Helsinki Figyelő


A múlt héten benyújtott alkotmánymódosítás brutális támadás a jogállam maradékai ellen. Mi most egy aprónak tűnő, technikainak álcázott változtatásra hívjuk fel a figyelmet, amely valójában rokkantak tömegeinek életét változtathatja meg – mégpedig negatívan.

A kormánypártok saját számításuk szerint is immáron negyedszer „módosítják” az Alaptörvényt. 2010 nyara szünet nélkül zakatol a „permanens alkotmányozás”. A múlt pénteken benyújtott javaslatot a két frakció 261 képviselője jegyzi. Kétség sem férhet tehát hozzá, hogy a kétharmad egységes akarattal rombolja tovább a jogállami intézmények maradékait. A pusztítás módszeres, a módszerek változatosak.

Szövetségbe forrt

A 23 cikkből álló javaslatcsomag szinte alig hagy érintetlen részt az alkotmányban. Még a Nemzet hitvallást is sorra keríti. Amellett hogy sikerül kiköszörülni a csorbát, és egy helyütt két év után megtörténik az állítmány egyeztetése az alannyal, az alkotmányozó fontosnak érezte, hogy ezentúl „jogrendünk alapját képező Alaptörvényünk” nem szerződés lesz „a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között”, hanem szövetség. Változnak a súlypontok is, az eddigi Záró rendelkezések Záró és vegyes rendelkezésekké módosulnak, ide kerül például az az abszurd, de nagyhatású szabály, ami megtiltja az Alkotmánybíróságnak (AB), hogy saját, az Alaptörvény 2012. január 1-jei hatálybalépése előtti döntésit figyelembe vegye. De utólag (!) itt kapnak helyet azok a technikai, a hatályossággal és a jogbiztonsággal összefüggő szabályok is, amiket eredetileg az ún. „átmeneti rendelkezések” tartalmaztak.

Az AB által megsemmisített egyéb „átmeneti rendelkezések” is (mondván, azok valójában nem „átmenetiek”) feltámadnak és szépen átszivattyúzódnak az alkotmányba. A jogállam barátai mostanra már sorra vették, a kormánypártok mely halottnak nyilvánított szabályokat élesztik újra és telepítik át az alkotmány sáncai mögé. Ott eddig sem volt hiány jogi zombikból, de most ezen bizarr teremtményeknek valóságos légiója kap érdemtelen és szinte áttörhetetlen védelmet. A család fogalmának leszűkítő értelmezése, az egyházzá nyilvánítást önkényesen parlamenti döntéshez kötő, a választási hirdetéseket indokolatlanul korlátozó, a médiahatóságot óvón bepólyázó, az egyetemistákat röghöz kötő, önmagában a hajléktalanságot szankcionáló, az Országgyűlés elnökét „rendészeti joggal” megörvendeztető, az AB mozgásterét végletesen leszűkítő, a bíróság függetlenségét súlyosan csorbító rendelkezések önmagukban is pusztítóak. Így együttesen azonban felérnek egy szőnyegbombázással.

A javaslatok ott is rombolnak, ahol látszólag építenének. A hazai joggyakorlat régi adóssága, hogy sem polgári, sem büntetőjogi úton nem lehet fellépni a kisebbségek ellen uszító gyűlöletbeszéd ellen. Az Alaptörvény-módosítás kimondja, hogy „a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére”. Ugye senki nem gondolja, hogy ha ez bekerül az Alaptörvénybe, akkor majd Bayer Zsolt ellen eljárást indít az ügyészség? A magyar szabályozással és joggyakorlattal nem az a baj, hogy a közösséget nem védi a gyűlöletbeszédtől, hanem az, hogy a kisebbségi közösségek tagjai maradnak jogi védelem nélkül.

Ami késik, nem múlik

A Velencei Bizottság még 2011 nyarán rákérdezett arra (35-37. pontok), hogy az Alaptörvényben a „nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét” állítása azt jelenti-e, hogy a korábbi, 2011. december 31-ig hatályos alkotmány alapján hozott határozatok is mennek a kukába. A kormány akkor fogadkozott, hogy az csak politikai deklaráció jogi következmények nélkül. Nem mondhatjuk, hogy akkor szemérmetlenül hazudott volna, mert, ma már látjuk, szemérmesen tette. Az uniós elnökség és hirtelen feltámadt nemzetközi figyelem hatására le kellett ugyan mondania mindegyik jogállam-nyomorító tervéről, de nem végleg, így most „szélcsendesebb időben” elérkezettnek ítélte, hogy kiteljesítse művét.

