Helsinki Figyelő

Az Országgyűlés kormánypárti többsége szerint az Isztambuli Egyezmény hazai jogrendbe iktatása ellentétes lenne a magyarok többségének akaratával és érdekével. Egyébként is szükségtelen. Ez nem igaz. A kormányerők évek óta boszorkányüldözést folytatnak a nők védelmére hivatott egyezmény ellen, amit egyébként a kormány is aláírt 2014-ben. A héten elfogadott politikai nyilatkozat újabb példája a politikai cinizmusnak. Sem a valóság, sem a veszélyben lévők nem számítanak. Nekünk itt a Magyar Helsinki Bizottságnál igenis számítanak.

isztambuli_egyezmeny.jpg

Minden jóérzésű ember egyetérthet abban, hogy a nők elleni erőszak ellen fellépni nem csak jogi, de erkölcsi kötelessége is a társadalomnak. Tény, hogy a kapcsolati erőszakot Büntető törvénykönyv büntetni rendeli. Mi szükség van akkor erre az egyezményre, kérdezhetnék sokan. Miért kellene újabb deklarációkat a magyar jogrendbe iktatni, ha már úgyis védi a magyar nőket a törvény? 

A nők elleni erőszak nem csak azt jelenti, hogy a párjuk otthon veri őket. A nők évszázadokon át voltak a társadalom másodrendű tagjai, és a férfiak uralma, irányítása, olykor kifejezett gyámkodása alatt éltek. Ez a káros, jogcsorbító társadalmi működés pedig nem múlik el egyik napról a másikra. Az erőszak hátterében általában az a meggyőződés áll, hogy a bántalmazott fél kevéssé méltó, kevéssé érdemes a testi és lelki integritásra. Bár az Alaptörvény szerint mindenki jogképes, a férfiakat és a nőket pedig egyenlő jogok illetik meg, a mindennapjainkban ma is tetten érhető az a rendszerszintű szexizmus, ami a nők elleni erőszak melegágya. 

Alig van nő, akire ne tettek volna kéretlen megjegyzést az utcán. A sokszor nyíltan szexuális töltetű, trágár, minősítgető beszólások abból a hitből fakadnak, hogy a férfiak ezt megtehetik. A sikeres, nagyhangú férfiakat sokan elismerik, míg a hasonlóan fellépő nőket hisztérikusnak, törtetőnek bélyegzik. A szexuális erőszak áldozatainak sokszor nem hisznek a védelmükre hivatottak, a társadalom egy része pedig öltözködésük felemlegetésével hibáztatja az áldozatokat a bűncselekményért. A nők nagy része egyenlő munkáért nem kap egyenlő bért. A bántalmazó kapcsolatban élő nők és gyerekeik sokszor anyagilag is függenek a bántalmazótól, így nincs reális lehetőségük elmenekülni. 

Az Országgyűlésben a nők alig több, mint 10 százalékot tesznek ki, a kormány 14 tagja közül pedig csak 2 nő. 

A nők elleni erőszak erős összefüggésben áll a hátrányos megkülönböztetéssel. Tudjuk jól, ez összetett, sokrétű probléma. Épp ezért összetett, sokrétű választ kell rá adni, hogy a nőket valóban hatékonyan védhesse a társadalom. A kapcsolati erőszak elleni fellépésről és annak megelőzéséről szóló egyezmény, azaz az Isztambuli Egyezmény éppen ezt teszi. Elismeri, hogy az erőszak a nők és férfiak közötti, történetileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyok megnyilvánulása, egy olyan meghatározó társadalmi mechanizmus, amelynek célja a nők feletti uralkodás. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden férfi rossz. Ez csupán a valóság leírása, annak a sok millió nőnek a napi valóságáé, akinek emberi méltóságát naponta veszik semmibe. 

