Helsinki Figyelő

A menekültek világnapját 2001 óta ünnepeljük. A korábbi keltezésű afrikai menekültek napja miatt esett a választás erre a szép nyári napra. Furcsa módon az 1951-es genfi menekültügyi egyezményre is emlékezünk ma, amelyet ugyan július 28-án írtak alá, de oda se neki: a szépre emlékezni mindig érdemes.

0620_menekultnap.jpg

Ma az 1951. évi menekültügyi egyezmény a nemzetközi menekültvédelem legfontosabb dokumentuma. Az egyezmény meghatározza azokat a kritériumokat, amelyek alapján valaki menekültnek minősül, valamint definiálja, milyen jogvédelem, támogatás és szociális jogok illetik meg a menekülteket az egyezményt aláíró államokban.

Persze ezelőtt a nemzetközi dokumentum előtt is voltak menekültek. És a menedékjog is ismeretes azóta, amióta embereket üldöznek el otthonaikból, vagyis az emberiség írott történetének kezdete óta bizonyosan. A menedékjog megadását sokáig a befogadók jóindulata, jámborsága, morális hozzáállása döntötte el. Vagy éppen pillanatnyi érdekük, hogy valamit reméltek a bajban lévőktől. Azoknak a menekülőknek, akik jobban hasonlítottak a potenciális befogadókhoz, nagyobb esélyük volt, mint akik kevésbé.

A menedékjog emberi jogi megközelítése is morális természetű, de szélesebb merítésű. Azt mondja ki, hogy minden menekülőnek segítenünk kell, akit faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politikai meggyőződése miatt üldöznek. Ez az értelmezés nem tesz különbséget hozzánk közelálló („a mi etnikumunkhoz, a mi vallásunkhoz, a mi rasszunkhoz tartozó”), illetve tőlünk idegen menekülők között.

Az emberi jogok univerzális jogok, amelyek születésétől minden embert megilletnek. S mint ilyeneket nem a törvényhozó alkotja meg, hanem csak feltárja őket. Tehát nem az állam (vagy bármely emberi intézmény) kegyelméből léteznek. A jó (igazságos, erkölcsös) intézményeknek az a dolguk, hogy ezeket az eleve létező jogokat elismerjék. A genfi menekültügyi egyezmény ebből a felvilágosult eszméből táplálkozott egyfelől.

Másfelől a II. világháború és az utána következő évek keserű tapasztalataiból. Az európai és amerikai országok csúfosan leszerepeltek az üldözött zsidóság menekültként való elismerésében, és ennek tragikus következményei lettek. A háború során és utána pedig számos népcsoportnak kellett menekülnie, amelyeket nem fogadtak be, vagy új helyükön rendezetlen maradt a jogi helyzetük. Mindez arra késztette a nemzetközi közösséget, hogy ne bízza az államok kényére-kedvére, kiket fogadnak be, és kiket nem, mert bár fontos az állami szuverenitás, de az emberi élet, szabadság és méltóság fontosabb. A menedékjog 1951 óta tehát nem szabad választás kérdése, az államnak az üldözötteknél el kell azt ismernie. A menedékjog, persze, csak az üldözöttnek jár.

Az egyezmény aláírói vállalták, hogy lemondva szuverenitásuk egy darabjáról, lehetővé teszik, hogy a menekülők területükre léphessenek, ott menedékjogot kérjenek, amit hatóságaik tisztességes eljárásban bírálnak majd el, és a védelemben részesülők valós segítséget kapnak életük újrakezdéséhez.

Az egyezmény nagy tömegben először az 1956-os orosz bevonulást követő hónapokban elmenekülő mintegy 200 ezernyi magyarnak segített. (A képen látható kisfiú is közéjük tartozott.) És annak az újabb 200 ezernek is esélyt kínált, akik 1989-ig hagyták el az országot.

Országunk 1989 tavaszán csatlakozott az egyezményhez. (Előtte a zárt kommunista világban szóba se jöhetett volna mindez.) Azóta voltak biztató évek, amikor úgy tűnt, a magyar állam is megtanulja, mi is az a menedékjog. De 2015 óta gyakorlatilag kimúlt nálunk ez az alapjog. Azóta a próbálkozókhoz képest a menedékkérőknek csak elenyésző része léphetett be az ország területére, kérelmet nagyon kevesen terjeszthettek elő és tisztességes eljárásban sem igen reménykedhettek, ellátást sem kaptak már egy hónap után. Most pedig miután a bírósági felülvizsgálat lehetősége nélküli, korlátlan ideig fenntartható tranzitzónás fogvatartást az Európai Unió Bírósága az uniós joggal ellentétesnek ítélte, a kormány azt a cinikus megoldást választotta, hogy semelyik menedékkérőt nem engedi be az országba, az üldözöttek csak nagykövetségeken nyújthatnak be kérelmet.

A kormányerő 2018-ban olyan törvényeket fogadott el, amelyeknek az a vállalt célja, hogy a menekülőket segítő civileket, jogvédőket és humanitárius aktivistákat elrettentse ügyfeleiktől, és megakadályozza őket a munkavégzésben.

S hogy mi marad a magyar menekültügyből, ha se menedékkérő, se civil segítő? Maradnak a dologtalan hivatalnokok, akik a határ menti üres konténerekből bágyadtan szemlélik, ahogy hajtja a szél az ördögszekeret. Meg azért maradnak karakán és hozzáértő civil jogvédők is, akik azon dolgoznak, hogy ne csupán a gyakorlatban semmit nem érő deklaráció, hanem újra garanciákkal megtámogatott alapjog lehessen a menedékjog.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr3115755266