Helsinki Figyelő

Kaspar Hauser, avagy példa az emberi lélek ellen elkövetett gaztettről – ezzel a címmel írt könyvet ennek a szomorú sorsú, „égből pottyant” fiatalembernek a pártfogója, Paul Johann Anselm von Feuerbach bajor államtanácsos. Pedig akkor még a komor végkifejletet nem is sejthette a derék törvényszéki elnök. Kaspart „előtörténet nélküli” vademberből néhány évre „Európa gyermekévé” tették, majd meggyilkolták. Talán 21 évet élt, ebből akár 16-ban is állatként tartották. Kaspar Hauser ismét szembesítette a világot azzal az alapkérdéssel, honnantól, mitől tekintünk embernek egy élőlényt, illetve mit öröklünk génjeinkben, és mit kapunk környezetünktől.

(Hangos változat, podcast itt.)

0526_kaspar_hauser.jpg

Az embert mindig is foglalkoztatták saját határai. Így az is, hol húzódik közte és természet, leginkább az állatvilág közti választóvonal. Az emberiség még semmit sem tudott az evolúcióról, mégis kereste-kutatta, mi emeli el az „anyatermészettől”. Az ember régóta előszeretettel antropomorfizálja, azaz emberi jellemzőkkel látja el az állatokat, ahogyan szívesen zoomorfizál is, azaz állati jellemzőkkel látja el embertársait. Vallástörténészek könyvtárakat írtak össze a totemizmusról, ahol az állatok és emberek közti átjárás szinte akadálytalan. Már az egyik első írott irodalmi műnek, a Gilgamesnek is ez a témája. Gilgames társa Enkidu, ez a szőrrel borított állat-ember óriás, akit majd a szexualitás és a város fog megszelídíteni és humanizálni.

De nem is kell ennyire messzire mennünk, elég szétnézni társasházi lakásunkban, és rögtön plüssmackókra, oroszlános címerekre, madaras naptárakra vagy kutyás kulcstartókra akadunk. Mint mondani szokás, eddigi ismereteink szerint az ember az egyetlen olyan lény, amelynek magát is sikerül domesztikálnia.

Az önmagunkra történő rácsodálkozás folyamatos emberi tevékenység, aminek új élmények, új találkozások nyomán nőhet az intenzitása. A koraújkorban Amerika felfedezése és az indiánokkal való találkozás adta meg ezt az „aha-élményt”, amely elvezett a „nemes vadember” felfedezéséig, és hozzájárult az univerzális emberi jogok elméletének kidolgozásához.

Utóbb már egy-egy kósza „állatok nevelte vadember” felbukkanása is kiváltotta az önmagunkra ismerés reakcióját. Pillantás a résen át. „Mindenkinek olyan vadember jut, amilyet érdemel” – idéz egy antropológust P. J. Blumnethal, aki a Kaspar Hauserhez, Hany Istókhoz és Kipling Mauglijához hasonlatos gyerekek, fiatalok sorsáról írt könyvet. „Autisták, idióták, ősemberek, állatemberek vagy pusztán az erdőben eltévedt szerencsétlen flótások” ők? – teszik fel a kérdést lassan három évszázada.

Két iskola alakult ki, az egyik biológiai eredetűnek tekinti a vademberi állapotot, a másik szerint az egyszerűen az elszigeteltség és elhanyagoltság következménye. Az elsőhöz tartozott a XVIII. századi nagy természettudós, Carl von Linné, aki a vadembert egyenesen önálló fajként illesztette bele hatalmas rendszerébe, és a homo ferust néma (beszédképtelen), négylábú (négy lábon járó) és szőrös ösztönlényként írta le.

Kaspar Hauserre ez biztosan nem volt igaz. Amikor bizonytalan járásával, egy papírlappal a kezében és két levéllel a zsebében megjelent Nürnbergben, úgy 16 éves lehetett. Aktív szókincse nem állt ötven szónál többől. Apatikusan tűrte a körülötte zajló dolgokat. Nem lehetett tudni, ki fia, ki borja. A város azonban a hóna alá nyúlt, és jószívű emberbarátok ápolták, tanítgatták. Gyorsan tanult, és elsajátította a civilizációs szabályokat is. Ha nehezen is, de társalgott, írt, muzsikált. Ezek is megkülönböztették a többi „vadembertől”. Ez, persze, felveti a gyanút, hogy nem egy ügyes csalóról van-e szó, de számos körülmény azt igazolja, hogy nem.

A nála talált levelekből és később elbeszéléséből kiderült, hogy nürnbergi felbukkanása előtt éveken át egy sötét pincében tartották bezárva kenyéren és vízen. Senkivel nem találkozhatott, csak rabtartójával, de vele sem beszélt. Két falovacskával meg egy fehér fakutyával játszadozhatott.

Aztán elterjedt róla, hogy valójában a badeni nagyherceg törvényes örököse, apja pedig az 1818-ban elhunyt Károly Frigyes nagyherceg volt. E teória szerint Kaspart a második feleség, Hochberg grófnő tüntette el, hogy saját gyerekei lehessenek az örökösök. Ma sem tudjuk. Perdöntőnek tekintett, aránylag friss genetikai vizsgálatok igazolják ezt és az ellenkezőjét is.

Az biztos, hogy óriási érdeklődés vette körül, hírességek és arisztokraták keresték társaságát, támogatták nevelődését Kasparnak. De nem tűntek el feje fölül a sötét fellegek. Előbb 1829-ben támadtak rá bárddal, majd 1833. december 13-án szúrták le tőrrel. Három nap múlva belehalt a sebesülésébe. Merénylői ismeretlenek.

A neves freudista pszichológus, Bruno Bettelheim is foglalkozott a Maugli-szerű, állatok gondozta „vadgyerekekkel”, és arra jutott, hogy „a vad gyermekekkel nem a farkas viselkedik anyaként, hanem az anya viselkedik vadállatiasan. […] Vad gyerekek ugyan nincsenek, vannak viszont, ha nem is sokan, elvadult anyák.” Vagy – Kaspar Hauser esetében valószínűleg – mostohaanyák. A vademberek furcsa, hihetetlen történetei tán nem is róluk, hanem rólunk, emberekről szólnak.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr1415716546