Az egyezmény 81 cikken keresztül taglalja a részes államok kötelességeit. Ezek sokrétűek: szükséges, de nem elégséges a büntetőjog eszközével felelősségre vonni az elkövetőket. Átfogó adatelemzést kell végezni és ezeket megfelelően át kell ültetni a szakpolitikákba, oktatással és képzéssel kell tenni a megelőzésért a társadalom minden szegletében, segítő védelmet és támogatás kell nyújtani az áldozatoknak, ami kiterjed testi, lelki, pszichés és anyagi biztonságukra. Kártalanítási és kártérítési lehetőséget kell nyújtani az áldozatoknak és képessé kell tenni a jogrendszert és annak alkalmazóit arra, hogy a bántalmazó fél ne használhassa láthatási jogát a közös gyerekek és volt partner további sanyargatására. Hatékonnyá kell tenni a zaklatók elleni védelmet, a távolságtartás intézményét és az elkövetett bűncselekmény felderítését. Ez csak pár kiragadott példa volt az egyezmény összetett, rendszerszintű megoldást szabályozó cikkeiből. 

egyenloseg.jpg

Ehhez képest az Országgyűlés kormánypárti többsége két problémát fogalmazott meg: a „gender” és a migráció kérdését. Számukra ezért elfogadhatatlan az egyezmény egésze, aminek „értékes” elemei szerintük már most részei a magyar jogrendszernek. 

Az egyezmény valóban beszél a „társadalmi nem” fogalmáról. Ezt a következőképpen határozza meg: „azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint.” Só sincs arról tehát, hogy az egyezmény hatálya alatt megszűnnek férfinak lenni a férfiak és nőnek a nők. Nem lehet hatékonyan fellépni a nők elleni erőszak ellen akkor, ha nem ismerjük el az erőszak okának azt a történelmi, társadalmi hátterét, ami túl hosszú ideje határozza meg túl sok nő mindennapjait. A problémát talán a „pénz számolva, az asszony verve jó” magyar közmondás szemlélteti a leginkább, de Kövér László unokákat szülő lányokról szőtt fantáziái is elég szemléletesek, hasonlóan Orbán Viktor híres kijelentéséhez, miszerint nőügyekkel ő nem foglalkozik.

A migrációval kapcsolatban pedig tulajdonképpen semmilyen drámai újdonság nincs az egyezményben. Nem a migráns nők automatikus beengedését írja elő ugyanis, hanem azt, hogy az államok vegyék figyelembe, hogy a nőket nem egy helyen női mivoltukból fakadóan üldözhetik, ez pedig ok arra, hogy menekültként ismerjük el őket – nyilván egy, a kérelmet tisztességesen megvizsgáló eljárás végén. Ez egyébként a magyar Alaptörvényből is levezethető akár. 

Ha a kormánypárti képviselőknek elfogadhatatlan az a gondolat, hogy nem csak az európai nőknek vannak védendő jogaik, amelyekből állami kötelességek fakadnak, akkor ideológiailag tulajdonképpen nem állnak túl messze azoktól a szélsőségesektől, akiktől elvileg védeni akarnak minket az egyezmény elutasításával. 

Az Isztambuli Egyezmény összetett, rendszerszintű megközelítésével képes lehet hatékony védelmet nyújtani azoknak a nőknek, akiknek a mostani hazai jogszabályi környezet és állami gyakorlat ezt nem biztosítja. (Ha képes lenne hatékonyan segíteni nekik, akkor például nem most kellene szinte a semmiből újraindítani az áldozatsegítő intézményrendszert.)

Amennyiben a kormánypártok valóban komolyan gondolják, hogy a nőket és a gyerekeket kiemelt védelem illeti meg, akkor szavazataikkal hozzá kell járulniuk az egyezmény ratifikálásához. Ellenkező esetben a család- és gyermekbarát Magyarország kormánypárti képe csak egy könnyen foszló illúzió, ami a valóság tesztjén azonnal szertefoszlik. 

Szekeres Zsolt

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr615667908