Helsinki Figyelő

Abraham Lincolnt (1809–1865), az Egyesült Államok 16. elnökét mindkétszer, 1861-ben és 1865-ben is március 4-én iktatták be. Bár magát egyre inkább küldtetéses embernek tekintette, nem könnyű válaszolni arra, hogy az ő szempontjából mennyire tekinthető szerencsésnek ez az időpont, tekintve, hogy az első beiktatása után egy hónappal kitört a polgárháború, a második után egy hónappal pedig meggyilkolták őt. Mindenesetre Lincoln politikai karrierjében egyébként is kiemelt ez a dátum, mert 1847-ben is éppen ezen a napon foglalta el helyét a Képviselőházban.

0304_lincoln.jpg

Lincoln igencsak különös választási kampányban lett elnök. A republikánusok egyetlen jelöltjeként voltaképpen csak arra kellett vigyáznia, hogy nehogy valami ordas hibát kövessen el. Ezért aztán kampánya leginkább azzal telt, hogy megőrizze pártja egységét. Beszédet ezalatt egyetlenegyszer mondott, ott is igyekezett humorral elütni a dolgot: „Amióta csak mostani helyzetembe kerültem, az volt a célom, hogy ne tartsak beszédeket.”

Lincolnnal szemben három jelölt állt, két demokrata párti és egy unió párti. De a jelölteknek csak a szövetségi állam bizonyos területein volt esélyük elektorokat szerezni. Lincolnnak és legerősebb riválisának, Stephen Douglasnek leginkább Északon, Bellnek a határvidéki államokban, míg Breckinridge-nek Délen. Lincoln és Douglas voltaképpen már két évvel korábban lefolytatta az egymás közti politikai vitát. Az akkor Douglasnek kedvezett, és ő nyerte a szenátori választást. Most azonban az országot, legalábbis az Északot kellett meggyőzni, és ekkor meg ezen a porondon Lincoln uniópárti, de balszolgaság-ellenes érvei sokkal jobban csengtek, mint 1858-ban Illinoisban.

Az 1850-es években kiéleződött az ellentét a rabszolgaság ellenzői és védelmezői között. Voltaképpen a Dél eredményesen védte ezt a gyalázatos intézményt, sőt a helyzet azzal fenyegetett, hogy tovább romlik. Az Egyesült Államok ugyanis egyre nagyobb területeket szerzett meg, és az új tagállamok között is többen tették lehetővé a rabszolgatartást. A déli politika szövetségi szinten is sikeres volt. Az elnökök délről jöttek, 1850-ben sikerült elfogadtatni a szökevény rabszolgák visszaszolgáltatásról szóló szövetségi törvényt, és a Legfelsőbb Bíróság 1857-es Dred Scott-ítélete nyomán is bízhattak a „folytatásban” a déli rabszolgatartók.

Ha taktikusabban politizálnak, például ha egyetlen mérsékelt elnökjelöltet állítanak, voltaképpen minden maradhatott volna a régiben. Nem tették. 1860 novemberében Lincolnnak a szavazatok kevesebb mint 40 százalékával sikerült megnyernie az elnökválasztást. A déliek világossá tették, hogy nem fogadják el Lincolnt elnöknek. Így a márciusig még hivatalban lévő Buchanan passzív asszisztenciája mellett megkezdődött az elszakadás előkészítése. Beiktatásáig Lincoln csak annyit tehetett, hogy szakállat növesztett.

A polgárháború azonban nem Lincoln személye, a központi kormányzat esetleges túlkapásai, „a mindkét oldali szélsőséges agitátorok aknamunkája”, a rabszolgatartó államokban élő polgárok (tehát nem a feketék!) emberi jogainak védelme vagy Észak és Dél feloldhatatlan gazdasági ellentéte miatt robbant ki, robbantották ki a déliek. Bárhonnan is próbálunk kiindulni, a fő ok mégiscsak a rabszolgaság volt.

A „mérsékelt északiak”, azaz Lincoln is ráeszmélt, hogy a további kompromisszumok, vagyis a Délnek tett újabb engedmények nem csupán a rabszolgaság fenntartását, hanem a kiterjesztését jelentik. Ebbe nem mehetett bele, bármennyire is az Unió egységének a megtartása volt a legfőbb célja. Ezt a fajta züllést nem lehetett már elfogadni. Márpedig – ahogy a mindig epés Paul Johnson is írja – „Lincoln a maga egyszerű, tanulatlan módján egyfajta morális géniusz volt, amilyenek ritkán születnek erre a világra”. Tiszta szerencse, hogy olykor ezer közül egy mégiscsak eljut a politika csúcsaira. Erre a ritka pillanatra emlékezünk ma.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr1415503234