Az alkotmánymódosítási csomag jogtechnikai értelemben is torzszülött; így például suttyomban belekerült a 2014-es önkormányzati választások időpontja is, de nem tudni, mit fog majd ott keresni jövő novemberben. A törvényjavaslat indoklása a szőnyegbombázás felelősségét igyekszik az áldozatokra, leginkább az AB-re hárítani. Ezek szerint a testület magára vessen, ha már volt oly botor, és „közjogi érvénytelenség címén” megsemmisítette az átmeneti rendelkezések jelentős részét, mert hiszen az alkotmányozó kétharmad „maradéktalanul betartotta” az alkotmányos szabályokat. Az átmeneti rendelkezéseket ezért kénytelenek most az Alaptörvény „törzsszövegébe” beépíteni – kajánkodik az indoklás. Ezen túl szemforgatóan – társadalmi igényre hivatkozva – veszi egy kalap alá a gyűlöletbeszéddel szembeni (rosszul megszövegezett) alkotmányos normát a többi, az alkotmánybírósági kontrollt megkerülő változtatással. Jellemző, hogy például a hajléktalanok életvitelszerű közterületi tartózkodásának szankcionálását lehetővé tévő, korábban az AB által megsemmisített (leánykorában még törvényi) rendelkezés mostani indoklása említést sem tesz a már megállapított alkotmányellenességről.

Csömör

A mostani csomagot hasonlíthatnánk mortadellához, amelybe szinte csak mócsing és vágóhídi nyesedék került; vagy a napközik finomfőzelékéhez, ami minden volt, csak nem finom; esetleg Fradi-leveshez (miszerint, „mindent bele!”); „világképében”, azaz cinizmusában mégis leginkább az ún. salátatörvényeket idézi. Ezek azok, amelyekbe a törvényalkotók a címüktől teljesen eltérő jogterületek, témák lényeges rendelkezéseit is belecsempészik. Hajmeresztő példája volt ennek, amikor a nemzetiségi törvény záró rendelkezéseként helyezték hatályon kívül az egyházügyi törvényt 2011 végén. Általában technikai problémákra hivatkoznak, mondjuk, kevés volt az idő, de gyakori, bár eltitkolt motívum az is, hogy szándékosan bujtatják el a nagyjelentőségű változtatásokat.

Az Alaptörvény tömeges módosítása kapcsán sem közölték a valódi indokokat, noha a módosítások igazi célja többnyire elég pontosan látható: a végrehajtó és törvényhozói hatalmat birtokló hegemón politikai erő helyzetének megerősítése és a békés hatalomváltás lehetőségének megakadályozása. Minden változtatás – a jogállami kontroll további gyengítésétől a hajléktalanüldözés alkotmányos védelméig – ennek fényében értékelhető.

A módosítások közt külön csoportot képeznek az ún. „kodifikációs pontosítások”. Ezek apró technikai változtatások lennének, ami alkotmány esetében kifejezetten kínos korrekció, hiszen az alkotmányozási folyamattól elvárjuk, hogy mire a képviselők szavaznak az alkotmányról, a pontatlanságok eltűnjenek a normaszövegből. Csakhogy nálunk hiányzott ez a processzus.

De vajon tényleg csak erről lenne szó? A 23 e tárgyba sorolt módosítás mindegyike valóban jelentéktelen semmiség lenne? A javaslat indoklása példát is hoz. Eddig az Alaptörvény XIX. cikk (1) bekezdése így szólt: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.” E szép felsorolásból kikerül a „rokkantság”, és bekerül helyette a „fogyatékosság”. Mindenki előtt világos, hogy a két szó nem szinonimája egymásnak, értelmezésüknek van ugyan közös metszete, de egyáltalán nincsenek teljes fedésben. Éppenséggel a „rokkantság” és a „fogyatékosság” is szerepelhetne az Alaptörvényben, de nem fog. Ezek szerint néhány héten belül megszűnik a rokkantak támogatásának alkotmányos alapja – ami lássuk be, jobb helyeken nem éppen bagatell dolog. A mi alkotmányozóink szerint nálunk azonban csak afféle „kodifikációs pontosítás”.

Hogy miért érzi szükségét a kormányoldal a módosításnak? Az indoklásból nem derül ki, így csak találgathatunk. A rokkant-nyugdíj megszüntetése/átalakítása meg a tömeges rokkant-felülvizsgálat óta mindenesetre jóval kevesebben és kevesebb pénzt kapnak, mint korábban, így számos per indult az állam ellen. Igaz, alkotmánybírósági vizsgálattól nem kell tartani, mert az AB éppen néhány napja érdemi vizsgálat nélkül utasította el a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Egyesülete (MEOSZ) beadványát. (Az ügy előadója Balsai István volt.) Ezzel együtt is lehet praktikus oka a rokkantak kihagyásának az alkotmányból, különösen akkor, ha a kormány újabb szigorításokra kényszerül.

Mindezek ellenére sokkal őszintébb lenne, ha a Nemzeti Hitvallásnak az a mondata, hogy „valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét”, növelve a szöveg koherenciáját teljes egészében kikerülne az Alaptörvényből.

 Zádori Zsolt

Elzárással, bírsággal és „türelmetlenségi zónákkal” erősítené a hajléktalanok emberi méltóságát némelyik alkotmánybíró. Meghökkentő különvélemények egy ésszerű alkotmánybírósági döntés margóján. Nem először.

