zászlócska jelzi a lelőhelyüket. Kérdezem, hogy vajon bejönnek-e a városba, de csak annyit mond, hogy „nem jönnek, de nem is jöhetnek. És különben is, bármit csinálnak, az csak rossz lehet.” Később hallottam, hogy általában is ez a helyi lakosok véleménye az itt ragadt külföldiekről.
A menekültek a város szemétdombján túl, a temetőhöz közel laknak, ami jó félórányi gyalogútra van a főtértől. A friss szemét bűzlik a tavaszi napsütésben, fölöttünk különféle madarak vijjogva köröznek némi élelmet keresve. Két helybélivel találkozom, egyikük magyarul igazít útba. Mélyen a szemétben gyalogolok tovább, de a szemétdomb 3-4 méter magasságban már olyan meredek, hogy meg kell állnom és körbe kell kerülnöm, hogy visszataláljak a helyes útra.

Az első csoport, amellyel találkozom, éppen a tűző napsütéstől óvó, botokra feszített műanyag tető alatti árnyékszigeten pihen. Ahogy látják, hogy közeledem, felkelnek, ezért már messziről köszöntöm őket, majd sietve bemutatkozom. Elmondom, hogy különféle nyelveken információt hoztam a magyar menekültügyi rendszerről. Ők is köszönnek és elmondják, hogy honnan jöttek. Ahogy az lenni szokott, néhányan közülük egyből barátságosan, nyitottan fordulnak felém, mások pedig mindaddig gyanakvóan szemlélnek, míg el nem tűnök a láthatáron.

Fotó: Mészáros Attila, 2011. december

Hatan vannak itt a szemétdomb fennsíkján, a többiek kicsit odébb, a dzsungelben – mondják. Arra gondolok, hogy ők biztosan a dzsungeltársadalom kitaszítottjai, de másnap reggel már a dzsungelben is látom őket. Meglehet, a dzsungel lakói őrszemeket választanak maguknak, akik a szemétdombról figyelik a város felől jövő utakat, így minden idegent időben észrevehetnek. Öten Pakisztánból érkeztek, egy ember pedig Bangladeshből menekült idáig. Ő a súlyos égszakadások során vesztette el mindenét. Elkeseredettek, de még reménykednek. Egymás közt urduul beszélnek, néhányuk ért angolul is. Adok nekik az angol nyelvű füzetekből, bár szinte már mindannyian találkoztak a magyar rendőrökkel, és szereztek némi tapasztalatot a fogadtatást illetően. Itt Szabadkán egy Peter nevű segítő hoz nekik minden héten vizet, ruhát és némi élelmet. A pakisztáni férfiak azt mondják, vissza akarnak menni Görögországba. Ott valamit dolgozhatnának, és talán olcsó szállás is akadna.
Egykedvűségük és a hír, miszerint a dzsungelben jóval többen - főleg Afganisztánból menekült emberek – vannak , arra késztet, hogy továbbálljak.

A dzsungel felé vezető úton több embert is látok jönni-menni, egyeseket egyedül, másokat párban. Kezet fogunk, bemutatkozunk, elmondjuk, honnan jöttünk, útba igazítanak.
A dzsungel nem erdő, hanem inkább liget, elágazó vágányok között terül el. Töltésekre emlékeztető, elnyúló dombokon laknak a menekültek. 40-50 ember szövögeti itt az egyszer talán megvalósuló terveit, amelyekért már több ezer kilométert megtettek. Fiúk és férfiak, sokan Pakisztánból, de főleg Afganisztánból.

Leülünk kb. tizen. Szinte mindenkinek dari vagy pastu az anyanyelve, így az információs füzetek kiosztásával végre hasznosnak érezhetem magam. Köztük is van, aki beszél angolul, Salim segít a tolmácsolásban. Később ő lesz az őrangyalom, hasznos tanácsokkal lát el és az egyik szemét mindig rajtam tartja. Elkísér a dzsungel központjába, ami az egyik töltésszerű dombon található és több kunyhóból áll. Épp egy krikettmeccs közepébe érkezünk. Az ütő egy szépen kifaragott faág, s lábdaként most egy teniszlabda is megteszi. A dobó éppen elkapja a visszaütött labdát, mire az egyik csapat hangos ujjongásban tör ki. Szeretnék leülni, nézni egy kicsit a játékot, de Salim int és szinte megállás nélkül továbbsétálunk. Néhány méterrel arrébb mondja nekem, hogy csak akkor álljak le, ha az emberek beszélni akarnak velem, különben nincs értelme csak úgy bámészkodni.

