Helsinki Figyelő

A második elnöki ciklusát éppen csak megkezdő Franklin Delano Roosevelt (1882–1945) amerikai elnök nagy, göcsörtös fába vágta fejszéjét: a szövetségi Legfelsőbb Bíróságba. Úgy érezte, itt az ideje számára kedvezően módosítani az arányokat a testületen belül, amely az előző években sok borsot tört az orra alá. Mindezt egy átfogó reformba csomagolta, amelynek színleg a bíráskodás hatékonyságát kellett volna szolgálnia. Roosevelt terve elbukott, a Legfelsőbb Bíróság megmenekült a kéretlen elnöki gyámkodástól. Aztán a testületi arány magától is megváltozott, és az elnöknek sem volt már annyi gondja a bírósággal.

0614_roosevelt.jpg

Az 1936-os választásokon Roosevelt és a Demokrata Párt elsöprő győzelmet aratott. Amerika népe visszaigazolta az elnök politikáját, a nagy gazdasági világválságból való kikecmergést segítő New Deal programját. Roosevelt stábjának már nagyon a bögyében volt a Legfelsőbb Bíróság, amely a válságkezelés szempontjából számos fontosnak tekintett gazdasági törvényt semmisített meg a piaci szabadságot pártoló republikánus ellenzék nagy üdvrivalgása mellett. Ezekben az években ők voltaképpen csak a bíróságokban, leginkább a Legfelsőbb Bíróságban bizakodhattak.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a washingtoni bírák republikánus pártfeladatot hajtottak volna végre, és őértük gáncsolták el a demokrata többség törvényeit. De az már igaz, hogy a bíróságon belül ekkor még többségben voltak azok, akik nem tartották magukat a társadalom mérnökeinek, hanem a jogi formákat szentségnek tekintve és hagyományos amerikai értékek alapján döntöttek: ódzkodtak a piac „túlzott” szabályozásától, a magántulajdon korlátozásától vagy a közérdek abszolutizálásától. Mint általában, a bíróság akkor is többségében idős, életük végéig kinevezett bírákból állt.

A Kongresszus elé vitt bírósági reformcsomag több mindent tartalmazott, de nem lehetett elrejteni azt a kezdeményezést, amely a legkevesebb 10 éve bíráskodó és 70 év feletti bírák esetében lehetőséget adott volna arra az elnöknek, hogy az idős kollégák mellé újabb bírákat nevezhessen ki. A kilenc tagból álló testületen belül csak három bírát tartottak akkor Roosevelt hívének, négyet pedig nyakas kritikusának, tehát két új tag kinevezése már megváltoztatta volna „a testület karakterét”. (Mondjuk, ha megnézzük az 1935–36-ban meghozott, Rooseveltnek leginkább fájó ítéleteket, többet is találunk, amelyiknél egyhangú szavazás döntött, és csak pár volt, amikor a szavazati arány szoros, 5–4 volt.)

Roosevelt igyekezett kihasználni elképesztő támogatottságát (pár hónapja a szavazatok 60 százalékát szerezte meg az elnökválasztáson). A szokásos kandalló melletti rádiószózatában jelentette be szándékát, hogy javaslatával igyekszik a bíróságok hatékonyságát növelni a gazdasági válság elleni küzdelemben. A korábbi sikerek, a sárm és a magabiztosság ezúttal azonban nem segített neki. A lakosság kezdettől fogva szkeptikusan fogadta a bírósági rendszer átalakítását, aztán idővel egyre elutasítóbb lett vele szemben. A jogászi szakma felháborodott, civil kampányok indultak a bíróságok háziasítási kísérletével szemben. Roosevelt népszerűsége pedig csökkenni kezdett, ahogyan a tőzsdei árfolyamok is. Ma már tudjuk, ez volt 12 éves elnökségének legnagyobb politikai tévedése.

A Szenátus Jogi Bizottsága ugyan hajlandó volt megtárgyalni a javaslatot, ám azt a szenátorok többsége elutasította. 1937. június 14-iki jelentésében a bizottság szükségtelennek, haszontalannak és az alkotmányos alapelvekre különös veszélyes, precedens nélküli beavatkozásnak minősítette a bírósági kinevezési rendszer átalakítását.

Ezek után Rooseveltéknek már csak „taktikai visszavonulásra” volt a lehetőségük. Különösen azt követően, hogy Joseph T. Robinson, a demokrata párti frakció szenátusi vezetője, Roosevelt bizalmasa, aki a legfelsőbb bírói kinevezés várományosa is volt, váratlanul meghalt.

Rooseveltnek az első ciklusában nem adatott meg, hogy új bírót jelölhessen a Legfelsőbb Bíróságra. A 78 éves Willis Van Devanter bíró lemondása után 1937 derekán aztán megnyílt a lehetőség. Az elnök azonban kutyaszorítóba került, mert Robinson ugyan kiváló választás lett volna a demokraták szempontjából, csakhogy már ő is 65 éves volt, és „reform indokaként” eddig mégis a hatékonyság erősítése miatti fiatalításról beszéltek. Robinson halála ad acta tette a problémát, és az elnök kinevezhette az 51 éves Hugo Black szenátort, aki aztán 34 éven át maradt bíró.

A véletlenek húzták ki a túlhatalomra törő Rooseveltet a slamasztikából. A később elfogadott „bírósági reform” végül alaposan megszelídült, és csak az alsóbb bíróságokra korlátozódott. Az elnök népszerűsége is növekedni kezdett, ráadásul George Washingtont követően ő lehetett az, aki elnöksége alatt a legtöbb bírát, nem kevesebb, mint kilencet nevezhetett ki a Legfelsőbb Bíróságra.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr7515803812