Gróf Apponyi György, Bartók Béla, Bárczy István, Berda József, Berecz Sándor, Bernáth Aurél, Blaskó Mária, Bóka László, Csécsy Imre, Csók István, Darvas József, Erdős Jenő, Eszenyi Jenő, Győri Farkas Imre, Ferenczy Noémi, Féja Géza, Fodor József, Földessy Gyula, Földessyné Hermann Lula, Gáspár Zoltán, Hertelendy István, Horváth Béla, Pálóczy Horváth György, Kárpáti Aurél, Kernstok Károly, Kmetty János, Dernői Kocsis László, Kodály Zoltán, Kozma Erzsébet, Kun Zsigmond, Lovászy Márton, vitéz Makay Miklós, Márffy Ödön, Mátyás Ferenc, Mihályfi Ernő, Molnár Farkas, Molnár Kálmán, Móricz Zsigmond, Zugligeti Pintér József, Polner Ödön, Rab Gusztáv, Rados Gusztáv, Remenyik Zsigmond, Riedl Margit, Schöpflin Aladár, Simándy Pál, Somlay Artúr, Supka Géza, Szabó Zoltán, Szakasits Árpád, Szász Zoltán, gróf Széchenyi György, Szimonidesz Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Tóth Aladár, Vaszary János, Vikár Béla, Vilt Tibor, Zilahy Lajos – ők 59-en tiltakoztak a rasszista, jogegyenlőséget sárba tipró I. zsidótörvény ellen.
(Hangos változat, podcast itt.)
Még azok is, akik manapság gyakran támogatnak nemes kezdeményezéseket aláírásukkal vagy éppen tiltakoznak petíciókkal, még ők is szkeptikusok az ilyen akciókkal szemben. „Az aláírás elviselhetetlen könnyűségéről” vagy „melankóliájáról” beszélnek szomorkásan. Merthogy többnyire ezek a kezdeményezések nem sikeresek. Ez igaz is. És most is egy olyan kollektív tiltakozásnak az évfordulójára emlékezünk, amelyet a címzettek különösebb fakszni nélkül félresepertek. Ettől még fontos dolog, amit az aláírók megcselekedtek. A petíciós jog alapjog, a közös véleménynyilvánítás egyik formája, amely arra bizonyosan lehetőséget kínál, hogy az aláírók rossz időkben is megmenthessék becsületüket, olykor még másokét is.
A Darányi-kormány 1938 áprilisában nyújtotta be a törvényjavaslatot, amely a sejtelmes „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb [így!] biztosításáról” címet viselte, de az I. zsidótörvény néven vált közismertté és hírhedetté. A javaslat a zsidók számarányát kívánta 20% alá szorítani a szabad értelmiségi pályákon, valamint a pénzügyi, kereskedelmi és ipari cégeknél. A törvényt május 5-én kezdte el tárgyalni a parlament. Erre a napra időzítette 59 neves értelmiségi és közéleti személyiség írásos tiltakozását a diszkriminatív jogszabállyal szemben. Petíciójukat a Népszavában, a Pesti Naplóban és a Magyar Hírlapban hozták le.
Az akció körülményeiről és szervezésről nem sokat tudunk. Még a nagyszerű Murányi Gábor újságírónak sem sikerült részleteket feltárnia, pedig több írásában is foglalkozott a történettel. Egy biztos – bár nyilván nem csak 59-en voltak olyanok, akik ellenezték a zsidók jogfosztását és hajlandók lettek volna támogatni egy ilyen karakán tiltakozást – a szervezők csakis keresztényeket kértek fel, hogy aláírásukkal adjanak súlyt a veretes megfogalmazású petíciónak, amit ők deklarációnak neveztek.
Elsősorban arra figyelmeztettek, hogy a zsidók kirekesztését célzó törvény elfogadásával az állampolgári jogegyenlőség elve törlődik az alkotmányból. Kitértek arra, is hogy a címe ígérete ellenére a törvénynek „egy szava sincs a legszegényebb, gazdaságilag legelesettebb és legárvább rétegek sorsának jobbrafordításáért”.
A szöveg így végződik: „Ezért tiltakozunk lelkiismeretünk minden erejével, és hisszük, hogy szavunk nem marad hatás nélkül abban a hazában, amely minden dicsőségét a hit- és gondolatszabadságért, az emberi jogok teljességéért vívott hősi harcainak köszönhette. E belső parancsra fordulunk a magyar törvényhozás mindkét házának tagjaihoz, a keresztény egyházakhoz, a foglalkozások, a gazdasági ágak kamaráihoz, szakszervezetekhez és egyéb érdekképviseletekhez, a politikai, társadalmi és kulturális egyesületekhez, az egész ország józan és hazafias népéhez azzal a kéréssel: tegyenek bizonyságot önérzetükről, bátorságukról, önzetlenségükről és lépjenek sorompóba a mindannyiunkat sértő javaslat ellen.
Gondolja meg minden kortárs, mekkora felelősség terheli, ha a lelkiismereti tiltakozás ellenére is megszületik egy törvény, melyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia!”
Az I. zsidótörvény megszületett, és bár a többség akkor még nem ezt gondolta, valóban szégyene lett országunknak. Az 59 aláíró között aztán akadtak páran, akik idővel engedtek a förtelmes antiszemita korszellemnek, a többségük mégis megőrizte saját becsületét, és később sem ordított együtt a farkasokkal.