A központban, az egyik főkunyhó mellett üldögélünk és beszélgetünk 2-3 órán keresztül, s közben a velünk szemben alábukó napot nézzük, amíg ránk nem sötétedik.

Leül mellém egy idős férfi Afganisztánból. Ő kabuli és a tálibok miatt kellett elmenekülnie a családjával együtt. A felesége és három gyermeke már Magyarországon van, ő azonban csak most érte el az Unió határát. Egy hónappal ezelőtt, menekülés közben kellett szétválniuk Görögországban, mert nem volt elég hely a kamionban. Az idős ember erős férfi benyomását kelti, de a szemei könnyel telnek meg, amikor arról beszél, hogy már egy hónapja nem látta a családját csak másoktól hallotta, hogy egy „családi táborban” vannak Magyarországon. Együtt akar lenni velük végre, ezért azt tanácsolom neki, hogy írja le egy papírra a nevét, és hogy azt szeretné, hogy Magyarország menekültként ismerje őt el. Mondom neki, hogy név szerint írja le a családtagjai neveit is, s azt is, hogy ők már menedékkérők Magyarországon, és ezért kéri, hogy a családtagjaival együtt helyezzék őt el. A papírt aláírja, s elteszi. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) Szerbiáról írt véleményéről szóló három oldalas angol nyelvű levelet is a kezébe nyomom. Eszerint Szerbia nem tekinthető olyan országnak, ahová menedékkérőt vissza lehet küldeni, mivel Szerbiában esélye sincs arra, hogy menekült státuszt kapjon. Elmondom neki, hogy ha sikerül átjutnia a határon és magyar idegenrendészekkel találkozik, mutassa meg ezeket a papírokat. Azt is elmondom, hogy ugyanakkor semmilyen garancia nincs arra, hogy ezekkel bármit elérhet.
Három nappal később, a déli régióban dolgozó helsinkis ügyvédtől megtudtuk, hogy az idős afgán férfi átjutott a magyar határon és odaadta az idegenrendészeknek a papírokat. A rendőröket meglepte a férfi felkészültsége. Még azon a héten csatlakozhatott a Békéscsabai Őrzött Szálláson fogva tartott feleségéhez és három gyermekéhez, akiket – a magyar szabályok szerint – egy hónapig tarthatnak őrizetben. Utána mehetnek Debrecenbe, a menedékkérők nyitott befogadó állomására.

Leül közénk egy másik idős afgán férfi is, akit itt mindenki Babának (Apó) szólít. Elmondása szerint 64 éves, bár hozzáteszi, hogy körülbelül. A családtagjai Svájcban vannak, ahol már meg is kapták a menekült státuszt. Neki is azt tanácsolom, hogy írja le, hogy menedékjogot kér, s hogy azt szeretné, hogy a menedékkérelmek elbírálásáért felelős országok meghatározását rendező uniós rendelet (Dublin II) szabályai szerint, Svájcban szeretne csatlakozni a családjához. Ő is elteszi a papírt a belső kabátzsebébe. Kérdés azonban, hogy ha a zöldhatáron sikerül is átjutnia Magyarországra, és a magyar rendőrök elfogják, vajon figyelembe veszik-e a Svájcban élő családtagokat, amikor eldöntik, hogy visszaküldjék-e Szerbiába.

A fiúk is körém gyűlnek. Egyikük elmondja, hogy bár ő csak tizenhat éves, Magyarországon megvizsgálta egy orvos, és azt állította, hogy tizennyolc. Ami azért fontos, mert a magyar szabályok szerint a kiskorúakat – a tizennyolc év alattiakat – nem lehet idegenrendészeti őrizetbe venni. Őt már háromszor toloncolták vissza Szerbiába, utoljára – néhány napi őrizet után – három napja. Mutatja a papírját, melyen a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal idegenrendészeti osztálya születési dátumként 1994. január 1-jét írta be, tehát a hivatal szerint néhány hónapja volt a 18. születésnapja. Eszembe jut az Országos Rendőr-főkapitányság levele, mely szerint a 18 év körüli külföldieket kiskorúaknak tekintik, és nem veszik őrizetbe. A fiú esete nem ezt igazolja.
A hivatalos magyar dokumentum szerint a fiút, a harmadik magyarországra való beutazását követően, hároméves börtönbüntetésre ítélték, egy évre felfüggesztve, továbbá négy évig nem utazhat be és nem tartózkodhat az Európai Unió országaiban.

