Helsinki Figyelő

Cenzúra után szabadon

A Kádár-korszak apologétái a diktatúra bukása után hangoztatták, hogy Kádár idejében szinte minden megjelenhetett, nem is kerültek elő jelentős művek a fiókból a rendszerváltáskor... Ez nem igaz. Az viszont igaz, hogy rezsim egyik presztízsterülete a könyvkiadás volt, és igyekeztek a látszatot fenntartani. Például maga Kádár is azzal „nyugtatgatta” az 1968-as csehszlovákiai invázió miatt csalódott egyetemistákat, hogy „nálunk cenzúra sosem volt, akasztani ugyan akasztottunk, de cenzúra sose volt”. Mint 1989-es sorozatunk új részéből kiderül, nagyon sok regénynek megvolt a maga „regénye”, sokszor hasonlóan kalandos vagy tragikus, mint a szerzőjéé.

03_1989_konyvei_1.jpg

„Abban az ellenállhatatlan sodrású áradatban, amely az idei könyvhét kínálatát jellemzi, mikor is a kiadók azonnal és egyszerre próbálják pótolni évtizedek felhalmozott adósságát, s a bőség zavarában az egyik kiváló könyvtől nem látjuk a másik kiváló könyvet...” Így kezdi Veres András Ignotus Pál Csipkerózsa című emlékiratáról szóló írását (Magyar Hírlap, 1989. június 8.).

Pedig az az ellenállhatatlan sodrás nem is a könyvhéttel kezdődött. A könyves sikerlista már három hónappal korábban így nézett ki:

sikerlista1.jpg

Kép: Magyar Hírlap, 1989. március 6.

A magyarországi olvasó elől eldugott legnagyobb történelmi jelentőségű művek közül Orwellére, Szolzsenyicinére és Sinkó Ervinére nem kellett várni a könyvhétig. A Rajk-per és a Szálasi-per titkai is ekkor tárultak ki, és többen érdeklődtek irántuk, mint Cicciolina rejtelmei és a felszabaduló autópiac árai iránt!

A Népszabadság (1989. március 25.) összegezte, mely tiltott gyümölcsök váltak legálisan fogyaszthatóvá ebben a csudálatos 1989-es esztendőben:

sikerlista2.jpg

Mint látható, nemcsak a kiátkozott kelet-közép-európai írók, Havel, Kundera, Konrád, Brodszkij nagy alkotásai váltak ekkor hozzáférhetővé, hanem a „másképp kommunisták, marxisták” művei és élettörténetei is. Trockijé, Boéré, Sorelé, Buhariné, Marcuseé, Lengyel Józsefé, Nagy Imréé mellett még a „másképp” Marxé is! És ebben a listában Méray Tibor ugyancsak ebben az évben haza érkezett Nagy Imre életrajza még nincs is benne! Hiányzik a listából az év legnagyobb könyvsikere, Faludy Györgynek első kiadásban hatvanezer példányban ki- és eladott regényes önéletrajza, A pokolbéli víg napjaim.

Korábban kitiltott bestseller szerzők is rászabadultak a könyvpiacra. A felsoroltakon kívül az egykoron nagyon népszerű bulvár sztár, a világháború után emigrált Vaszary Gábor is. Akit érdelek az 1989-es sikerlista, itt olvashat róla

Emlékezés a régi szép időkre

Pedig a tabusodró könyváradat nem is ebben az évben indult el. Már 1988-ban megjelent jó néhány mű, amely korábban nem találkozhatott volna Magyarországon legálisan forgalmazott nyomdafestékkel. Például Artur Koestler klasszikusa, A sötétség délben (az 1984-es szamizdat kidás után), Eörsi István Kilenc drámája és az ő 56-ját megörökítő Emlékezés a régi szép időkre, Dalos György Körülmetélése, Csengey Dénestől A kétségbeesés méltósága, Jászi Oszkártól A monarchia jövője. Valamint Csurka István Megmaradni című Trianon-drámája, amely ugyan nem csúcs-, hanem inkább mélypont a szerző életművében, de kétségtelen, hogy az sem kerülhetett volna színpadra és könyvespolcra, ha a diktatúra nem lett volna már 1988-ban is bomlófélben. Hamvas Bélától ugyan már a nyolcvanas évek derekán is megjelent ez-az (például némiképp cenzúrázva a Karnevál), de a nagy Hamvas-cunami 1988-ban árasztotta el a könyvpiacot.