[caption id="attachment_1062" align="aligncenter" width="560" caption="Szent Márton és a koldus (részlet). Stigma és lóláb"][/caption]

Az Alkotmánybíróság (AB) alaptörvény-ellenesnek nyilvánította a hajléktalanok életvitelszerű közterületi tartózkodásának tilalmát és büntetését. Négy alkotmánybíró, Balsai István, Dienes-Oehm Egon, Pokol Béla és Szívós Mária nem értett egyet a többség döntésével és különvéleményt fogalmazott meg. Mindegyiküket a mostani kormánytöbbség jelölte a testületbe. Utóbbi kettő pedig visszaesőnek számít, ha a hajléktalanok ráncba szedéséről van szó.

Szívós Mária mostani különvéleménye szerint – amelyhez Balsai is csatlakozott – a hajléktalanság és a közterületen életvitelszerűen tartózkodás nem azonosítható. „Filozófiainak” minősítette a többségnek azt az álláspontját, hogy a szabálysértési és az önkormányzati törvény a tiltással „a hajléktalanságot minősítette büntetendőnek”. Szerinte ezzel az a hamis állítás rokonítható, mintha a szegénységet azonosítanák a lopással. Az előbbi állapot, míg utóbbi magatartás, aktív cselekmény, így érvelése szerint akár szankcionálható is, sőt helyes, ha szankcionálják, mert a tiltás arányos és „védendő érdekeket” szolgál. Ezek megítélése szerint közegészségügyi, köztisztasági, járványügyi, közlekedési, idegenforgalmi, kriminalisztikai természetűek. Meghökkentő módon Szívós mégis azt állítja, hogy „a törvényszöveg egészen egyszerű értelmezése nyomán teljesen világosan megállapítható, hogy önmagában a közterületen való (akár folyamatos) tartózkodást a jogalkotó nem szándékozott pönalizálni”.

De a legépületesebb talán mégis az, hogy Szívós szerint mindez a szabályozás „végső soron a hajléktalanok evidens érdekeit szolgálja, az ő méltóságukat védi. […] Elveim és szilárd jogi meggyőződésem szerint nem sérti (nem sértheti) az emberi méltóságot egy olyan szabályozás (legyen az akár büntető jellegű szankciókkal fenyegető törvény), amely alkalmas lehet arra, hogy az embert az emberhez méltóbb életkörülményeket lehetővé tevő eszközök igénybevételére rávegye, hovatovább az egészséget, végső soron az életet veszélyeztető életmód felől a mind fizikálisan, mind mentális értelemben egészségesebb lét felé terelje.”

Dienes-Oehm és Pokol érvélése látszólag pragmatikusabb. Szerintük a közterület használata összetett kérdéseket érint. Vannak olyan érdekek (pl. közrendiek, közigazgatásiak), amelyeket indokolt a tiltással is óvni, de persze, a hajléktalanokat is megilletnek bizonyos jogok. Arra jutnak hát, hogy az önkormányzatoknak indokolt lenne megjelölni azokat a helyeket, ahol a hajléktalanoknak tilos életvitelszerűn tartózkodni. Vagyis a prostik türelmi zónájához képest valamiféle „türelmetlenségi zónák” létrehozására buzdít a két ítész.

Pokol és Szívós alkotmánybírák különvéleményt fűztek már az AB 2011. december 28-án kihirdetett határozatához is, amelyben az AB alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette a kaposvári önkormányzat guberálást szabálysértéssé nyilvánító rendeletét. Pokol és Szívós tehát úgy vélték, hogy az AB többségi álláspontjában megfogalmazott minden indok (négy ilyen volt) megalapozatlan, a guberálók pedig fizessenek 30 ezer forintot vagy menjenek a börtönbe. És különvéleményük indokolásához hozzáfűzték:

"Az államnak valóban alkotmányos kötelessége az emberhez méltó élet alapfeltételeinek megteremtése és ennek érdekében az elesettek, rászorulók segítése. Ezen kötelezettségével lenne ezért álláspontom szerint ellentétes az, ha a hulladékból történő táplálkozást, az abban való turkálást, mint az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen jelenséget lehetővé tenné, azaz nem tiltaná. A szóban forgó korlátozásnak – a már ismertetetteken túl – az is célja, hogy a jogalkotó így bírja rá a rászorulókat arra, hogy a szociális intézményrendszer eszközeit igénybe vegyék, azaz az emberhez méltó(bb) létforma felé terelje ezeket az embereket."

"A büntetőjog és a szabálysértési jog olyan magatartásokat tilt, amelyek veszélyesek a társadalomra. A társadalomra veszélyes magatartás pedig deviancia. (...) Az pedig, hogy az adott deviancia döntően a társadalom egy bizonyos részét jellemzi, még nem teszi a szabályt diszkriminatívvá."

Lefordítanánk, mert döbbenetes gondolatok ezek :

1. Az emberhez méltó élet Pokol és Szívós szerint nemcsak jog, hanem kötelesség is. (Egy jog nem gyakorlása ugyanis logikailag nem szolgálhat tiltás alapjául.)
2. Aki nem él emberhez méltóan, az a többségi társadalom által üldözendő – deviáns - magatartást tanúsít.
3. Az emberhez méltó élet tartalmát a többség szabadon határozhatja meg és kényszerítheti ki.
4. A végtelenül szegény ember vagy menjen hajléktalan szállóra, vagy dögöljön meg, ugyanis a guberálás emberhez méltatlan. Akkor is érvényes ez a kötelezettség, ha a hajléktalanszállón nincs hely, vagy éppen rosszabb, mint guberálni és az utcán megfagyni.

