Helsinki Figyelő

Úgy tudni, a magyar boszorkányperek történetében talán ez volt a legvéresebb nap. Merthogy 1728. július 23-án egyszerre égettek meg 13 elítéltet, hét nőt és hat férfit Szegeden. Boszorkányság miatt sem előtte, sem utána nem hajtottak végre ekkora kivégzést a Magyar Királyság területén. Az 1728–29-es „nagy szegedi boszorkányperben” összesen legalább 18 személyt végeztek ki, és legkevesebb hárman fulladtak meg istenítéleti vízpróbában. A perfolyam méreteire jellemző, hogy mintegy 350 embert, hallgattak ki tanúként, beidézett személyként és terheltként. A „hallgattak meg” nem adja vissza, mi is történt valójában: merthogy a gyanúsítottak közül kivétel nélkül mindenkit megkínoztak. Az eljárás célja a beismerés kicsikarása volt.

0723_szegedi_boszorkanyper2.jpg

Szeged városát 1686-ban sikerült visszavívni a töröktől. Még évtizedekig katonai megszállás és kamarai igazgatás alatt állt, hatalmas helyőrség működött ott, hiszen a török veszély valóban nem múlt el. A Tisza-menti településnek csak 1719-re sikerült visszaszerezni jogállását szabad királyi városként, ami képviseleti és adózási szempontból is kulcsfontosságú volt, de pallosjoggal is együtt járt. A teljes jogú elismerést megelőzte az a pusztítás, amelyet a Rákóczi-szabadságharc alatt kellett elszenvednie Szegednek, és amelyben a katonai városrész teljesen leégett.

A XVIII. század elején nem volt könnyű szegedinek lenni, és nagyszerű fekvése ellenére a lakosságszám 9–11 ezer főre fogyatkozott. A népesség éppen az 1720-as években kezdett el növekedni, a „nagy boszárkányper” idején már meghaladhatta a 15 ezret, azaz az ország egyik legnagyobb városának számított.

Eredményes pereskedése révén egyre növekedett a külső területe is, például a Német Lovagrendtől is sikerült visszaszerezni határföldjeit. A beinduló növekedést, gazdagodást akasztotta meg a súlyos aszály 1727-ben és 1728-ban. Az akkor még virágzó szőlő- és gabonatermelőnek számító Szegeden óriási pusztítást végzett a szárazság. Ehhez jött az etnikailag, nyelvileg, vallásilag elképesztően heterogén és változékony társadalmi környezet. Az elmaradó esőkért a szegediek egymásban, a bevándorlókban és a törökökben keresték a bűnöst. A bűnösöknek „nyilvánvalóan az ördögökkel kellett cimborálniuk”.

Szegeden és az országban akkoriban több kisebb boszorkányper is volt, de társadalmi értelemben nem voltak túl nagy jelentőségűek. Ez persze nemigen vigasztalta a kivégzetteket, többnyire nőket. A legnagyobb veszélyben valószínűleg a falusi javasasszonyok és bábák voltak, akiknek mondhatni munkaköri kötelessége volt kisebb mágikus praktikákat végezni. Legyen az szerelmi varázslás, kenőcskészítés, szülés megkönnyítése, a sok hibalehetőség bármikor kockázatossá tehette a szokásos helyzeteket, különösen olyan felzaklatott, hisztérikus állapotok között, amilyenek akkoriban Szegeden uralkodtak.

Nem volt véletlen tehát, hogy az első gyanúsított egy egyébként is sok haragost „gyűjtő” bába volt, akit eleinte leginkább a szokásos boszorkányvádakkal illettek: hogy megbetegítette, elsorvasztotta a teheneket meg a gyerekeket, illetve hogy mágikus praktikáival (figyelem!) meggyógyította őket. Hogy pénzsóvár, fenyegető és bosszúálló. Hogy macskaháton, seprűn lovagol, boszorkánygyűlésre jár, káromolja az Urat, nem nyeli le a szentostyát. Hogy az ördöggel és más boszorkányokkal bujálkodik. Hogy rontást, igézést vitt az emberekre, hogy elvette az állatok hasznát (a tyúk tojását, a tehén tejét és borját), a föld zsírját, a harmatot. Ez utóbbi különösen fontos lett az aszály miatt.

A kínvallatás alatt Kökényné Nagy Anna bába gyorsan megtört, és sokakra tett terhelő vallomást. Akiket aztán szintén megkínoztak, hogy ők is mindent beismerjenek, amit bíráik hallani akartak. Nem csak szerencsétlen bábákat „csigáztak”, gyötörtek meg, hanem tehetős szegedi polgárokat is. Így például a 82 éves Rósa Dánielt, aki korábban a város bírója is volt (ma inkább polgármesternek mondanánk). Ő lett a fővádlott, „a boszorkányok kapitánya”.

Formailag a vád mágia bűncselekménye és isteni felség megsértése, vagyis szentségtörő istenkáromlás volt. De a bírák szerint „a szegedi boszorkányok” nem csak az istentelen, pokolbéli ördöggel, hanem magukkal a törökökkel is összejátszottak. Nekik adták el az esőt. Az egyik változat szerint keszkenőbe csomagolva. A másik szerint Szent György napján Röszkénél elkaptak egy 13 éves rác gyereket, akinek levágták a fejét és Kettőshalomnál elásták. Hogy észre ne vegyék a cserét, a gyereknek „tökbül adtak fejet”, aki a törökbarát ördög segedelmével még két hónapig élt. De ezen túl Rósáék kompániája más gonoszságot is művelt: például „az halakat eladták az törököknek legyekért, ollyan legyekért <az halokat ollyan török boszorkányoknak adták el közönségesen>, amelyek mindenféle kirakott szőlőlevelét, falevelét és más afféle károkat szoktak tenni.”

Nekünk már nagy szerencsénk van. Egyrészt, hogy a szépen jegyzetelt periratokat már minden veszély és borzongás nélkül olvashatjuk – köszönet érte Brandl Gergely és Tóth G. Péter történészeknek. Másrészt, hogy efféle koncepciós, kínvallatáson, babonás rettegésen alapuló perekre mostanság nincs lehetőség. Kötelességünk mindent megtenni azért, hogy ne is legyen.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr3616038150