_eorsi.jpg

1989-ben kapta meg Az év könyve díjat és ennek az évnek a nagy irodalmi eseménye volt Lengyel Péter millenniumi bűnregénye, a Macskakő is, de azt is kihozták már 1988 karácsonyára.

(1989 legnagyobb példányszámban eladott és szintén 1988-ban piacra dobott könyvéről, Moldova György: Bűn az életéről egy másik posztunkban már esett szó. Itt már ne essék.) 

Ivan Gyenyiszovics egy napja

Ignotus Pál, József Attila szerkesztőtársa a Szép Szónál, a magyar irodalom urbánus szárnyának egyik vezéralakja a zsidótörvények elől menekült Angliába, és a háború után ott szolgált a magyar követségen. Azokban az években, 1947–48-ban jelentek meg a Haladásban, a Magyar Radikális Párt lapjában Csipkerózsa cím alatt a pályatársairól, önmagáról, harcaikról és tévelygéseikről, a háború előtti évek légköréről szóló ironikus, méltányosan szigorú és igen találó jegyzetei. József Attila meglehetősen bonyolult politikai státuszát ő írta le a legpontosabban. A naiv szerző hagyta magát 1949-ben hazarendelni, és ennek következtében a következő hét évet börtönben töltötte. A forradalom után ismét emigrációba vonult, ott is halt meg, s a Csipkerózsát eltemette a feledés. Fél évszázadot kellett várnia, hogy könyv alakban is megjelenhessen. 

orwell.jpg

George Orwell két legjelentősebb műve, az 1984 és az Állatfarm egyaránt 1984-ben jelent meg szamizdatban és 1989-ben az Európa Kiadónál. Vajda Péternek, a diktatúra állambiztonsági tisztjének, ekkor a Népszabadság rovatvezetőjének Orwell könyvéről nem a saját múltja, hanem a Szabad Európa Rádió jelene jutott az eszébe: „A Szabad Európa Rádió történelemleckéje Orwell 1984 című művét idézi emlékezetünkbe.” (Népszabadság, 1949. április 15.)

Alexander Szolzsenyicin mindkét művét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját is, a Gulag-szigetcsoportot is E. Fehér Pál üdvözölte a Népszabadság hasábjain. Az Ivan Gyenyiszovicsot 1963-ban egyszer már kiadták, de az a kiadás a szerző kiátkozása és emigrációba kényszerítése után eltűnt a könyvesboltokból. „Szolzsenyicinről sokáig hallgattunk. Objektív okok következményeként és önnön gyávaságunk eredményeként. A Szovjetunióban már szólnak Szolzsenyicinről” – írja E. Fehér (Népszabadság, 1989. február 18.). Ám igazságtalan önmagához, mert ő nem volt gyáva hallgatni: „Szolzsenyicin egyébként azt állítja, hogy a GULAG szigetcsoport című könyvében a személyi kultusz áldozatainak állít emléket. A személyi kultusz bűneit azonban nem Szolzsenyicin leplezte le, hanem elsősorban a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa. Szolzsenyicin ebben a könyvében nem emléket állít, hanem meggyalázza a személyi kultusz azon kommunista áldozatainak emlékét, akik egész életüket a forradalom ügyéért, Oroszország, a Szovjetunió haladásáért áldozták fel. Szolzsenyicin eszmerendszere a haladó orosz gondolat megcsúfolása is egyben: kétségbeesett s egyben eleve kudarcra ítélt kísérlet a történelem kerekének visszaforgatására.” (Kritika, 1974/4.)