Ezeket a téziseket Pokolnak és Szívósnak sikerült az Alaptörvény alkalmazása során kimondania. Az Alaptörvény szerint az emberi méltóság alapvető jog, amelyet nem lehet szükségtelenül és aránytalanul korlátozni, és a korlátozás oka pedig nem lehet a bizonytalan tartalmú deviancia, hanem csakis mások alapvető jogának vagy valamely alkotmányos értéknek a védelme.

Azt meg emberi jogi idealizmustól és liberális eszméktől elvakítva nem igazán látjuk, hogy milyen alapvető jogunkat sérti egy hajléktalan vagy éppen végtelenül szegény ember, amikor az általunk a kukába dobott csikket kiveszi. S azt sem, hogy sértheti a guberálás annak az Alaptörvénynek az értékeit, amely ezt tartalmazza: « Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét. » (Alaptörvény, Nemzeti Hitvallás).

Ha a tisztelt bírák ráérnének, javasoljuk a Garbage Dreams c. film megtekintését. Nyert vagy harminc nemzetközi díjat, és a guberálásról szól.

M. Tóth Balázs–Zádori Zsolt

Az Európai Unió Bírósága meghozta döntését a magyar bírák kényszernyugdíjazása kérdésében. Semmi meglepő nincs benne, a magyar szabályozás jogsértő. Annyi érdekes talán, hogy a kormány érveinek színvonala semmivel nem volt jobb, mint amikor maga próbálta megvédeni döntését a közmédiában.

[caption id="attachment_1026" align="aligncenter" width="560" caption="Öreg bíró nem vén bíró"][/caption]

Mint ismeretes, a kormány két lépésben 274 bírót rúgott ki, ez a bírói kar nagyjából egytizede. A 2012-ben a kényszernyugdíj a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese mellett 9 ítélőtáblai és megyei elnököt, 7 ítélőtáblai és megyei elnökhelyettest, 17 kollégiumvezetőt, 2 kollégiumvezető-helyettest, 69 tanácselnököt, 15 városi (kerületi, munkaügyi) elnököt, 1 városi elnökhelyettest és 3 csoportvezető bírót érint, a többi bíró nem vezető beosztású. Hogy az Alkotmánybíróság (AB) ne vizsgálhassa a szabályozást, jól beleírták az Alaptörvénybe is a kényszernyugdíjazást. Azt is rosszul, így az AB megsemmisítette a szabályozást. De hogy túl nagy kárt ne okozzon a kormánynak, a határozatában hangsúlyozta: annak ellenére, hogy a bírák eltávolítása több okból alkotmányellenes volt  (sértette például a bírói függetlenséget és a diszkrimináció tilalmát), a bírákat az AB döntése alapján nem kell visszahelyezni. Nesze, semmi, fogd meg jól, mondták néhányan, talán nem is alaptalanul.

A bíróság ilyen mértékű lefejezése az Európai Unióban példátlan, nem csoda, hogy ott is szemet szúrt a dolog. Az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított hazánk ellen, azt állítva, hogy az intézkedés ellentétes a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmódról szóló 2000/78/EK irányelvvel, mert diszkriminatív. A 18 oldalas ítéletből különösen érdekes, hogy a kormány két, nyilvánvalóan védhetetlen érvvel próbálta meg igazolni, hogy a nyugdíjkorhatár nyolc évvel történő átmeneti nélküli leszállítása rendben van. Az egyik szerint ezzel lehet szolgálni a nyugdíjrendszer egységesítését. Az érvvel több baja is volt a Bíróságnak, a legalapvetőbb az, hogy az állítás nem felel meg az igazságnak. Ugyanis a nyugdíjkorhatár 2014-2022. között fokozatosan 65 évre fog emelkedni, vagyis nem igaz az, hogy a bírák kirúgásával egységes szabályokat érvényesítenének a bírákra: van, akinek 62 évesen kell elmennie, de pár év múlva már csak 65 évesen kellene ezt megtennie. Az eltérés magyarázhatatlan, a 62 éves bírák kirúgása pedig ennek fényében szükségtelen.

A másik érve az volt a magyar kormánynak, hogy így lehet "kiegyensúlyozottabb korstruktúrát" kialakítani az ítélkezésben, vagyis jogszerű cél a bírák fiatalítása. Az érv brutális megalapozatlansága könnyen belátható, ha belegondol valaki, hogy érezné magát, ha lenne egy határozott idejű szerződése, amiből azzal az indokkal rúgják ki, hogy pocsék a munkaerő-piaci helyzet, mert a fiatalok nem tudnak elhelyezkedni. A Bíróság ennél szofisztikáltabb volt, megállapította, hogy a közel 300 bíró kirúgása már középtávon sem alkalmas intézkedés arra, hogy a fiatalok munkaerő-piaci helyzetén érdemben javítson. Hiszen jövőre már csak egy korcsoport helyébe tudnak majd fiatalok lépni, és azokban az években, amikor emelkedni fog a nyugdíjkorhatár, egy helyébe sem. Egy teljes bírósági rendszer lefejezése, 274 bíró átmenet nélküli kirúgása pedig nyilván aránytalan azzal, hogy 274 fiatalnak állást adunk (arra nem is tér ki a luxemburgi ítélet indokolása, hogy bírósági helyek egy részét nem is állástalan jogászok, hanem más jogászi pályán évek óta dolgozók foglalták el).

