Helsinki Figyelő

1989 csodája után sokan képzeltük, hogy a világ végérvényesen szakít korábbi esztelen gyakorlataival, így nem lesz több népirtás sem. Azonban a ruandai és a srebrenicai genocídium néhány éven belül ki kellett józanítsa az álmodozókat: a megváltás még távol, a történelem nem ért véget, „az emberfaj sárkányfog-vetemény” maradt továbbra is.

0711_srebrenica_2.jpg

tovább

A Kongói Szabad Állam mint a megvalósult földi pokol híresült el. II. Lipót belga király magánbirtokán hosszú időn át háborítatlanul folyhatott a helybeli lakosság brutális kizsákmányolása, megalázása, kínzása és legyilkolása. Abban, hogy a visszafogott becslések szerint 1,5–3 millió áldozatot szedő terrornak végül 1908-ban mégis véget vetettek, a nemzetközi nyomásnak is komoly szerepe volt. A közvélemény szemét azok a szakszerű és megrázó híradások nyitották fel, amelyek elsősorban Roger Casement diplomata-politikus (1864–1916) és Edmund Dene Morel (1873–1924) újságíró nevéhez köthetők. Utóbbi volt a belga felelősség-elhárítás elleni nemzetközi kampány motorja is. Bizony, külföldről támogatta a tömeggyilkosságok elleni harcot. Az ő születését ünnepeljük ma.

0710_morel_2.jpg

tovább

Sok szentnél és egyházi mártírnál nem tudjuk pontosan, mikor született, azt viszont igen, mikor halt meg. Lavrentyij Pavlovics Berija (1899–1953), a szovjet belügyi apparátus állambiztonság rettegett vezetője egészen bizonyosan nem volt szent, tömeggyilkos volt inkább, bár nem emiatt van az, hogy nála meg a halálozás dátumában lehetünk bizonytalanok. Meg a halál nemét illetően. Egy biztos: erőszakos halált halt valamikor 1953. június 26. és december 23. között.

0709_berija2.jpg

tovább

Szamizdat, tamizdat, magnitizdat

Míg a Szovjetunióban hosszú börtön, internálás vagy kényszergyógykezelés jutott osztályrészül az ún. „tiltott irodalom” íróinak, sokszorosítóinak és terjesztőinek, addig nálunk szinte mindig „adminisztratív eszközökkel kezelték az ügyet”: elkobozták a kiadványokat és a közreműködőket sajtórendészeti vétség címén bírságolták meg. A legkorábban a szovjeteknél jelentek meg az első szamizdatok, a legpezsgőbb szamizdatkultúra Lengyelországban volt, de az 1980-as évek végére már a magyar ellenzék illegális kiadványai is (elsősorban a legfontosabb „újságok”, a Beszélő, a Hírmondó és a Demokrata) többezres példányszámokkal büszkélkedhettek. 1989-es sorozatunk ötödik részében Mink András történész beszél a szamizdatos ellenkultúra egykor titkos, mára pedig teljesen elfelejtett világáról.

tovább

A „feketetörvény” száz éven át volt hatályban és leplezetlenül kiszolgálta az angol földesurak érdekeit. Nem csak arról volt szó, hogy szigorúan védte a tulajdonukat, hanem halállal büntetett 50 új „rendkívüli vétséget”. Mindennek az lett volna a szerepe, hogy elrettentse a vadorzókat és más törvényenkívülieket. Ez sem sikerült. De a legnagyobb gond a szankciók aránytalansága volt, illetve az, hogy a törvényalkotó felrúgta a fegyveregyenlőség elvét a büntetőeljárásban, és a polgárral szemben az egyetlen társadalmi csoportot (a nagybirtokosokat) kiszolgáló állam oldalán avatkozott be. Volt olyan bíróság, amelyik ezt nem nézte tétlenül.

0708_blackact.jpg

tovább

Jeanne d’Arcot bírái 1431-ben előbb életfogytiglani börtönre, majd máglyahalálra ítélték. 25 év múlva rehabilitálták. Boldoggá 1909-ben, szentté 1920-ban avatták. Az inkvizíciós eljárás hibáit jogi értelemben sikerült orvosolni, sőt Johanna alakját egyenesen glorifikálták. Ám az életét senki nem tudta már visszaadni. A halálbüntetés híveinek és a büntetőeljárások jogállami biztosítékait felesleges sallangoknak vagy egyenesen bűnpártolásnak tekintő kritikusoknak érdemes megismerni, hogyan néz az ki, amikor az ítélkezés kollektivista és nem független.

0707_jeanne_darc_1.jpg

tovább

Az anglikán és a katolikus egyház is mártírként és szentként tiszteli az egykori lordkancellárt, jogászt és írót, a brit humanizmus egyik legnagyobb alakját. Vesztét ugyanaz a királyi önkény okozta, amelyet korábban ő is híven szolgált, és derűs humanizmusa sem akadályozta abban, hogy másokat máglyára juttasson. A véres XVI. század jellemző története Morus Tamásé (1478–1535).

0706_morus_tamas.jpg

tovább

Embertelen körülmények között és túlságosan hosszú ideig tartották fogva azt a kamionsofőrt, aki miután megtudta, hogy keresik, maga jelentkezett a rendőrségen. Utóbb minden vád alól felmentették. A Magyar Helsinki Bizottság ügyfelének strasbourgi ítélete újabb figyelmeztetés volt a magyar államnak: nagy bajok vannak a(z előzetes) letartóztatások gyakori alkalmazásával és a börtönzsúfoltsággal.

0705_bandur_1.jpg

Fotó: Reviczky Zsolt

tovább

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, hogy az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartoznak a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvéshez. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az emberek kormányzatokat létesítettek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje és új kormányzatot hozzon létre, amelyik olyan alapokon nyugszik és hatalmát oly módon szervezi meg, ahogy a legmegfelelőbbnek tűnik, hogy biztonságot és boldogságot teremtsen.” Egy sokat idézett részlet az Egyesült Államok alapítólevelének számító és az amerikai alkotmányt megelőlegező Függetlenségi Nyilatkozatból.

0704_fuggetlensegi_nyilatkozat_2.jpg

tovább

Nicolas de Condorcet (1743–1794) a Journal de la Société elnevezésű lapban tette közzé A nők polgárjoggal való felruházásáról című cikkét. Ennek nyomán országszerte női klubok, emancipációs politikai szervezetek alakultak és működtek. Nem sokáig. Merthogy a forradalmi kormányzatot egyre nyugtalanította a népi társaságok önállósága. 1793 szeptemberében vezetőit letartóztatták és októberben a konvent végleg betiltotta a női klubokat. A nők politikai szabadsága hosszú időre lekerült a napirendről.

0703_nok_condorcet_1.jpg

tovább