Helsinki Figyelő

A „szovjet köszönöm”, így nevezte A második világháború c. nagy emlékiratában Winston S. Churchill a sztálingrádi csatát és szovjet győzelmet. Joggal. Hiszen volt ugyan több lényeges fordulat is a háború hat éve alatt, de míg addig leginkább a nácik és szövetségeseik győzelmei határozták meg az események menetét, Sztálingrádnál fordult a kocka, innentől kezdve már főleg az antifasiszta szövetségesek sikerei alakították a háború menetét.

0202_sztalingrad_1.jpg

tovább

Huszonkét éve hunyt el Solt Ottilia (1944–1997). Egyre kevesebben tudják, ki volt ő, pedig kiemelkedő alakja volt a hazai szociális és emberi jogi mozgalomnak. Nem csupán az idő fedi el jelentős életművének valódi kontúrjait, hanem az emlékére rakódó legendák és ellenlegendák, olykor egyenesen rágalmak. De az is igaz, hogy a bizonyos értelemben romantikus regényhősöket idéző figurája miatt sokan már életében legendaként tekintettek rá, noha egyáltalán nem tartott igényt az „egyszemélyes nemzeti intézmény” vagy a „morális iránytű” gőgös és valóságidegen szerepére.

0201_solt_ottilia_2.jpg

tovább

A miniszterelnök és a kormánysajtó fel van háborodva, hogy azért is jár kártalanítás a fogvatartottnak, mert „nem süt be a nap”. Csakhogy a nem megfelelő világítás nem „ügyvédi ügyeskedéstől” vagy a „bírói önkénytől” válik jogsértővé, hanem a jogszabályok tekintik annak. Nem véletlenül. Hónapokat és éveket tölteni természetes fény hiányában, súlyos egészségi és pszichés károsodással jár. Pedig az ítéletek szerint a szabadságvesztést nem középkori tömlöcökben, hanem tisztességes körülményeket biztosító börtönökben kell végrehajtani.

img_0380.JPG

tovább

Benjamin Franklinről, Washingtonról vagy Jeffersonról mint az Egyesült Államok korai történetének megkerülhetetlen figuráiról mindenki hallott már. Jóval kevesebben tudnak errefelé a szövetségi Legfelsőbb Bíróság első elnökéről, John Marshallról (1755–1835), akinek szintén meghatározó szerepe volt abban, hogy a függetlenség kivívása után milyen úton indult el siheder országa, mik lettek az amerikai jogállam fundamentumai, és mit is jelentenek a gyakorlatban a szabadságjogok.

0131_john_marshall.jpg

tovább

A gyerekkori élmények egész életre kihatnak. Ezt példázza mai hősünk sorsa is. Georges Charles Clement Ghislain Pire (1910–1969) már kiskorában megtapasztalta, milyen is háborús menekültnek lenni. Belgium német lerohanása francia földre üldözte családját, ahol négy évet töltöttek. Mikor hazatértek, otthonukat lerombolva találták, mindent újjá kellett építeniük.

0130_pire_2.jpg

tovább

A tekintélyes társaság eredetileg a politikai elnyomást és törvénytelenséget dokumentálta a Szovjetunióban, valamint segítséget nyújtott az áldozatoknak. Igazából a hatósági vegzálással és állambiztonsági aknamunkával nem törődve már 1987 óta működik. Az 1989. január végi gyűlésükön csak a formális alapítás történt meg. (Picit mi is csalunk, mert nem 29-én, hanem 28-án…) Első elnöküknek Andrej Szaharov Nobel-békedíjas fizikust választották, aki maga is politikai üldözött volt, s csak 1986-ban térhetett vissza Moszkvába gorkiji száműzetéséből.

0129_memorial_3.jpg

tovább

Az 1980-as évek végén menekültek jelentek meg Magyarországon, méghozzá nagy számban. A Kádár-korszakban velük korábban  nem lehetett találkozni. A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1988-as vizsgálatai szerint a Romániából érkező menekültek befogadásával a lakosság nagy része egyetértett. Ehhez képest Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes 1988 áprilisában mégis arról beszélt, hogy „a csendes többség már ma sem nézi jó szemmel a román állampolgárok ügyének felkarolását, mert félti az életszínvonalát, munkahelyét, gyermekei lakáshoz jutását és egyéb társadalmi értékeit”.

0128_menedek_bizottsag_2.jpg

tovább

„Amikor Auschwitzban – harmincfokos hidegben – egy akna mélyén megpillantottam a mázsás hajkupacokat, egy vitrinben az összezilált szemüvegeket, a folyosón a bélyeg nagyságú fényképeket s az egyik falon a világ legszomorúbb fényképét: egy görbült hátú öregasszonyt három kisgyerekkel – a negyedik zsebre dugott kézzel, korához illően hátramaradva követte a gázkamrába igyekvőket – miért gondoltam öt sebedre?”

Pilinszky János: Én Jézusom (1977)

0127_holokauszt_2.jpg

tovább