Az eset ezzel nincs megoldva, a kirúgott bírákat még mindig nem helyezték vissza, ráadásul a fáma nem szól a Legfelsőbb Bíróság elnökének korábbi kirúgásáról, ami egy másik szabály alapján történt. Mindenesetre a mai döntés alapján a kormány azt nyilatkozta, hogy tiszteletben tartja a Bíróság döntését. Az IMF-től ugyanezt követeli magának óriásplakátokon. Most elválik, mit is ért ez alatt.

M. Tóth Balázs

Ma a kormánypártok jóvoltából alkotmányos védelmet kap a választási regisztráció, amely szűkíteni fogja az általános választójogot. Hogy mennyire alkotmányos ez a megoldás, alkotmánybírák biztosan nem vizsgálhatják.

[caption id="attachment_987" align="aligncenter" width="560" caption="Köszörűs. Harapj rá!"][/caption]

– Igen, a kormánypártok kérni fogják majd az előzetes választási feliratkozás (regisztráció) előzetes alkotmánybírósági kontrollját – erősítette meg a parlamenti vitában Gulyás Gergely éppen egy hónapja. Ehhez képest ma szavaznak az alkotmánymódosításról, amelyik lehetetlenné teszi majd az új jogintézmény alapjogi vizsgálatát.

De nem csak Gulyás képviselő, hanem az új választási eljárásról szóló törvény előterjesztője, Lázár János államtitkár is megígérte, hogy lesz előzetes normakontroll. Ehhez képest másokkal együtt éppen ő jegyzi azt a törvénymódosítási javaslatot, amelyik a „Magyarország Alaptörvényének második módosítása” hangzatos címet viseli, és egyszer s mindenkorra elintézi, hogy alkotmánybírók semmiképpen ne tárgyalhassanak a regisztrációról.

Futólag megjegyezzük, hogy az egykor Mózes kőtábláinak maradandóságához mért Alaptörvénynek nem ez lesz a második módosítása, merthogy arra már akkor sor került, amikor az új alkotmány még hatályba sem lépett. Ott is sántít a módosítás tekintélyt parancsoló, az amerikai gyakorlatot idéző elnevezése, hogy voltaképpen nem is az Alaptörvényt, hanem az utólag praktikus okból alkotmányos szintre emelt átmeneti rendelkezéseket egészítik ki. Emlékeztetőül, a praktikus ok ott is az volt, hogy az Alkotmánybíróság ne vizsgálhassa az abba foglalt vegyes rendelkezések alkotmányosságát. Ezek szerint nem dönthet arról, hogy például az MSZP meg az Úttörőszövetség minden felelősségben osztozik azért, amit, mondjuk, Rákosi terrorrendszere követett el. Vagy például a legfőbb ügyész szabadon megválaszthatja, melyik bíróságon „tárgyaltatja” az arra érdemesített ügyét.

De vissza a regisztrációhoz. A Helsinki Bizottság és a TASZ még szeptember közepén közleményben tiltakozott Lázárék manővere ellen. Eszerint mindez „leleplezi a parlamenti többség valós szándékait. Ha meg lennének győződve javaslatuk alkotmányosságáról, és valóban a demokrácia iránti elkötelezettség hajtaná őket, akkor bátran néznének szembe az alkotmánybírósági vizsgálattal. Nyilvánvaló azonban, hogy a törvényjavaslat beterjesztője is tudja: a választásokon való részvétel lehetőségét szűkítő szabályok alkotmányellenesek.”

Azóta tovább romlott a helyzet. A Salamon László vezette alkotmányügyi bizottság módosító javaslatot nyújtott be. Eszerint az új „alkotmányos rendelkezés”, amely szerint a választójogi törvény a „választójog gyakorlását kérelemre történő névjegyzékbevételhez kötheti”, kiegészülne a részletszabályokkal is. Ha elfogadják őket (ugyan, miért is történne másképpen), az Alkotmánybíróság még szükségességi–arányossági szempontból sem vizsgálhatja, hogy, mondjuk, az általános választójog szempontjából elégséges-e, ha a regisztráció csak a választás vagy a népszavazás megelőző 15. napig kérelmezhető.

Efféle technikai jellegű szabályok alkotmányba foglalására biztosan lehet nemzetközi példát találni, elvégre sok ország van sokféle szabállyal. Meg hát konyhakéssel is lehet gyilkolni, mégis kapható a Vasedényben. De csak a vak nem látja, hogy a hazai törvényalkotót mi hajtja: az alkotmányos fékek és ellensúlyok teljes körű kiiktatása annak érdekében, hogy a következő választáson a mostani kormánypártok minél nagyobb eséllyel és minél nagyobb mértékben győzhessenek. Ez a buzgó igyekezet szüntet meg olyan hasznos jogintézményt, mint a központi lakcímnyilvántartás, vagy zilál szét olyan demokratikus alapintézményt, mint a választás és a népszavazás.

