Helsinki Figyelő

Bírói ítélet nélkül mintegy tízezer embert internáltak és tartottak fogva embertelen körülmények között 12 hortobágyi, hajdúsági és nagykunsági kényszermunkatáborban. Volt, aki a családjával volt együtt, mást kiszakítottak szerettei közül. Ki tudja, „melyikük járhatott jobban”. A fogvatartottak állami gazdaságoknak dolgoztak 1950 és 1953 között. Az amnesztia után sokan nem térhettek vissza eredeti lakhelyükre, kártalanítást pedig senki nem kapott. Ezt is igyekeztek elhallgatni. Igaz, a csend nem volt tökéletes.

(Hangos változat, podcast itt.)

0623_hortobagy.jpg

Főleg a déli és nyugati határszélről szedték össze az embereket, de nem csak onnan. A hidegháború és sztálinizmus időszakát éltük, ahol az állami paranoia nem törődött emberekkel és emberi jogokkal. Az internáltak közé kerülhetett osztályidegen, politikai „feketeseggű”, kulák vagy bárki szerencsétlen, akinek haragosa volt valamelyik helyi fejes, vagy egyszerűen csak túl közel lakott a jugoszláv és osztrák határhoz. Az internáltak 1–2 órát kaptak az ávósoktól, hogy összeszedjék motyójukat, aztán fel a teherautóra, majd be a marhavagonba.

A többséget tömegszállásokon, barakkokban, egykori istállókban, hodályokban helyezték el. Alföldi állami gazdaságokban kellett mezőgazdasági munkát végezniük. Voltak köztük szép számmal városiak is, akik korábban sohasem dolgoztak a földeken vagy állatok mellett. De a mostoha körülményeket, hideget, mocskot, zsúfoltságot és silány élelmezést nem volt könnyű elviselni a paraszti munkához szokott embereknek sem.

A „hortobágyi” kényszertáborokról, az internálásról vagy deportálásról 1989-ig nemigen lehetett olvasni, hallani. Ki tudta már, hogyan bántak a foglyokkal Tedejen, Ebesen vagy Ohaton? Azért, itt is volt kivétel. Déry Tibornak 1969-ben jelent meg az Ítélet nincs című önéletírása. A cenzúra egy s mást kihúzott belőle, így például az írónak a Petőfi-körben elmondott beszédét, de így is maradt benne elég izgalmas és a korabeli cenzúraviszonyok mellett „politikai szempontból rázós”, izgalmas rész. Ezek egyike, amikor az író a balatonfüredi nyaralójánál beszélgetésbe elegyedik egy helyi szőlősgazdával, akit a déli határról ide vetett a sors. Mint kiderült, hároméves „hortobágyi kitérővel”.

„– Maguk mikor költöztek ide Diósvisznyóról?

– 1953 nyarán, író úr. De nem Diósvisznyóról, hanem a hortobágyi ohat-pusztakócsi internálótáborból. […] Három évig voltunk a táborban. 1950. június 23-án vittek el, éjjel háromnegyed kettőkor kívülről kirántották a zsalugátert, bezúzták az ablakot. Mondták, hogy másfél órát adnak pakolásra, de csak tíz percet engedtek. A faluvégen harminchat ember biztosított gépfegyverrel, Tito láncos kutyáinak neveztek jókedvükben. Az állomáson háromszázhatvan embert gyűjtöttek össze hajnalban, de a szerelvényt csak délután négykor indították útnak. Két nap, két éjjel utaztunk a marhavagonban, szorosan. […] Ohaton már vártak a kocsisok, holdvilágos este volt, elszállítottak bennünket a hortobágyi Árkustanyára, egy juhhodály elé. Egész éjjel lapátoltuk belőle a birkaganéjt, egy méter magasan volt. […] A juhhodályt kétfelé osztották, az egyik felébe a nyájat hajtották, a másikba az embereket. A családok egymás mellett feküdtek, mint az ölfa, egy rendőr meg viharlámpával egész éjjel fel-alá járkált előttünk. Este tizenegykor volt a takarodó, reggel kettőkor ébresztő, aratáshoz, csépléshez. […]

Szeptemberben aztán átköltöztettek bennünket egy német katonai barakkba, ott maradtunk még két és fél évig. […] Emeletes ágyakban aludtunk. Egy falumbeli egyszer eltévesztette az ágyat, s egy idegen asszonyhoz mászott fel. De annyi volt a poloska, hogy meleg időben inkább szabadban éjszakáztunk a barakkok előtt. Kincses Ilona egyszer beesett a pöcegödörbe. […] Az asszonyokat az istállókban dolgoztatták. A feleségemnek tizenkét tehenet kellett megfejnie, naponta háromszor, a csuklója úgy megdagadt, hogy éjszakánként a takaró fölött hűtötte. […]

Másfél évvel utánam lefogták az anyósomat is, felajánlásként Rákosi születésnapjára. Őt is idehozták az árkustanyai táborba, a kislányommal együtt. Akkor már komplettek voltunk, öten aludtunk egy dupla ágyon, keresztbe, harminckét ember egy szobában. Esténként ketten kifeszítettek egy lepedőt, amögött mosakodtunk. Volt egy újszülött is a barakkban, annak a pelenkáit az apja a lábán szárította. […] Feleségem rizsaratásnál vesegyulladást kapott, bevitték Debrecenbe, kórházba. Ott szülte a második kislányunkat.

[…] 1953-ban kinyíltak a tábor kapui, író úr. Lovon vitték szét az amnesztia hírét. A rendőrök ledobták a géppisztolyokat, táncoltak a lányokkal, volt köztük, aki sírt örömében. De az őrsparancsnok főbe lőtte magát, a táborparancsnokot meg börtönbe zárták.

– Akkor került ide, Füredre?

– Az apósom után, aki már jó ideje itt élt. Diósvisznyón semmink sem maradt, minek mentünk volna vissza, igaz?”

A kényszermunkatáborokat övező csend aztán az 1980-as években végleg véget ért. Kiadták Závada Pál Kulákprés c. könyvét, és bemutatták a Gulyás testvérek Törvénysértés nélkül c. filmjét – a lényegében titokban készített alkotás 1988-ban már elnyerhette a Filmszemlén a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr615810722