Egy másik fiúnak, amikor megtudja, hogy Magyarországról jöttem, elborul az arca és mérgesen jár-kel fel alá, a többiek csitítják. A társai elmondják, hogy nemrég igazoltatta őt a magyar rendőrség, tizenhat évesnek fogadták el, és elhelyezték egy gyermekotthonban. (Ezt írják elő a kísérő nélküli kiskorú menekültekre vonatkozó szabályok akkor, ha nem kérnek menedékjogot Magyarországon, mert jobb életet remélnek máshol, vagy egy másik európai országban esetleg rokonok, családtagok várják őket.) A fiú meglépett az otthonból, néhány hét múlva a rendőrség újra igazoltatta, úgy döntöttek, hogy tizennyolc éves és visszatoloncolták Szerbiába. Beszélgetünk egy darabig, elmeséli, hogy a gyermekotthonban nagyon kedves emberekkel találkozott, és elnézést kér, amiért felhúzta magát annak hallatán, hogy magyar vagyok, de ugye megértem, hogy a magyar rendőrséget nem igazán kedveli.

Mindeközben, a dzsungel lakói sárkányt eregetnek. Kérdem, hogy Afganisztánból hozták-e magukkal. Nevetve válaszolják, hogy itt készítették a szemétből. Kérdezem, hogy hogyan, mire Baba papírt és tollat kér, apró gallyakat szed fel a földről és elkezdi megmutatni. Egyszerűnek tűnik, ám nekik már elég nagy gyakorlatuk lehet benne.

Egy hátizsákos fiú éppen akkor tér vissza a dzsungelbe. Ő is 16 éves, aki Ghazniból, Afganisztán – még a BÁH szerint is –egyik legveszélyesebb tartományából jön. Mindenki nagy örömmel öleli magához, nem számítottak rá, hogy visszatér. A fiú ugyanis néhány napja búcsút vett a többiektől, egy embercsempész segítségével kipróbált egy új útvonalat, de nem jött össze. Ő is volt már a nagybátyjával a békéscsabai őrzött szálláson, de most mindketten újra itt vannak Szerbiában. Azt mondja, neki csak idegenrendészeti eljárása volt Magyarországon, ezért úgy gondolja, hogy ha sikerül nyugatabbra eljutnia és ott menedékkérelmet benyújtania, akkor nem fogják visszatoloncolni Magyarországra, mert ott nem kért menedékjogot. Elmondom neki, hogy olyan embereket is visszatoloncoltak már Ausztriából Magyarországra, akiket soha nem is igazoltattak Magyarországon, de feltételezték róluk, hogy Magyarországon keresztül jutottak el Ausztriába.

Miután besötétedik, az őrangyalom, Salim tanácsára közelebb húzódunk a tűzhöz. Mivel észrevette, hogy felelőtlenül kipakoltam a dolgaimat a hátizsákomból, azt mondja, hogy tartsam inkább magamnál ezeket. Hozzáteszi, hogy bár itt senki sem lop a másiktól, de ha valamit a földön hagyok és az eltűnik, ő nem keresheti a többieknél. Kérdezi, hogy a dzsungelben akarok-e aludni. Ha nem zavarok senkit, akkor igen – felelem. Arrébb megy, beszél néhány emberrel, s visszajövet aztmondja, nem zavarok senkit. Így hát maradok.
Egyre hidegebb van, jólesik a hatalmas fém serpenyőben égő tűz mellett ülni. Kinyújtjuk a kezünket, hogy jobban érezzük a melegségét, valaki felém fordul, s fájó mosollyal mondja: „ez a mi életünk”.