Hogyan festenek most a hatalmon lévők a demokratikus jogállam rogyadozó arénájában? Valahogy úgy, ahogyan azok az eszement focidrukkerek, akik egyedül a nagy cseh szatirikus, Jaroslav Hašek illemtanácsát fogadják meg. „Hogyan viselkedjünk labdarúgó-mérkőzésen? Bírót rozsdás késsel leszúrni tilos.” Ezt még betartották. Noha eddig nem is volt alkotmányos elvárás. Feszülten várjuk, mit ígér meg Gulyás képviselő és Lázár államtitkár.

Zádori Zsolt

A magukat az Országház parkolója elé láncoló LMP-s képviselők és aktivisták úgy látják, az ügyükben hozott közkegyelmi törvény sérti alkotmányos és nemzetközi szerződésben garantált emberi jogaikat. Ezért múlt héten tizenegy érintett alkotmányjogi panaszt tett, ma pedig az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak. Jogi képviseletüket a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) látja el.

[caption id="attachment_733" align="aligncenter" width="560" caption="Hárman a tiltakozók közül. Stoposok"][/caption]

Mint ismeretes, tavaly december 23-án, az Országgyűlés téli ülésszakának utolsó napján az LMP képviselői és aktivistái az Országház gépkocsi-parkolójának kijáratai előtt leláncolták magukat, és ezzel egy időre, míg a rendőrök el nem vitték őket, megakadályozták az autóforgalmat. A zöld párt frakciója és szimpatizánsai – akikhez a Demokratikus Koalíció és az MSZP politikusai is csatlakoztak – így kívántak tiltakozni a törvényhozási hajsza, valamint a kormánypártok demokrácia- és jogállamrombolása ellen.

A tiltakozók ellen személyi szabadság megsértése miatt indult büntetőeljárás. Nekik azonban a kezdetektől fogva az az álláspontjuk, hogy tettük a véleménynyilvánítás keretei között maradt, és mivel a Parlament gyalogos megközelítésében s elhagyásában senkit nem akadályoztak, ezért bűncselekményt nem követtek el, legfeljebb szabálysértést. Jogerős bírósági döntés ügyükben azonban már biztosan nem születik.

Történt ugyanis, hogy idén márciusban az Országgyűlés kormánypárti többsége eljárási kegyelmet gyakorolt a tiltakozókkal szemben. Az eseti közkegyelemről szóló törvényt a kormánypártok frakcióvezetői nyújtották be. Az LMP-sek – ahogyan a DK-sok és MSZP-sek is – már akkor jelezték, nem kérnek a kegyelemből, és a szavazástól távolmaradtak. De nem csak a kormánypártok politikai gesztusával, a törvény szövegével sem értettek egyet – mint ez kiderül a zöld pártiak múlt héten az Alkotmánybírósághoz benyújtott panaszából. A Magyar Helsinki Bizottság és a TASZ a közkegyelmi törvényről akkor azt mondta, hogy a tüntetések során az aktivisták semmilyen bűncselekményt nem követtek el, ezért az ellenük indult eljárásokat bűncselekmény hiányában kellene megszüntetni, nem pedig a közkegyelem módszerét alkalmazni.

A 2012. XII. törvény 1. §-a ugyanis úgy fogalmaz: Nem indítható, illetve nem folytatható büntetőeljárás a 2011. december 23-án az Országházat körülvevő elzárt terület egyes bejáratainak több személy egymáshoz, illetve a kapukhoz láncolásával megvalósított lezárásával összefüggésben elkövetett, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény szerinti személyi szabadság megsértése bűntette miatt.

Az összesen öt bekezdésből álló törvény még két másik ponton is azt állítja, hogy a tiltakozók bűncselekményt követtek el. A Helsinki Bizottság és a TASZ az LMP-sek képviseletében ezeket a törvényhelyeket kérik megsemmisíteni az alkotmánybíráktól. Arra hivatkoznak, hogy a bíróság egyetlen egyszer sem állapította meg bűnösségüket, így a törvény olyan állapotot vesz adottnak, ami sohasem következett be – és éppen a közkegyelem következtében sohasem fog bekövetkezni.

Az LMP-s tüntetők szerint a közkegyelmi törvény megfogalmazása két ponton is sérti alkotmányos jogaikat: egyrészt a jó hírnévhez fűződő jogukat, másrészt az ártatlanság vélelmét.

Előbbinél úgy érvelnek, hogy egy személynek a társadalmi megítélését nyilvánvalóan rontja, ha azt állítják róla, hogy bűncselekményt követett el. Márpedig a törvényszöveg ez esetben „anélkül tekinti ténynek, hogy a közkegyelemben részesített indítványozók bűncselekményt követtek el, hogy ez valamely büntetőeljárásban jogerősen megállapítást nyert volna” – fogalmaznak alkotmányjogi panaszukban. Úgy vélik, a jó hírnévhez fűződő jog esetében a magyar alkotmányjogi és az európai emberi jogi gyakorlat nagyon hasonló.

