Helsinki Figyelő

Fogdazárkájából Demény Pált, az egyik legismertebb hazai kommunista vezetőt Péter Gábor, a politikai rendőrség irányítója barátságosan irodájába invitálja az Andrássy út 60.-ban. Mondván, rab és rabtartó, a munkásmozgalom régi harcosai nézzék és ünnepeljék közösen az „első szabad május elsejét” 1945-ben. Abszurd történet. Ma tán fel sem tudjuk fogni, az üres állami parádékkal szemben mennyire sokat jelentett ez az ünnep a szervezett munkásságnak. Egy elhúzódó emancipációs küzdelem fontos, erős, érzelemmel és tartalommal teli szimbólumává vált május 1.

0501_chicago_1.jpg

tovább

Az idő tán az egykor volt hősökkel a legigazságtalanabb. Egykedvűen szeleli ki őket az emlékezetből, nincs tekintettel történelmi érdemekre, kevesen akadnak fenn az emlékezés rácsán. Jacek Kuroń (1934–2004) nálunk már biztosan áthullott a rostán. Lengyelországban azért ez másképpen van. Mondhatni, nem csoda, hiszen Kuroń mégiscsak lengyel volt. Sokan ismerték és szerették őt ott; mint mondták, ő volt a „lengyel ellenzék keresztapja”. De jelentősége túlmutatott hazáján, civil teoretikusként és mozgalomszervezőként regionális, sőt rövid időre világpolitikai szerepet játszott.

0429_kuron_1.jpg

tovább

Betiltható-e egy egyenruhás náci felvonulás egy olyan település főterén, ahol többségén zsidók élnek? Ezzel a kéréssel foglalkozott 1977-ben az amerikai nyilvánosság és igazságszolgáltatás. A Chicago melletti Skokie neve bekerült a hírekbe és a szólásszabadsággal foglalkozó jogi szakmunkákba is. Hogy helyesen döntött-e a Legfelsőbb Bíróság, amikor elismerte a nácik véleménynyilvánítási szabadságát, sokan vitatják az emberi jogok védelmezői közül is. Az azonban biztos, az európai megközelítés eltér az amerikaitól, amelynek tankönyvi példája volt a Skokie-ügy.

0427_skokie.jpg

tovább

„A totalitárius társadalom az egész modern civilizáció görbe tükre” – mondta Václav Havel. Van benne valami. Ahogyan abban is, hogy a totalitárius állam minden államok görbe tükre. A csernobili katasztrófa pedig a totális államot, jelesül a szovjet államot leplezte le, mint utóbb kiderült, visszavonhatatlanul. Még a demokratikus gondolkodású emberek közt is hódít az a nézet, hogy ugyan a totalitárius államok valóban ellenségei a szabadságnak, így az embereknek, és a zárt társadalmak „nyomasztóak” a polgároknak, de azért a diktatúrák bizonyos válsághelyzetekben, ilyenek volnának a háborúk vagy a természeti, ipari katasztrófák, mégiscsak jobban teljesítenek, „hatékonyabbak”. Csernobil ezzel az illúzióval is leszámolt.

0426_csernobil_2.jpg

tovább

Ma 227 éve működtették először „élesben” az egyik leghírhedtebb gyilkológépet, a Guillotin-féle nyaktilót. A ráció korának szülöttje. Az egyenlőség eszméje, sőt még némi humánum is kapcsolódik létrejöttéhez, mégis a forradalmi terror járatta csúcsra, amely során csak perverz módon érvényesült az egyenlőség és emberiesség, amennyiben az állami önkény hazug módon ilyesmikkel akarta igazolni a tömeggyilkosságait. A legtöbb vér ekkor tapadt a guillotine-ra, és a fékevesztett vérengzés szimbóluma lett. Pedig buta jószág volt alapvetően, elporosodott volna a sarokban, az ember tette vérengzővé.

0425_guillotine.jpg

tovább

Történelmi alkotmányunk egyik legfontosabb alkotója volt a királlyal szemben megfogalmazott rendi, nemesi szabadság elismeréseként kiadott Aranybulla. Rendiség mér rég nincs, az államformánk köztársaság, mégis érdemes felidézni az ősöreg oklevelet. Időszerűségét az is adhatná, hogy az Alaptörvény szerint „rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Beláthatjuk, ez nem könnyíti meg az alkotmánybírók dolgát. Mert ugyan mi köze lehet, mondjuk, az elfogadása idején kétségtelenül vívmánynak tekintett Aranybullának a lex CEU-hoz vagy a civilellenes törvényekhez? Nem sok. De azért (nem jogi, hanem politikai értelemben) egy kicsi mégiscsak lehet. Mert a maga idejében az Aranybulla is szabadság(jog)okról meg a főhatalom korlátozásáról szólt.

0424_aranybulla_1.jpg

tovább

A nagy francia forradalmat (1789) követő években alaposan megnyirbálják a szabadságjogokat a Magyar Királyságban. A viszonylagos jozefinista sajtószabadságot – amikor gyakorlatilag korlátozás nélkül volt olvasható a francia felvilágosodás irodalma – felváltja a cenzurális elnyomás. Magát a felvilágosodás szót is tilos lesz leírni. Egymást érik a konfliktusok az abszolutista államot képviselő cenzorokkal. A költő és lapszerkesztő Batsányi János (1763–1845) is ennek a fordulatnak esik áldozatul. Felkerül a hatalom feketelistájára és haláláig nem kerül le onnan.

0423_batsanyi_2.jpg

tovább

Immanuel Kant (1724–1804) – mint a felvilágosodás korában annyi más filozófus – enciklopédikus elme volt. Nem csak azért, mert, persze, elképesztően sokat tudott, de azért is, mert mindenről volt véleménye, legalábbis mindenhez hozzá akart szólni, rendíthetetlenül bízott az ítélőképességében. Így az sem véletlen, hogy a „königsbergi bölcselő” ma bogaras fickónak tűnne számunkra. Úgy képzelte például, a poloskák csak fényben szaporodnak, ezért soha nem engedte, hogy hálószobája spalettáját kinyissa hű szolgája, Lampe. Kant sem volt tehát mindenben tévedhetetlen. De az emberi jogi szemlélet megalapozásában elévülhetetlen érdemei vannak.

0422_kant_2.jpg

tovább

Megkezdődött Bene Mártonnak a személyiségi jogi pere a Figyelő c. hetilappal szemben. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa azért fordult bírósághoz, mert számos becsületsértő valótlanságot hordott össze róla a lap. Külön pikantériája a dolognak, hogy tavaly Lánczi Tamás, az akkori főszerkesztő még arról beszélt magabiztosan: a bíróságon majd bizonyítékokkal állnak elő. A tárgyaláson azonban nem kerültek elő használható „bizonyítékok”, egyetlenegy sem.

lanczi.jpeg

Schmidt Mária és Lánczi Tamás, a Figyelő egykori tulajdonosa és főszerkesztője

tovább