Helsinki Figyelő

A II. világháború 1945. május 9-én ért véget Európában. Vagy 7-én, vagy 8-án, most itt ne menjünk bele, mikor is volt pontosan a „győzelem napja”. A lényeg, hogy a náci Németország e napon, 9-én már vitathatatlanul kapitulált a szövetségesek előtt. A kontinens egyik legborzalmasabb időszaka zárult le ezzel. És ez még akkor is igaz, ha a felszabadított Kelet-Európának megszállás jutott osztályrészül.

(Hangos változat, podcast itt.)

0509_gyozelem_napja_3.jpg

Az európaiak többsége megkönnyebbült és bizakodni kezdett, örült, hogy nem kell rettegnie többé saját és szerettei erőszakos halálától. Az európaiak többsége felszabadult vagy megszabadult. Nem titok, a halottak nem támadtak fel, jólét és az igazságosság sem köszöntött be egyik napról a másikra, egyből a városok, utak, hidak sem nőttek ki a földből a jótékony májusi esők után. De nem volt már háború, és ez óriási dolog volt. Aki megélte, nem felejti el. Vége lett az elképzelhetetlenül rossznak.

Nagy írónk, a szuper filosz Szentkuthy Miklós így vallott a budapesti ostrom során megélt barbarizmusról: „az emberi gonoszság, értelmetlenség, gyilkosság, közöny, nihil vett körül bennünket, és jobbra, balra, északon és délen hazugság, képmutatás, pusztulás, céltalanság, erkölcstelenség, betegség határozta meg minden cselekvésünket. Egy apokaliptikus, tomboló, fortyogó pokoli nihil kellős közepében éltünk, magam is a közönyben odáig süllyedtem, hogy például: a Déli vasút mellett kupacban feküdtek német hullák tátott szájjal, sport volt a szájukba belepisálni. Ez legsötétebb emlékem talán, jól mutatja akkori lelkiállapotomat. Mert ha én, a »dekadens mimóza« idáig süllyedhet a háborúban, ha én erre vagyok képes, akkor mások, kevésbé érzékenyek, mire képesek?! Az az idő valóban a poklok pokla volt.”

Az európaiak többségének egyetlen célja volt csupán: túlélni. Az emberi élet és méltóság értékét veszítette az ipari szervezettségű és méretű gyilkolásban. A háborút felváltó béke legalább esélyt adott arra, hogy az erkölcsi normák újra érjenek valamit, és érdemes legyen embernek maradni. Hitler nihilizmusát, erkölcstelenségét talán felváltsa egy erkölcsösebb világ. Vagy ha nem is egy teljes világ, legalább annak egy-egy szegletét uralhassa valamiféle erkölcsi rend.

A világégés után a kontinentális Európa talpra állása, az országok közti együttműködés kereteinek bővülése, a gazdaság magára találása, a béke normává válása – mindezek együtt adják „a második világháború tanulságait helyesen levonó Európa” XX. század végi mítoszát. Mint minden mítosz ez is tekinthető leegyszerűsítésnek, a problémák elkendőzésének, meg hát vele szemben joggal állíthatók ellenmítoszok Európa javíthatatlanságáról és az általános válság tovagyűrűzéséről, a hanyatlás megállíthatatlanságáról. Ezzel együtt van abban valami, hogy a világháborúk poklához meg a köztes 21 év reménytelenségéhez képest mégiscsak valamiféle reményteli kezdődött a „győzelem napja” után. Nem a győzelem és ez a nap tehet róla, hogy nekünk, európaiaknak számos reményben csalatkoznunk kellett.

Valójában az együttműködő jóléti államok, a társadalmi reformok Európája nem általános optimizmusból született meg, hanem abból a realista felismerésből, sőt szorongásból, hogy egyébként nem fog menni, a régi démonok másképpen féken nem tarthatók. Kényszer, kényszer, de attól még értékes felismerés. Nem kéne hát elfelejteni.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr5115659652