Az ártatlanság vélelménél ez még nem mondható el. Az Alaptörvény szerint senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg. Az Alkotmánybíróság eddig ezt csak szűken értelmezve leginkább abban a kontextusban vizsgálta, hogy a bűnösséget jogerősen megállapító bírósági döntés hiányában a bűnösséghez kapcsolódó jogkövetkezmények nem alkalmazhatók a terheltekkel szemben. Az Emberi Jogok Európai Bírósága viszont az ártatlanság vélelmét kiterjesztette a közhatalmi szerveknek és szereplőknek arra a kötelezettségére is, hogy jogerős büntető ítélet hiányában senkit ne nyilvánítsanak felelősnek valamely bűncselekmény elkövetéséért. A strasbourgi bíróság számos esetben állapított meg jogsérelmet abban az esetben, ha a közhatalom valamelyik képviselője idő előtt vagy tévesen valakit bűnösnek állított be. Márpedig, fogalmaznak az LMP-sek, az ő esetükben egyenesen az Országgyűlés mint közhatalmi entitás mondja ki, hogy bűncselekményt követtek el, noha arról nincsen jogerős bírósági döntés.

Az alkotmányjogi panasz elbírálásán is túlmutat, hogy az Alkotmánybíróság mennyire veszi figyelembe a strasbourgi gyakorlatot az ártatlanság vélelmének kérdésénél. A taláros testület ugyanis 2010-ben is kimondta: az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi bíóság által kibontott) jogvédelem szintje. Az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, „precedens-határozataiból” ez kényszerűen nem következne.

Az alkotmányjogi panasz és a strasbourgi beadvány elbírálásának nincs kötött határideje.

Hírek szerint a kormány (az igazságügyi tárca) már dolgozik azon, hogy alkotmányosan „megszabadulhasson” a 62. életévüket betöltő bíráktól azt követően is, hogy egy hete a szabályozást mind formai, mind tartalmi okokból alkotmányellenesnek mondta ki az Alkotmánybíróság. A kormány lehetetlen küldetésre vállalkozik, ugyanis egy könnyen elintézhető mellett két, alkotmányosan megoldhatatlan problémát is kezelnie kellene.

1. Formai ok: Az AB szerint formailag alkotmánysértő, hogy nem sarkalatos törvény szabályozta a nyugdíjkorhatárt. Ezt nem lesz nehéz korrigálni, a kétharmadnak kétharmados szabályt alkotni nem jelent nehézséget.

2. Diszkriminatív szabályozás: a szabályozás diszkriminatív voltát - ami miatt az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított hazánk ellen - a kormány a hírek szerint úgy kívánja megszüntetni, hogy más területeken dolgozóknak sem engedi meg a munkavégzést. Ez eleve zsákutca, hiszen már most tudjuk, hogy az egyetemi oktatókra vagy az orvosokra a korlát nem vonatkozna, sőt a kétharmad által létrehozott szabályozás a nyugdíjkorhatár és a munkavégzés kapcsán a jogászi szakmákon belül is kusza rendelkezéseket tartalmaz. Ráadásul a jogszabályok még a bírói karon belül sem egységesek, például a Kúria elnöke 70 éves koráig töltheti be pozícióját.


 3. Bírói függetlenség sérelme: a diszkrimináció az Európai Unió által folytatott kötelezettségszegési eljárásban fontos, azonban a lényeg nem ez, hanem a bírói függetlenség sérelme. Lehetne akár az összes foglalkozási ágban 62 év a kötelező nyugdíjkorhatár úgy, hogy ezzel munkavégzési tilalom jár együtt, jogállamban a kinevezett bírákat a kinevezésük lejártáig akkor sem lenne szabad elmozdítani. Ilyen rövid időn belül biztosan nem. Talán az egyetlen elképzelhető módszer a 70. életév előtti elbocsátásra az lehet, ha 3-5 évvel később léptetik életbe a szabályt. Ez egyrészt biztosít valamennyi időt az érintett bíráknak arra, hogy a hatalmas jövedelemkiesésre felkészüljenek, de ami ennél fontosabb: a végrehajtó hatalom nem a fölötte is ítélkezni jogosult bíráktól szabadulna meg, hanem azoktól, akik valamely következő kormány számára hozhatnak kínos döntéseket.

A kormány azonban nem ezen az úton halad, hiszen a miniszterelnök szerint a rendszer marad. Alkotmányosan ezt éppen olyan lehetetlen kivitelezni, mintha azt kellene igazolni, hogy egy államosítás nem sérti a magántulajdon szentségét. Mondhatni, lehetetlen küldetés. Ezért a Magyar Helsinki Bizottság által képviselt több mint száz felmentett bíró ügye a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán továbbra is jó eséllyel nyerni fog.

