Helsinki Figyelő

Egy titkos büntetőtábor vagy kényszermunkatábor esetében van abban valami ellentmondás, hogy „ekkor és ekkor nyitották meg”. Márpedig a recski táborról sok helyen azt olvasni, hogy 1950. július 19-én nyitották meg. Valójában azonban 1953. augusztus 3-án nyílt meg, amikor elkezdődött a rabok fokozatos szabadítása. Amikorra pedig végképp megnyílt, akkor zárult le végérvényesen is: 1953. szeptember 23-án már egyetlen politikai fogoly sem volt Recsken. Bő három éven át működött. Úgy 1500–1800 embert dolgoztattak, kínoztak itt üzemszerűen. Átneveléssel is próbálkoztak náluk, a nehéz fizikai kényszermunka mellett veréssel, gúzsbakötéssel és vizes veremben tartással. Mintegy 100-an veszítették életüket ebben a büntetőtáborban.

0719_recsk.jpg

A láger története igazából a negyvenes évek végére nyúlik vissza. Az 1948-ban önállósított Államvédelmi Hatóság (ÁVH) nem csak a szovjet mintákra „épített”, amikor kialakította internáló táborait Recsk mellett Tiszalökön, Kazincbarcikán, Bernátkúton és Sajóbábonyban. A bírósági ítélet nélküli elzárásnak, a rendőrhatósági őrizetnek voltak „hazai hagyományai” is. A kistarcsai „kisegítő” vagy „kiegészítő toloncház” már a harmincas években működött. Eleinte főleg politikai foglyokat zártak ide és „dolgoztak meg” itt, majd 1944-ben a zsidók kiirtásának egyik hazai állomása volt a tábor.

A háború után egészen 1950. május 5-éig a rendőrség kezében volt a létesítmény, amikor – a történész Bank Barbara szerint – „az ÁVH szabályos akció keretében elfoglalta a rendőrségtől a kistarcsai internálótábort.” Az ezreket fogva tartó intézetben a korábbinál jóval brutálisabb rendszabályokat léptettek életbe: a levél- és csomagfogadást letiltották, beszélő nem lehetett, az ablakokat lefestették, a verés és fenyítés mindennapos lett. Belőle nőtt ki Recsk, „mint fatörzsből gyönge ága”, oda a legtöbb foglyot innen vitték át.

De nem mindenkit. A titkos recski tábor első 30 fős fogvatartotti csoportját például a Mosonyi utcai Toloncházból szállították át. A tábort 1951 februárjáig töltötték fel mindenféle okból „lefeketedett” emberekkel. „Minden osztályból, minden társadalmi rétegből voltak ott: szegényparaszt, vagyonosabb paraszt, munkás, rossz proli, jó proletár, rossz úr, jó úr, rossz dzsentri, jó dzsentri, jó polgár, rossz polgár” – idézi fel Faludy György író, egykori recski rab.

A rezsim arra törekedett, hogy ne derüljön ki, ki és mi van az internáló táborokban. A rabok családjának így fogalma sem lehetett, élnek-e, haltak-e szeretteik. Ezért volt különös jelentősége annak a briliáns szökésnek, amiben nyolcan tudtak meglógni 1951. május 20-án. Igaz, közülük végül csak egy, Michnay Gyula jutott el Nyugatra, ott viszont beolvashatta 600 rabtársa nevét a Szabad Európa Rádióban. Sok hozzátartozó ebből tudhatta meg, hogy férje, apja, fia még él. A kormány tagadta, hogy bármiféle kényszermunkatábor volna Recsken, de valamit azért javult az addig pocsék ellátás is.

Amikor felszámolták a tábort, és a legtöbb fogolytól a Népköztársaság nevében bocsánatot kért a parancsnok, azzal is megfenyegette őket, ha beszélnek a fogságukról, újra be fogják börtönözni őket. Azért az emberek emlékezetéből nem lehetett kiradírozni a szörnyűségeket. Az 1956 után emigráló Faludy megírta a Pokolbéli víg napjaim c. izgalmas önéletírását, vagy Nyugaton megjelentek Sztáray Zoltán és mások visszaemlékesei is. De itthon az egykori recski rab, Böszörményi Géza és felesége, Gyarmathy Lívia nagyszerű dokumentumfilmje tette fel újra a térképre Recsket.

Fura módon, azért volt olyan valódi térkép is, ami megörökítette a tábor határvonalait: a Kartográfiai Vállalat 1957-es mátrai turistatérképe.

Magát a tábort 1957-ben bontották el. Téglái beépültek a ma is működő állampusztai, baracskai, nagyfai és pálhalmai börtöneinkbe. Ahogyan az egykori internáló táborok sajátos körülményei és szabályai (a jó, ha egyórás sétáltatás, a leárnyékolt, nyáron is zárva tartott ablakok, a zsúfoltság, a napközbeni ágyon fekvés tilalma stb.) is jelen vannak még.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr115989210