Fotó: Mészáros Attila, 2011. december

Beszélgetésbe elegyedünk Abannal, egy tizenhét éves pakisztáni fiúval. Elmondja, hogy az orvosi egyetemre felkészítő tanfolyamra járt, amikor megkörnyékezték a tálibok, és rá akarták venni, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ellenállt, ezért a tálibok megverték az iskolatársaival együtt. Miután ez többször is előfordult, szólt az apjának, hogy nagyon fél, és arra kérte, hogy járuljon hozzá, hogy elmehessen az országból. Az apja elengedte. Mivel a 18 év alattiak egyedül nem hagyhatják el Pakisztánt, útlevél nélkül indult el. Nem akarta megvárni, amíg betölti a tizennyolc éves kort, túlságosan félt attól, hogy legközelebb már nem ússza meg egy egyszerű veréssel.

A sötétben újabb arcokat világít meg a tűz fénye. Hat teljesen kimerült ember érkezik, lerogynak a tűz mellé. Negyvennyolc órán át gyalogoltak ennivaló, víz és hosszabb pihenés nélkül. Egyikük, aki jól beszél angolul leül mellém. Bonyolult kérdéseket tesz fel arról, hogy vajon milyen esélyei lennének Magyarországon a beilleszkedésre. Nem tudok válaszolni. Kabulban elvégezte az egyetemet, és a tartomány talpraállításáért tevékenykedő nemzetközi szervezetekben dolgozott Ghazniban. A tálibok emiatt kezdték el üldözni. Szeretné tudni, hogy ha Magyarországon megkapná a menekült státuszt, elfogadnák-e a diplomáját, vagy elölről kellene kezdenie a tanulmányait. Kérdezi, hogy van-e angol nyelvű egyetem, vagy előbb meg kellene-e tanulnia magyarul. Nem igazán tudok neki válaszolni, a kezébe nyomok egy dari nyelvű helsinkis füzetet és olyasmire terelem a szót, amiről többet tudok. Elmondom neki, hogy ha menekültként ismerik el Magyarországon, akkor havi 100 eurós támogatást, hat havi szállást és ellátást, magyar nyelvoktatást és a beilleszkedését segítő képzést is kaphat. Valaki szólítja, felpattan, elindul. Nem tudom, hogy hová. Talán az egyik dzsungellakó megmutatja, hogy hol aludhatnak éjszaka, vagy folytatják az útjukat az Európai Unió felé.

Baba gondoskodó hangon jelzi, hogy húzódjunk be a kunyhóba, mert egyre hidegebb van. A kunyhót kartondobozokból és vaskos faágakból építették, nagyon stabilnak tűnik. Olyannyira, hogy egyszerre több ember is neki tud dőlni a falának. A kb. tíz négyzetméternyi helyen tizenketten ülünk körbe egy gyertyát. Most először érzem kényelmetlenül magam a dzsungelben. Nem a kunyhó zsúfoltságától, hanem mert éppen most jövök rá, hogy ez az itt élők legbelsőbb tere. Látom, amint néhányan nem mosolyognak vissza rám, és tudom, hogy rólam beszélnek. De bízom benne, hogy szólnának, ha valami baj lenne.

De nincsen semmi baj.

Aban szólít meg, sok mindenről mesél. Beteg, a tüdejével van valami probléma, ráadásul meg is van fázva. Kérdezem, hogy látta-e orvos, nemmel felel. Orvosok nem jönnek a dzsungelbe. Ha valakinek nagyon nagy problémája van, elviszik egy kórházba. Elmondja, hogy sok újságíró járt itt Franciaországból, Németországból, Ausztriából, Magyarországról. Szerb újságírók is jöttek, az egyikük hozott neki gyógyszert. A fagyos tél idején a Vöröskereszt és az ENSZ is szólt szólt nekik, hogy meghúzhatják magukat az egyik szabadkai hotelben, a Fontanában. A menekülők azonban attól tartottak, hogy ez csak egy csapda, ott a rendőrség lecsap rájuk és visszatoloncolják őket Macedóniába. A segítő szervezetek aktivistái megnyugtatták őket, hogy megállapodtak a rendőrséggel, hogy húsz napig békén hagyják őket a hotelben. A többség végül élt a lehetőséggel, kaptak szállást, gyógyszert, ellátást, azaz egy esélyt, hogy túléljék a telet. A húsz nap elteltével többen visszamentek a dzsungelbe, mások Szabadkán találtak szállást. Néhányan a szállodában maradtak, és vállalták a kockázatot, hogy visszatoloncolhatják őket Macedóniába. Aban megnyugtat: ő sem hallott senkiről, aki télen halálra fagyott volna.

