Helsinki Figyelő

A Kínai Kommunista Párt Politikai Bizottságának ülése után 1966. május 16-án tacepaók, falragaszok jelentek meg Pekingben. Új irányvonalról adtak hírt. Mao Ce-tung „nagy proletár kulturális forradalmat” hirdetett meg valójában a kultúra ellen, valamint hűséges és rettegő bürokratái segítségével indított antibürokratikus, népi forradalmat igazából a nép ellen. Nem ismeretlen ez sem, több Döbrögi igyekezett már magát Lúdas Matyinak beállítani – nem is sikertelenül.

(Hangos változat, podcast itt.)

0516_kulturalis_forradalom.jpg

Szegény Vu Han, az író nyilván egy pillanatra sem képzelte, hogy a Han Zsuj menesztése hivatalából c., minden tekintetben a kor elvárásainak megfelelő színdarabja mennyi bajt hoz majd fejére és országára. Annál inkább nem számolhatott ezzel, mivel a darab kezdetben elnyerte tetszését magának a „nagy kormányosnak”, Mao Ce-tungnak is. Emellett Vu Hannak befolyásos támogatója is akadt Peng Csen pekingi polgármester személyében. Csakhogy a „nagyugrás” sikertelensége miatt egyébként is frusztrált és hatalmát veszélyben érző Mao mások mellett éppen Peng Csenben találta meg a „bürokrata” pártelit egyik mintapéldányát, akik ellen 1966-ban „népi mozgalmat” indított. Ráadásul Mao ráébredt arra is, hogy a színdarabban szereplő dölyfös, magát csalhatatlannak hívő császár figurája akár őt is ábrázolhatja.

Hogy mennyire volt reális Mao félelme potenciális ellenlábasaitól, vagy mennyire volt ez egy diktátor már-már tankönyvi paranoiája, nem könnyű megmondani. De akárcsak Nero, Sztálin vagy Hitler, ő is a terror fokozásával reagált a veszélyre – Vu Han „bűnös” színdarabja vagy a kultúra csak ürügy volt Maónak. Célul tűzte ki, hogy megszerzi magának az emberek lelkét: nem csak azt akarta, hogy lojálisak legyenek hozzá, meg hogy féljék hatalmát, de azt is, hogy szeressék, sőt fenntartás nélkül imádják őt.

Mindenütt, egykori harcostársai között is ott látta és láttatta a sötét, a külfölddel és a burzsoákkal kokettáló reakciós háttérhatalmat, amely a kultúrán át akar befolyást szerezni magának a kínai nép ellenében. Az ellenség befurakodott a párt, az állam és a hadsereg vezetésébe is!

Az intenzitásában változó, leginkább Mao egészségi és lelki állapotát követő, de mégiscsak tíz éven át tartó terrorkampányban 1–1,5 millió embert ölhettek meg, ami ugyan eltörpül a „nagyugrás” okozta éhínségben elpusztult tízmilliók mellett, de a kulturális forradalom és a „vörösgárdisták” így is rettegésben tartották a kínaiak, leginkább a városiak tízmillióit és más népeket. Merthogy bár a mozgalom a hagyományos kínai kultúrát büszkén és kéjjel pusztította, közben nacionalista is volt, így a tibetieket vagy ujgurokat például még több támadás érte.

A forradalmi zakatolásban a pártvezetők eleinte igyekeztek egymásra licitálni a „négy régi”, a „régi eszmék, régi kultúra, régi szokások és régi magatartás” elleni harcban. A reakció- és revizionizmusellenes küzdelem gyakran úgy nézett ki, hogy a vörös zászlók és Mao-képek alatt vonuló fiatal „forradalmi csoportok” az utcán csépelték egymást, olykor halálra.

A túlteljesítési láz sok áldozatot szedett. A halottak, megnyomorítottak és üldözöttek mellett a kínai kultúra szenvedett a legtöbbet. Évekig nem volt tanítás az egyetemeken, s miután lett, abban sem volt sok köszönet. Üldöztek mindent, ami nyugati (Mozarttól Mickey egérig), ami régi, azaz burzsoá és/vagy feudális (kínai porcelántól a pekingi operáig, a csingcsüig), ami racionális és individuális (az okszerű gazdálkodástól az emberi jogokig), mindent, ami a pártállammal, valamint a folyamatosan és kiszámíthatatlanul változó „kollektív érdekkel” szemben áll vagy állhat.

Az intrikus Mao, ez a véres diktátor végül elérte célját, riválisait hol egymás ellen kijátszva, hol erőszakot alkalmazva hatalmát haláláig megtartotta. Az országa azért belerokkant.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr4215686310