A történelem kerekei úgy fordultak, ahogy, E. Fehér pedig másfél évtizeddel a fenti szöveg publikálása után megállapítja: „A GULAG szigetcsoport az első olyan orosz nyelven írott alkotás, amely a maga teljességében mutatja be a szovjetunióbeli megtorlások teljes gépezetét és méreteit. [...] A GULAG szigetcsoport ezért megdöbbentő figyelmeztetés és nélkülözhetetlen dokumentáció. [...] Szolzsenyicin elfogult tanú. Tanúsága azonban el nem mellőzhető, tényekre alapozott. [...] A GULAG szigetcsoport – minden kétséget kizáróan – a legkomolyabb színvonalú művek közé tartozik. Egyszersmind a gondolkodást előmozdító alkotások közé. Az elfogult tanúk vallomása sem nélkülözhető, ha el akarjuk kerülni azt, ami múltunkban a legborzalmasabb volt.” (Népszabadság, 1989. július 1.)

E. Fehér ekkor éppen ahhoz volt gyáva, hogy kitérjen Szolzsenyicin ókonzervatív nagyorosz nacionalizmusára.

Extra Hungariam

Dalos György 1984 után többnyire külföldön élt, külhonban és szamizdatban jelentek meg művei. 1988–89-ben térhetett vissza a magyar nyilvánosságba. 1989-ben jelent meg Hosszú menetelés – rövid tanfolyam című könyve, amelyben minden fél számára kínos pontossággal leírja azt a nagyon bonyolult lelki és politikai állapotot, amelyben az ifjú Dalos és társai szélsőbaloldali összeesküvőkként kerültek bíróság elé és ítéltettek el. Miklós Gábor, aki néhány évvel azelőtt a lengyelországi diktatúra helyreállításának véres kísérletét végig szurkoló, lelkes tudósításaival tűnt ki, a Népszabadságban megelőlegezi azt a jobbszéli felfogást, amely közveszélyes fanatizmusként fogja egybe a tévelygő fiatalok maoista és az érett felnőttek demokratikus ellenzékiségét: „Ha valaki meghaladja egyszer a fundi-állapotot, lehet aztán az ellenkező oldal fundija. Nem ritka ez, hogy az ilyen az egyik szektából a másikhoz pártol. Talán a fundi-psziché az oka ennek?” (Népszabadság, 1989. március 18.)

Dalos György korábbi feleségének, Dalos Rimmának a versei is 1989-ben jelenhettek meg.

A Magyar Világ kiadó Extra Hungariam címmel könyvsorozatot indított, melynek első két darabja külföldön már rég megjelent világhírű mű volt. Az egyik a Rajk-per(ek)ről és környékükről szóló leghitelesebb és legmélyebb beszámoló, a Minden kényszer nélkül, amelyet Szász Béla írt, a nagyon kevesek egyike, akiből semmilyen kínzással nem tudtak beismerő vallomást kicsikarni. Szász 1957 óta külföldön élt, a könyve 1963-ban jelent meg kint._faludy.jpg

Akárcsak Ignotus Pál és Szász Béla, Faludy György is Rákosi Mátyás fogságában (egész pontosan a recski táborban) szerzett életét meghatározó élményeket. Az '56-os forradalom után Faludy is megkezdi többedik emigrációját. Lenyűgöző önéletrajzi regénye, a Pokolbéli víg napjaim a hatvanas évek első felében jelent meg először (azután még sokszor) idegen nyelveken, angolul, németül, dánul, franciául, húsz évvel később külföldön magyarul, 1987-ben itthon szamizdatban és 1989-ben legálisan.

„Számomra azért megrázó ez a kissé regényes, keserű humorral, és persze rengeteg 'gonoszkodó' (mit gonoszkodó? egyszerűen sértő) utalással teli kor-, és pálya-beszámoló – mert kiirthatatlanul sugározza a mindenütt jelenlévő, mindent behálózó, általános félelmet. Igen, Faludy György a szellemes ember és író, aki »mindig szerette az embereket megbotránkoztatni«, és aki mélységesen megbánta a hazugságokat, amelyekkel »tegnap bolondította az embereket« – nem tud elfutni önmaga elől. És az iszonytató félelem elől, amelyet a hatalom gerjeszt.” Ezt írta a könyvről G. I. a Népszavában (1989. május 29. ) 

