Helsinki Figyelő

1971-ben e napon hozta meg híres ítéletét egy híres perben az amerikai szövetségi Legfelsőbb Bíróság. A Pentagon-iratok ügye egyszerre szól a szólásszabadságról, a hatalmi ágak szétválasztásáról és a végrehajtó hatalom lehetőségeiről működő jogállami keretek között. Nem a Pentagon-iratok vetettek véget a vietnami háborúnak, de világossá tették a közvélemény számára, miért is kellene minél korábban lezárni azt.

(Hangos változat, podcast itt.)

0630_pentagon-papirok.jpg

„A háborúnak vége lesz, mi pedig börtönbe megyünk.” Ezzel számolt Daniel Ellsberg és Anthony Russo, az a két amerikai férfi, aki átadta a sajtónak a „Pentagon-iratok” néven ismert tanulmányt és csatolt részeit. A 7000 oldalas titkosított anyag a vietnami háború történetét dolgozta fel nagyrészt titkos információk alapján. A munkát még Robert McNamara, Johnson demokrata elnök védelmi minisztere rendelte meg. De esze ágában sem volt nyilvánosságra hozni, hiszen abból két dolog még a legelfogultabb héják számára is kiderül: a vietnami háború nem egyszerűen drága, kegyetlen és véres, de az amerikaiak számára megnyerhetetlen fegyveres konfliktus; ráadásul ezt már 1955 óta az összes amerikai elnök és adminisztrációja tudja, ezért aztán folyamatos hazugságokra kényszerül, hogy meggyőzze az amerikai közvéleményt.

Daniel Ellsberg maga is szerzője volt a tanulmánynak. Személyes tapasztalatai voltak arról, hogy hosszú évek óta a háború sehova nem mozdul, és ezzel a hadsereg irányítói éppúgy tisztában vannak, mint a politikusok, akik egymás között nyíltan beszélnek erről, de a nyilvánosság előtt szemérmetlenül hazudoznak. A lelkiismeretüket azzal nyugtatják, hogy ez a „nemzetbiztonsági érdek”.

Amerikában a sajtó mindig meghatározó szerepet játszott a hatalom ellenőrzésében, némi túlzással szokás a „negyedik hatalmi ágnak” nevezni. Ha valamikor ez igaz volt, az éppen az 1960-as és '70-es években lehetett leginkább. Komoly presztízsű, tőkeerős, függetlenségre törekvő vállalkozások álltak a szerkesztőségek mögött. És persze ott állt mögöttük a közönség is, amely óriási példányszámban vásárolt lapokat, sok rádiót hallgatott és egyre több tévét nézett. (Az talán akkor már véglegesen eldőlt, hogy a tévé a „szem rágógumija” lesz, de a „tévécsinálás” ethosza megőrzött valami abból a nemes fikcióból, hogy a tévéműsor-készítés valahol újságírás is. Egyáltalán akkoriban volt még neki ethosza.)

A Time, a New York Times vagy a Washington Post egyenesen nemzetközi tényezőnek számítottak. Először hozzájuk vitte el a szupertitkos papírokat Ellsberg. Az amerikai alkotmány első kiegészítése (1791) elvileg lehetetlenné tesz bármiféle előzetes cenzúrát. A „Pentagon-papírok” első részleteit a New York Times-nak sikerült is „viszonylag probléma nélkül” kinyomtatni és 1971. június 13-án piacra dobni. Azért csak „viszonylag”, mert már akkor bejelentkezett a kormány, hogy megakadályozza a közlést, és fegyveresekkel vetette körül a nyomdát.

Ezek után Nixon elnökék utasítására Robert Mardian helyettes államügyész azonnal azt javasolta, hogy bírói úton kényszerítsék ki a további közlések előzetes letiltását, méghozzá azon az alapon, hogy a dokumentumok nyilvánosságra kerülése helyrehozhatatlan károkat okoz a nemzetbiztonságnak. Ez volt az első eset az amerikai történelemben, hogy a nemzetbiztonságra hivatkozva egy sajtópublikációt a bíróság előzetesen letiltott – még ha csak ideiglenes intézkedésként és csak rövid időre.

Mivel azonban a tárgyaláson az ügyész nem bizonyította a nemzetbiztonsági érdek közvetlen veszélyét, a kerületi bíró – akit egyébként pár nappal korábban maga a republikánus Nixon-kormányzat nevezett ki – a közlési tilalmat feloldotta. A kormány fellebbezett, de addig is több lap közölni kezdte a titkos iratokat. (A Washington Post már korábban beszállt a publikálásba.)

A fajsúlyos jogvita villámgyorsan a szövetségi Legfelsőbb Bíróság elé került. Ott az egyedi ügyre vonatkozóan 6–3 arányban vetették el a közlés előzetes megtiltását, mondván, az ilyen esetekben a kormányra súlyos bizonyítási kötelezettség hárul, márpedig ez esetben nem tett neki eleget.

„Az álláspontok közötti fő frontvonal tehát ott húzódott, hogy vajon rábízható-e a végrehajtó hatalom önálló mérlegelésére, hogy valamely közlés sérti-e a nemzet biztonságát. A kisebbség úgy foglalt állást, hogy ebben teljes mértékben a végrehajtó hatalomra kell hagyatkozni, a többség szerint azonban a kormánynak legalábbis a független bíróság előtt kell hathatósan bizonyítania álláspontját” – írja a Pentagon-iratok ügyéről szóló cikkében David Rudenstine amerikai alkotmányjogász.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr9115956722
süti beállítások módosítása