Helsinki Figyelő

Marcus Tullius Cicero (i. e. 106–43) állambölcseleti munkássága részben saját politikai sikertelenségének köszönhető. Ettől még ma is érvényes megállapításai vannak emberi méltóságról, jogállamról, a hatalom korlátairól, az állam és a nép viszonyáról. Hogy mi köze van Cicer ónak április huszadikához? Annyi már igaz, több fontos levele született vagy születhetett ezen a napon – de persze, más napokon is. Cicero nem maradhat ki egy ilyen összeállításból – ezen a napon jött el az ideje, hogy írjunk róla.

0420_cicero.jpg

„Ha már jogot tiporsz, uralmadért tegyed,

De más dolgokban törvénytisztelő maradj.”

Cicero szerint kedvtelve ezt idézgette volna Julius Caesar Euripidésztől. És valóban, noha az egyeduralomra törekvő politikus egyik legbőszebb ellenfele maga Marcus Tullius Cicero volt, és akkoriban kisebb dolgokért is elfogadható volt az ellenlábas lemészárlása, Caesar meglehetősen gálánsan járt el Ciceróval, és nem tört az életére.

Retorikában, prózában és politikai filozófiában ugyan nemigen akadt párja akkoriban Rómában, ám Cicero voltaképpen balfácán politikusnak bizonyult. Consulságát (i. e. 63) követően az életre-halálra folyó pártoskodásban valahogy mindig a vesztes oldalra állt, még akkor is, amikor – mint később kiderült – eltalálta a végső győztest. S ha Caesarnál kevésbé nagylelkű ellenfele van, akkor jóval kevesebb halhatatlan Cicero-művel, -levéllel és -szónoklattal lennénk ma gazdagabbak.

Ez onnan is tudható, hogy Caesar meggyilkolása után kevésbé nagylelkű ellenfele támadt Antonius személyében, aki nem habozott proscribáltatni, azaz halállistára rakatni őt. Tulajdonképpen Octavianus békeajándéka volt Cicero feje, merthogy az idősödő gondolkodó a későbbi Augustus császár oldalára állt Antoniusszal szemben, csak hát az a fránya politika a második triumvirátusban egy időre összebékítette a korábbi ellenfeleket. Cicero szempontjából épp rosszkor: hiába menekült volna, lefejezték és testét megcsonkították.

Az okos emberek nem feltétlenül sikeresek mindig. Mégis lehet tőlük tanulni. A közéleti sikertelenség nem jelenti azt, hogy ne lehetnének érvényes gondolataik politikáról és erkölcsről. Így volt ez Ciceróval is, aki száműzetésben és kikerülve a politika fő áramából számtalan érvényes megállapítást tett, és sok tekintetben messze megelőzte korát. Így például miközben a rómaiak a méltóságon (dignitas) még a születés jogán, tekintélyen, magas álláson és teljesítményen alapuló közmegbecsültségét értették, addig mai hősünk a méltóságot már egyetemes emberi tulajdonságnak tekintette, amely az embert a világ többi faja fölé emeli. „Tisztelnünk kell tehát az embereket, nemcsak a legelőkelőbbeket, hanem a többieket is.” Itt már felsejlik az a fajta emberi méltóság, amelyről mi is beszélünk.

Az államról (i. e. 53–51) szóló dialógusában (De re publica) a kívánatos politikai rendszer sajátosságait tekinti át. Szemben Platónnal, aki az ideális államnak a fiktív polisz számára kedves, de – mindannyiunk szerencséjére – megvalósíthatatlan utópiáját alkotta meg, Cicero gyakorlatias megoldást, működő politikai rendszert javasol, ráadásul olyat, amely összhangban van a római történelemmel és a lehetőségekkel. Itt most nem a „kevert alkotmány” koncepciója a lényeges nekünk, hanem az, hogy összekapcsolta az államot a néppel: „az állam tehát a nép ügye”. Ez is modern demokratikus gondolatként hat, még ha állambölcseleti alapvetés helyett akár tekinthető szónoki túlzásnak is.

Hamza Gábor, Cicero kiváló ismerője szerint „Cicero félreérthetetlenül valamennyi ember alapvető egyenlőségét feltételezi. Cicero e feltételezésének döntően két vonatkozása van. A nagy római államférfi, szónok és gondolkodó abból indul ki, hogy születésénél fogva valamennyi ember egyenlő mértékben részesedik abban az isteni bölcsességben, amely megváltoztathatatlan és örök törvényként a kozmoszt irányítja. Minden embernek mintegy természeténél fogva adott képessége az, hogy felismerje a helyeset, és ennek szellemében cselekedjen. […] Cicero egyenlőségelméletének másik eleme az, hogy etnikumától és társadalmi helyzetétől függetlenül valamennyi ember ugyanazt a jogállást élvezi. E felfogást tükrözi az a híres megállapítása, mely szerint a »törvények szolgái vagyunk azért, hogy szabadok lehessünk«”.

Végezetül álljon itt még egy rövid Cicero-idézet: „A törvény a legmagasabb rendű észszerűség.” És már vissza is jutottunk Caesarhoz és kedvenc Euripidész-idézetéhez. Az egyeduralkodónak, türannosznak, diktátornak is tisztelnie kell a törvényt, különben kívül helyezi magát az államéleten, működése áttolódik a törvénytelenségbe, és semmiben sem különbözik majd a közönséges útonálló bűnözőktől.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr6215616386