Csalog Zsolt író, szociológus, szociográfus, aki a legnehezebb, legbonyolultabb és drámai fejleményekben legdúsabb életeket írta le, életútinterjúkat formálva szépirodalmi szövegekké, a rendszerváltásra tért haza az Egyesült Államokból. Itthon 1981 óta nem publikálhatott. 1988–1989-ben azután előkerültek a fiókban halmozódó kéziratai, és rövid időn belül hat könyve is megjelent: Cigányon nem fog az átok (1988), Börtön volt a hazám (1989), „A, D-E-Fisz-G, A, D, D” (1989), Fel a kezekkel (1989), Egy téglát én is letettem (1989) és Doku 56 (1990).

A Börtön volt a hazám az 1977-es Zsil-völgyi sztrájk egyik magyar résztvevőjének monológja, aki Kolhaas Mihályként harcolt a számtalan gyilkosságért és öngyilkosságért felelős Securitatével, és csodával határos módon jutott ki az Egyesült Államokba, azután, hogy az USA kongresszusához intézett nyílt levélben foglalta össze a Ceausescu-rendszer bűneit. 

A cinkos

Konrád György írásait 1977 után csak külföldön és szamizdatban adták ki. 1988-ban még csak első regényének, A látogatónak új kiadása jelent meg, 1989-ben azonban öt művét is kiadták. A Szelényi Ivánnal közösen jegyzett nevezetes művüket, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz címűt, amellyel kiírták magukat az első nyilvánosságból, a Kerti mulatság című új regényét, két esszé-, illetve tanulmánykötetet és A cinkos című regényt, amely 1975–1978-ban íródott és 1983-ban jelent meg szamizdatban.

_konrad.jpg

Szabó B. István (aki az MSZMP KB munkatársa és a Filmfőigazgatóság vezetője volt azokban az években, amikor A cinkos született, pontosan meghatározza, miért volt ez a regény a többi betiltottnál mélyebben betiltott: „A cinkos esetében nem merülhet fel az a manapság gyakori, korábban betiltott művek késedelmes megjelenését kísérő, naiv vagy ál-naiv kérdés: »miért kellett épp ezt visszatartani?« – A cinkos tiltása akkor, a 70-es évek végén éppúgy paradigmatikus volt, mint maga a regény hőse, s e tekintetben inkább hasonlít Déry Tibor Befejezetlen mondatának egykori meg-nem-jelenhetéséhez, mint némely, közelmúltbeli, esetleges tiltáshoz, felszíni, múlandó tabutémához. Így nézve: a Befejezetlen mondat és A cinkos szinte egy történelmi korszak kezdő- és végpontját jelöli. Amilyen paradigmatikus, azaz példaérvényű volt a 30-as években Déry értelmiségi hősének a szocialista, kommunista mozgalom felé fordulása (és éppen ezért a regény tiltása), éppoly paradigmatikus a 70-es évek végére Konrád értelmiségi hősének az elfordulása az itt és ekkor megvalósított kommunizmus, az államszocializmus elveitől és gyakorlatától (és ugyancsak ezért a regény tiltása). Konrád hőse így határozza meg önmaga – s egyúttal a könyv – szemléletét, beállítottságát: »Néhai kommunista; antipolitikus lettem, nekem már nem kell sem hatalom, sem ellenhatalom... Jó, hogy már nem vagyok katona, se mozgalmi harcos, se politikai fogoly, se miniszter, se társadalomtudós, se ellenzéki hangadó, aki büszkén kimondja Budapesten azt, amit Bécsben már unna leírni... Kiverekedtem magamat a hazugságaimból, de nem találtam rá az igazságaimra.«”

