Helsinki Figyelő

Joseph McCarthy wheelingi beszéde (1950. február 9.), amely alatt egy papírlapot lobogtatva azzal vádolta meg a Külügyminisztériumot, hogy állományában 205 kommunista ügynök bújik meg, a mccarthysta hisztéria kezdőpontjának számít Amerikában. A vég kezdetét már nehezebb meghatározni, de a wisconsini szenátor jelképezte politika talán akkor került meredek lejtőre, amikor a CBS országos tévécsatornáján Edward R. Murrow (1908–1965) elindította „folytatásos” műsorfolyamát a kommunistaüldözés paranoiájáról és McCarthy hazugságairól. Az eseményt mint a sajtószabadság és a felelős média nagy pillanatát szokás ünnepelni. Nem is érdemtelenül.

0309_murrow_3.jpg

Hogyan lehetett több mint négy éven át fenntartani, sőt fokozni a vörösellenes hisztériát, amikor semmi bizonyíték arra, hogy maga McCarthy valaha is leleplezett volna akár csak egyetlen kommunista ügynököt is? Az egész jelenség még inkább magyarázatra szorul, hiszen igazából az ’50-es évekre a kommunista vagy egykori kommunista közszolgákat már elítélték vagy elbocsátották az Egyesült Államokban. A wisconsini perzekutort magát is meglepte demagógiájának sikere.

A hisztéria megértését némileg megkönnyíti, ha figyelembe vesszük, hogy javában dúlt a hidegháború, szovjet kémek valóban nagy számban és eredményesen tevékenykedtek az országban, és Amerika nukleáris egyeduralmának megtörésében valóban fontos szerepet játszottak. Ezzel együtt is kijelenthető, hogy éppen magának a paranoiának nyomán került veszélybe Amerika, pontosabban az akkor nemzetközi mintának számító  ottani szabadságjogok és jogállami alapértékek.

Nincs jobb szó rá: a sajtó is berezelt. Nem állt a mindenféle bizonyíték nélkül megvádoltak védelmére, nem leplezte le McCarthy handabandázását és kártékonyságát, nem figyelmeztette a közvéleményt, hogy a „kommunistagyanús” személyeknél az emberi jogi garanciáknak – a nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozással történő – félrerúgása az egész jogrendet erodálja. A szerkesztőségek attól tartottak, hogy a szabadságjogok mellett kiállást a közvélemény a kommunista gazemberek melletti akcióként értelmezi majd. McCarthyék mindent el is követtek a látszat fenntartása érdekében. Egyszerű, de hatásos propagandájuk éveken át sikeresen működött. A nemzet azonosítása velük, a boszorkányüldözőkkel, a nemzetbiztonság azonosítása a boszorkányüldözéssel adta demagógiájuk magvát. Aki megkérdőjelezni merészelte az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bizottság lépéseit vagy a Nyomozati Albizottság elnökének hitelét, az, szólt az ítélet, „nyilvánvalóan Amerika-ellenes tevékenységet folytat”.

Miután Edward R. Murrow bemutatta első riportműsorát az egyre befolyásosabb szenátorról, McCarthy azonnal ellentámadásba ment át, és kommunistaszimpatizánsnak állította be a CBS sztárját. Csakhogy dühödt vádaskodása és kirohanásai éppenséggel felnyitották a közvélemény szemét, sőt az eddigi passzivitásukkal McCarthy „harcát” bátorító befolyásos politikusok is elfordultak tőle. Merthogy nem csak a sajtó, hanem egy időre a politika is berezelt tőle. Bár Truman elnök már 1952-ben arról beszélt, hogy „McCarthy a Kreml legbecsesebb kincse az Egyesült Államokban”, a többség parírozott neki, és Truman utóda, Eisenhower elnök sem bírálta nyilvánosan.

Meglehet, a mccarthyzmus még tovább tart, ha a szenátor végtelen elbizakodottságában nem megy neki a szent tehénnek számító hadseregnek és CIA-nak is. Ez már sok volt. Hirtelen fontos lett, hogy igen sok ártatlan embert hurcoltak meg, és négy év alatt sikerült hitelteleníteni azoknak a munkáját, akik valóban igyekeztek megvédeni Amerika biztonságát.

McCarthy és „ördögűző” csapata látványosan megbukott, a Szenátus még 1954 végén nagy többséggel megfedte őt. Az összeomlott, meggyűlölt, homoszexualitással is hírbe hozott szenátor lényegében fél év alatt halálra itta magát.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr4215507850