S mivel a bírói függetlenség nem a bírók és az igazságügy belső ügye, az Eötvös Károly Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért közös petíciót tettek közzé a http://www.peticiok.com/a_biroi_fuggetlensegert oldalon. A szervezetek kérik, hogy aki elfogadhatatlannak tartja a bírói függetlenség megsértését, a petíció aláírásával követelje az alkotmányellenesen eltávolított bírák visszahelyezését és a bírói függetlenség szervezeti garanciáinak helyreállítását.

Szerző: Pokerface

A kétharmad nem tiszteli a független bíróságokat. Ha a rendes bíróság döntései nem tetszenek neki, semmisségi törvényt alkot. Ha az Alkotmánybíróság zavarja politikai érdekeit, egész fegyvertárat képes bevetni akarata érvényesítése érdekében: korlátozza a testület hatáskörét, ha némaságra akarja kárhoztatni; nem veszi figyelembe a döntését, mikor alkotmányellenesen, indokolás nélküli kirúgással hajt végre politikai tisztogatást a közszférában; s ha épp úgy tartja úri kedve, az alkotmányellenesnek minősített szabályokat otromba módon beleírja az alaptörvénybe.

Most pedig Navracsics Tibor, a kormány második embere s egyben az igazságügyért felelős miniszter, olyan határozati javaslat elfogadását javasolja a Parlamentnek, amely kimondja, hogy hazánk nem hajlandó végrehajtani az Emberi Jogok Európai Bíróságának jogerős ítéletét. A javaslat benyújtásával a független bíróságok semmibevételének egy újabb állomásához ért el a szinte korlátlan hatalom birtoklásától megmámorosodott Fidesz. A nemzetközi bíróság hatáskörét a magyar Országgyűlés nem korlátozhatja, bíráit nem tudja nyugdíjazni, döntéseit nem tudja semmissé nyilvánítani. Mi marad hát? Nem hajtjuk végre a döntést, ilyen egyszerű. S miért nem hajtjuk végre? A határozati javaslat arra hivatkozik, hogy a strasbourgi döntés ellentétes a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatával. Ez az érv eleve hibás, hiszen a strasbourgi gyakorlat az Alkotmánybíróságot is köti.

Ahogy azt az AB a 1718/D/2010. számú határozatában kimondta:

Egyes alapjogok esetében az Alkotmány ugyanúgy fogalmazza meg az alapjog lényegi tartalmát, mint valamely nemzetközi szerződés (például a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye). Ezekben az esetekben az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi [...] jogvédelem szintje. [...] az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, „precedens-határozataiból” ez kényszerűen nem következne.”

De a határozati javaslat indoklása – az AB idézett megállapításától függetlenül is – álszent hazugság. Hiszen nem érdekelte a kétharmadot, amikor az AB kimondta, hogy alkotmányellenes az egy nap alatti törvényalkotás, az indokolás nélküli kirúgás, a visszamenőleges hatályú jogalkotás, vagy hogy az ügyész kiválaszthatja az eljáró bíróságot. Az Alkotmánybíróság döntése csak akkor fontos a hatalom számára, ha az érdekei ezt kívánják. Ha viszont nem így van, semmilyen intézményes korlátra nincs tekintettel, sem a bíróságra, sem az Alkotmánybíróságra, és most már az Emberi Jogok Európai Bíróságára sem.

A határozati javaslat tárgyául szolgáló strasbourgi döntés kimondja, hogy pusztán a vörös csillag viseléséért senkit nem lehet elítélni, mert a jelkép többjelentésű: nemcsak a kommunista rendszer bűneinek propagálását vagy az ideológiájával való azonosulást fejezi ki, hanem szimbolizálja például a nemzetközi munkásmozgalmat is, amely egy igazságosabb társadalomért küzd, és ebben a jelentésében semmi nem indokolja használatának tilalmát. Márpedig a szimbólum magyar büntetőjogi üldözése általános, és ez önmagában egyezménysértő. Az álláspont persze vitatható, mondván, ha a horogkereszt (amelynek szintén van a náci terrorra nem utaló jelentése) viselése általánosan tiltható, akkor a vörös csillagé vajon miért nem? Hiszen mindkettő bűnös, totalitárius rezsim jelképe volt. A magyarázathoz szerteágazó történelmi, politikai, jogi okfejtésre lenne szükség, aminek a kimenetele nem biztos, hogy egyezik a strasbourgi döntéssel. Azonban bármi is lenne a vita végeredménye, azt nem kérdőjelezheti meg, hogy egy jogállamban a tartalmilag vitatható jogerős bírósági döntéseket is végre kell hajtani.

Egyébként pedig ha valaki annyira nagyon antikommunista, akkor nem a strasbourgi bírákat nevezi idiótának a neki nem tetsző döntés kapcsán, mint tette azt Kövér László házelnök ugyanezen ügy kapcsán tavaly novemberben, hanem a kommunista rendszer titkosszolgálati ügynökeinek adatait hozza nyilvánosságra, különösen, ha megvan hozzá a korlátlan hatalma. Amíg ez nem történik meg, addig a Pozsgay Imrével együtt alkotmányozó antikommunista kormányzati hevület csak hazug színjáték marad.

Szerző: Pokerface

süti beállítások módosítása