Helsinki Figyelő

„Szurkolói rendbontás miatt” a zágrábi „mindent eldöntő” meccs valójában el sem kezdődhetett a „két ősi rivális” között. Mégis azok között a sportesemények között tartják számon, amelyeknek történelemformáló hatásuk volt. Meglehet, túlzás, ámbár közkeletű túlzás, de sokak szerint ezzel indult el, ez adott szikrát a délszláv népek tíz éven át tartó sorozatháborújához, amely felbomlasztotta Jugoszláviát, 150 ezer ember halálához vezetett, egymillió ember otthonát rombolta le és milliókat üldözött el szülőföldjükről. Nem a foci volt a hibás.

(Hangos változat, podcast itt.)

0513_dinamo-zvezda.jpg

„A béke vagy te, Sport!

a népeket egymáshoz fűző szép szalag:

és testvérré lesznek mind általad,

önuralomban, rendben és erőben.

Mert önbecsülést tanulnak az ifjak tőled,

s más népek jellemét is éppúgy megértik,

és nagyra tartják, hogy te tanítod őket

túlszárnyalni egymást:

mert versenyed a béke versenye.”

Ezzel a himnikus strófával zárul Coubertin bárónak, az újkori olimpiai mozgalom elindítójának az Óda a sporthoz c. verse. És bár azt nem mondhatjuk, hogy teljes félreértésről tanúskodik, hiszen olykor mégiscsak voltak felemelő példái a fair playnek és a sport béketeremtő szerepének, azért arra is akad iszonyú példa elég, hogy a versenysportnak sikerül egymásnak ugrasztani embercsoportokat és népeket. Persze, többnyire már meglévő feszültségeket robbant be a sportvetélkedés szikrája, leginkább valamiféle csapatjáték, errefelé némelyik „fontos” focimeccs.

Amennyiben az „embersportot” valamiféle „desztillált” és keretek közé terelt, azaz civilizált erőszaknak tekintjük, nincs is ezen mit csodálkozni. A csapatjátékok és labdajátékok pedig egyébként is konzerválnak bizonyos törzsies viselkedésformákat, amelyek egy időre képesek zárójelbe tenni mérlegelést, észszerűséget és civilizáltságot. A tömegtársadalmak részben a hiányzó közösségi élményt keresik a modern sportban. Ezt használják ki aljasul diktátorok, etnicista kalandorok és fantaszták meg más hivatásos uszítók.

A Maksimir stadionban történtek is kellően meg voltak alapozva. A szerb–horvát konfliktus nem 1990. május 13-án kezdődött. Az sem volt tekinthető új jelenségnek, hogy a horvátok imádott Dinamo Zagrebja és a szerbek imádott Crvena zvezdája vagy Partizan Beogradja vetélkedett a jugoszláv bajnoki címért. (Itt is a bajnoki arany múlott a meccsen: ha a Dinamo nyer, ő a bajnok, ha a Zvezda nem veszít, akkor meg ő.) Ahogyan az sem volt újkeletű, hogy a zágrábi és belgrádi szurkolótáborok még Tito alatt is elsősorban etnikai alapon szerveződtek és utálták egymást.

Az egymással vetélkedő nacionalizmusoknak egyre nagyobb támogatottsága volt a gazdasági gondokkal küszködő szövetségi köztársaságban. Egy év sem telt el Slobodan Milošević (Szlobodan Milosevity), a szerb köztársasági elnök rigómezei beszéde óta. Franjo Tuđmant pedig nemrég választották meg horvát köztársasági elnöknek. Mint később a világ számára is kiderült, két „feketeöves nacionalista” került a szerb és a horvát állam élére. Ez volt a háttér, a politikai környezet.

Különös módon magában a zágrábi stadionban is ott tüsténkedtek azonban későbbi meghatározó politikai szereplők. A néhány száz Zvezda-ultrát Željko Ražnatović vezette, azaz Arkan vagy Arkan kapitány. Sőt, már-már mint valamiféle civil biztonsági főnök sertepertélt a belgrádi csapat körül. A korábban különféle erőszakos bűncselekmények miatt többször lesittelt bajkeverő ekkor már erős állambiztonsági háttérrel rendelkezett. Később majd ő vezeti önkénteseit, a hírhedett „tigriseket”. Prédálnak, rabolnak, gyilkolnak – ahogy ez az etnikai tisztogatás „velejárója”. Hogy aztán elfogatóparancsot adjon ki Arkan után a hágai bíróság, és 2000-ben dúsgazdag fociklubtulajdonosként lőjék fejbe merénylői egy belgrádi szálloda halljában. De állítása szerint ott volt a zvezdások között tejfölös szájú suhancként Aleksandar Vučić, Szerbia mai elnöke is.

Kész csoda, de szerencsére a 60 komolyabb sérült ellenére senki nem halt meg a zágrábi tömegverekedésben. Csakhogy a horvát és szerb közvéleményt, különösen a forrófejű fiatalokat felzaklatták a Maksimirban történtek, amiket a felek ma is homlokegyenest ellentétesen értékelnek. A horvátoknál a nemzeti ébredés egyik alapeseményeként, ahol a csapatkapitány, Boban is megmutathatta, mekkora horvát ő, midőn mellbe térdelte az egyik rendőrt. (Lásd mai képünket.) Míg a szerbeknél a megalázottság és igazságtalanság bizonyítékaként látják a tömegverekedést, amelyben a szorult helyzet ellenére is vitézül helyt álltak. A felkorbácsolt etnikai gyűlöletben a kölcsönös sérelmek revansért és bosszúért kiáltottak. Mindkét fél egyszerre tekintette és tekinti magát ártatlan áldozatnak és ádázul védekező hősnek.

Pedig nem sok dicső volt ebben akkor sem. Az incidenst leginkább szurkolói rendbontásnak lehetne mondani, a világszerte ismeretes futballhuliganizmus helyi változatának, amit átszínezett a nemzeti gyűlölség. Egyáltalán nem voltak szükségszerűek a tragikus következmények. De harminc évvel ezelőtt már nem tudták épeszűen megtárgyalni, mi is történt itt, és mekkora volt a tömegverekedés valóságos jelentősége.

S hogy miért nem? A foci nagyszerű játék, közönségszórakoztató látványosság, egyben erőt, lendületet sugárzó izgalmas szubkultúra. S mert szinte már mákony, amelynek megvannak a maga tudatmódosító sajátosságai, a környezete tele van bűnözőkkel és politikai haszonlesőkkel. 1990-ben is ők tették végzetessé ezt az átkozott „találkozót”. A politika, az alvilág, a szurkolói szubkultúrák és az etnicizmus összevegyítése veszélyes elegyet képez.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr9515670598