Az 1956 után elítélt politikai foglyokat hónapokon át azzal etették, hogy 1960 tavaszán szabadulni fognak. Csakhogy az amnesztiát sokkal szűkebbre szabták. Így aztán míg a hírhedett ávó aljas irányítói kiszabadultak, Bibó István például nem. Egyedülálló módon a váci börtönben tömeges éhségsztrájk tört ki. A hatalom zavarában visszahőkölt. De aztán mégsem visszakozott, és megtorolta a rabok közös akcióját.
Az ország felszabadulásának 15. évfordulója alkalmából részleges közkegyelmet hirdettek. Hatálya alá estek mindazok, akiket 1957. május 1-jénél nem későbbi cselekmény miatt 6 évet meg nem haladó börtönbüntetésre ítéltek. Az ő hátralévő büntetésüket 3 évi próbaidőre függesztették fel. Kegyelmet kaptak még azok, akiket az 1953 előtt háborús vagy népellenes bűncselekményért életfogytiglanra ítéltek, ha már 10 évet letöltöttek. Megszüntetették a közbiztonsági őrizetet. Egyéni kegyelemmel szabadult Déry Tibor, Donáth Ferenc, Jánosi Ferenc, Háy Gyula, illetve Farkas Mihály, Farkas Vladimir, Péter Gábor (utóbbi valójában már 1959-ben szabadlábra került, akkor azonban nem jelent meg erről hivatalos közlemény). Április elején a váci börtönből 193 elítéltet helyeztek szabadlábra.
Kádár Jánoséknak azért volt szükségük az amnesztiára, hogy az ország első számú vezetőjének New York-i útja előtt „igazolják” a rezsim erejét és „emberségét”. Kádár a szeptemberi ENSZ-közgyűlés előtt szerette volna oldani az 1956-os forradalmat követő megtorlás miatti nemzetközi elszigeteltségét. Ez sikerült is neki. Annak ellenére is, hogy szereplése Hruscsov oldalán nem váltott ki osztatlan elismerést, mert a forradalmat „a nemzetközi reakció erői által külföldről szervezett ellenforradalmi puccsnak” nevezte. Ezzel együtt a „magyar ügy lekerült a napirendről”, mármint az ENSZ napirendjéről.
A hosszú és igazságtalan büntetésüket töltő politikai foglyok nem kívántak passzív figurák maradni Kádár sakkpartijában. Különösen, hogy előtte az hírlett: minden „politikai” szabadulni fog. A szűkre szabott amnesztia elleni tiltakozásul éhségsztrájk robbant ki a váci börtönben, ahol az ún. nagyidős elítélteket őrizték.
„Talán a gombüzemben kezdődött. Mikor munkába mentünk volna, láttam az ablakból, hogy az üzembe vezető út két oldalán fel van állítva két géppuska, és a munkát megtagadó csoport a géppuskák előtt fordul vissza a parancs ellenére. Hátborzongató volt. Utána mindenütt lezárták a zárkákat – mint éjjelre volt szokás” – emlékezett az éhségsztrájk kitörésére Göncz Árpád, aki maga is Vácott töltötte büntetését.
Másnapra az elítéltek 80%-a csatlakozott az akcióhoz. Az éhségsztrájkolókat elkülönítették. A legelszántabbak (pl. Hegedűs László, Hrabovszky László) hat napon át folytatták a tiltakozást. A sztrájk letörését a helyszínen irányította Földes László, a belügyminiszter első helyettese.
1960. április 20. éjjelen aztán a Gyorskocsi utcai vizsgálati osztályra szállították át az éhségsztrájk „főkolomposainak” tekintett elítélteket (köztük Hrabovszky Lászlót, Lukách Tamást, Nagy Eleket), egy másik csoportot Márianosztrára vittek (köztük Bibó Istvánt, Göncz Árpádot, Kertész Dezsőt, Mészáros Gábort). Göncz így emlékezett: „Kiürítettek számunkra egy emeletet, és valami hihetetlen gyűlölet fogadott bennünket. A háziak és az őrség részéről egyaránt. Az ottani házimunkások többnyire elítélt csendőrök és effélék voltak, és úgy fogadtak minket, hogy »na, megjöttek a vörösök«. Az őrség pedig azzal, hogy »megjöttek a gyilkosok«. […] A kihallgatóim rögtön azzal kezdték, hogy ez nyakra megy, s ha összejön az összeesküvési vád, akár kötelet is kaphatunk.” Végül a közelgő Kádár-út miatt elálltak a véresebb megtorlástól.
Azért sokan így is rosszul jártak. A legnépesebb harmadik csoportot (köztük Mérei Ferencet, Marián Istvánt, Széll Jenőt, Rácz Sándort, Hegedűs Lászlót) Sátoraljaújhelyre szállították át, és fegyelmi fenyítésként egyéves összkedvezmény-megvonással sújtották őket. A sztrájkban részt vevő, de a váci börtönben maradó elítélteket három- vagy hathónapos összkedvezmény-megvonással büntették.