A szerb rendőrök olykor lecsapnak a dzsungellakókra. Ha megjelennek, mindenki fut, amerre lát. Ha már tiszta a terep, visszatérnek a kunyhóikba. Ha a rendőrség valakit elkap, átkutatják, pénzt keresnek. Aki nem adja oda magától, azt alaposan megmotozzák és meg is verik. Valakitől épp a minap vett el 300 eurót néhány rendőr, de legalább ezután elengedték. A legrosszabb esetben az áldozatot visszatoloncolják Macedóniába, és onnan indulhat újra észak felé.

Aban elmondja, hogy háromszor is megpróbált Magyarországra jutni, de mindhárom alkalommal vissza kellett térnie Szerbiába. Először egy taxival hajtottak át a határon, de a sofőr megijedt és visszafordult Szerbiába. Másodjára egy buszban bújt el a csomagok közé, de a lézeres vizsgálatnál lebukott. Mesélik, hogy a lézeres kutakodás a határ szerb oldalán még újdonság, eddig csak a magyar oldalon találkoztak vele. Aban harmadszor is egy taxi utasakénz próbálkozott, de a határon visszafordították őket. Szerencséjére egyik alkalommal sem találkozott a magyar határrendészekkel, ezért még nem vettek tőle ujjlenyomatot Magyarországon. Németországba szeretne eljutni, a nagybátyja ott él, kulturális antropológiát tanít.

Valaki szól, hogy elkészült a vacsora. A kunyhó nyugalmát felváltja a tüsténkedő emberek sürgölődése. Négyen megterítik az asztalt: letesznek egy csak az evésre használt pokrócot a földre. Paprikáskrumplit és menement tálalnak friss kenyérrel. Nagyon jólesik. Aztán teát iszunk kettévágott műanyag flakonokból. A tea fontos: ha Afganisztánban a házigazda tejben-vajban füröszti vendégét, de nem ad neki teát, a vendég azt fogja gondolni, hogy nem kapott semmit.

Mindenkinek van mobilja és szerb SIM-kártyája. Megkérdezem, hogyan töltik fel a telefonjaikat. Elmondják, hogy a közelben, a város szélén van egy ház, ahol megengedik, hogy használják az áramot. Vizet is onnan szoktak hozni.
Egy kedves pakisztáni ember közel hajol a gyertyához és megpróbálja elolvasni, hogy milyen nyelven és mi van a golyóstollára írva. Mondom neki, hogy magyarul van, és ez áll rajta: „Külső Határok Alap”. Kérdi, hogy probléma-e, ha nyugatabbra megtalálják nála ezt a tollat. Felajánlom, hogy cseréljünk tollat. A gyertyafénynél elolvassa, hogy mi van az én tollamra írva: „Made in China”. Nevetünk, hogy ha ezt megtalálják, majd Kínába toloncolják vissza.

Salim és a többiek is tudni szeretnék, hogy a helybéliek vajon miért szólnak a rendőrségnek, ha menekülőket látnak. Azt gondolják, hogy pénzt kapnak a rendőrségtől, ha feljelentik az idegeneket. Elmagyarázom, hogy itt is, és Magyarországon is inkább azért szólnak a rendőröknek, mert félnek az idegenektől, és talán azt hiszik, ezt a rendőrök elvárják tőlük.

Egyre kevesebben beszélgetnek, lassan mindenki elalszik.

A vastagon betakart emberi testek alvó óriásoknak tűnnek a szűk kunyhó hajnali félhomályában.
A reggeli napsütésben néhány új arcot látok. Még beszélgetünk egy kicsit, majd elbúcsúzom. Imran és Mahmood kísér ki a főúthoz. Imrannak az egyik szeme üvegből van, az egyik kezén pedig hiányzik néhány ujja, egy afganisztáni robbantás nyomai. A tízperces séta alatt dari kifejezésekre tanítanak, majd kikérdezik a leckét.

Azok közül, akikkel a dzsungelben találkoztam, többen már biztosan Magyarországon, vagy egy másik uniós országban vannak, s várják a választ életük nagy kérdésére: vajon maradhatnak-e?
Sokáig emlékezni fogok a velük töltött estére a ligetben, és arra a mondatra is, amit többen többször megismételtek: „ha nem üldöznének az országomban, nem jöttem volna Európába azért, hogy így éljek.”

Szerző: Teo Doro