Egy regény regénye

Az 1967-ben meghalt Sinkó Ervin nem volt kiátkozott író a szocializmusban. A Tanácsköztársaság bukásától a második világháborúig meglehetőse hányatott életet élt, sokfelé elvetődött Moszkvától Párizsig, de a világháború után Jugoszláviában elvolt. Kapott funkciókat, kitüntetéseket, folyamatosan publikált, rendszeresen megjelentek a könyvei. Ott sok, Magyarországon kevés, de az 1918–19-ről szóló Optimistákat, amely számára alighanem a legfontosabb volt, kiadták még életében ott is, itt is. Jugoszláviában két, nálunk három évtizeddel a megírása után. Az Egy regény regénye az Optimisták „regénye”. Arról szól, hogyan nem adták azt ki Moszkvában akkor, amikor friss volt, s amikor a legközelebbről szólithatta volna meg az olvasót. Ez a napló rögzíti mindenféle dokumentummal, miként harcolt az író keservesen és sikertelenül 1935–1937-ben, moszkvai éveiben, a csak véletlenül túlélhető nagy terror időszakában az Optimistákért. Jugoszláviában ezt már akkor kiadták, amikor Sinkó a szovjet–jugoszláv viszály időszakában könyvvé formálta két évtizeddel korábbi jegyzeteit. 1956-ban horvátul, 1961-ben magyarul. Magyarországon azonban a Szovjetunióval kapcsolatban tilos volt, ami Jugoszláviában hol támogatott, hol tűrt. Hozzánk az Egy regény regényét is 1989 hozta el.

Földes Anna írt róla a Magyar Nemzetben (1989. január 30.):

„A kötet címe fogalomként már akkor bekerült az irodalmi köztudatba, amikor Sinkó Ervin 1935—37-ből való moszkvai tartózkodásának, Optimisták című tanácsköztársasági regénye kiadásáért vívott, sziszifuszi küzdelmének hiteles históriáját még csak kiválasztott, szerencsés kevesek ismerték. Az újabb keletű kritikai, zsurnalisztikái köznyelvben ez helyettesítette a könyvek sorsát hirdető »habent sua fata libelli«-t, a latin közmondást, amelynek érvénye soha nem volt annyira kézenfekvő és időszerű, mint napjainkban, amikor havonta, hetenként olvasunk egy-egy sokáig kéziratban lappangó, csak külföldön vagy szamizdatban hozzáférhető kötet birtokbavételéről. Sinkó könyve is 33 esztendővel ezelőtt jelent meg, először horvát nyelven, ezt követte az újvidéki magyar és az 1962-es kölni kiadás. [...] a korabeli dokumentumokkal, levelekkel, lektori jelentésekkel kiegészített eredeti naplót az író egy más történelmi helyzetben rendezte könyvvé. Az ötvenes években, a sztálinista szocialista országok közösségéből kitagadott Jugoszláviában, amikor a Moszkvában tapasztalt és megsejtett tények már többé-kevésbé összefüggésbe rendeződve éltek a tudatában. [...] A kötet legérdekesebb és legidőtállóbb vonulata – maga a benne foglalt óriási, sőt, némileg túlduzzasztott, már-már monomániás pontossággal részletezett – tényanyag. Amelynek sajátossága, hogy korántsem pusztán történelmi színezetű. Olvasás közben néhol egészen meghökkentő – és szívszorítóan szomorú –, hogy mennyire 'frissek', érvényesek maradtak Sinkónak a szocializmus működési zavarairól és morális fenyegetettségéről, a hallgatással hazudók gyávaságáról, a preferált giccsművészet térhódításáról felhalmozott tapasztalatai. És nemcsak a Szovjetunióban, hanem az ötvenes – időnként a nyolcvanas – évek Magyarországán is. [...] Ennek hőse, a magát egy időben Don Quijoténak és Kolhaas Mihálynak is valló naiv kommunista intellektuel, aki a hasonulás igényét kikezdő, naiv eretnekségtől keserves úton jut el a tudatos bíráló eltökéltségéig.” 

A Kádár-korszak apologétái a diktatúra bukása után gyakran hangoztatták, hogy lám, Kádár idejében szinte minden megjelenhetett, nem is kerültek elő jelentős művek a fiókból a rendszerváltáskor... Mint látjuk, ez sem igaz. 

Rod Menso 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr4315341346