Helsinki Figyelő

Különös, de a magyar történelem egyik legrosszabb évében (elég sok volt belőle), 1919-ben született meg egy jogszabály, amelyik korát megelőzve politikai jogokat biztosított a nőknek, legalábbis egy részüknek. A választójog – legyen az bármilyen széles körű – önmagában azonban nem elégséges ahhoz, hogy a nők társadalmi súlyuknak megfelelően legyenek képviselve jelentős politikai döntéseknél.

1117_noi_valasztojog_1919.jpg

tovább

A szociáldemokrata mozgalom nagyasszonya volt a magyar történelem második női országgyűlési képviselője. A két háború között a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdött. Antifasiszta volt. A háború idején bujkálni kényszerült, a koalíciós időszakban próbálta megakadályozni pártja beolvasztását a kommunista pártba. Évekig ítélet nélkül tartották fogva. Néhány napig Nagy Imre minisztere volt 1956-ban. A szovjet invázió idején diplomácia küldetéssel külföldön tartózkodott, ennek köszönheti szabadságát és talán életét is. Két évtizeden át élte az emigránsok, politikai menekültek keserű életét. Belgiumban hunyt el.

1116_kethly_1.jpg

tovább

Nem ritka dolog az, hogy egy törvény elnevezése nem fedi annak valós célját és tartalmát, vagy éppen ellentétes azzal. Az ausztrálok „őslakosokat védő törvénye” is ilyen volt. Merthogy éppen ez a norma teremtett jogalapot a „bennszülöttek” szisztematikus és kegyetlen jogfosztásához. Ennek nyomán jó száz éven át lehetett például elszakítani a családjából a „vegyes származású” gyereket az állam kénye-kedve szerint.

1111_ausztralia_1.jpg

tovább

A környezetszennyezés feltárására és a környezetvédő mozgalmakra mindig dühödten reagálnak a diktatúrák. A nagy hatalmú vállalatok sem szeretik, ha civilek legyeskednek a profitszivattyúik körül. Ha a korrupt és brutális politikai hatalom szövetségre lép a gátlástalan multival még nagyobb a baj. Ott fű nem terem. Ez történt Nigériában is. A katonai rezsim és a Shell olajcég összeborulása nyomán egy nép, az ogonik élete került veszélybe. Az iparszerű környezetpusztításra Ken Saro-Wiwa (1941–1995) és erőszakmentes mozgalma hívta fel a világ figyelmét. Az írót és hét társát koncepciós perben gyilkolták meg. A kivégzések nyomán támadt nemzetközi felháborodás ugyan hozzájárult a junta vesztéhez, de az ogonik földjén még ma sem lehet egészségesen élni.

1110_ken_saro-wiwa_1.jpg

tovább

A Bastille-t már nem számított a „régi rend” első számú börtönének, amikor megostromolták és az ott őrködő néhány tucat svájci gárdistát meg invalidust felkoncolták. A szentpétervári Téli Palota „ostroma” pedig távolról sem hasonlított Eisenstein későbbi nagyszabású filmjéhez. Ezekhez képest a berlini fal „leomlása” egy valóságosan tiszta, felemelő, boldog szabadságünnep volt. De nem csak ezekhez képest: a fal vége maga volt a csoda, amihez képest fogható – és itt most nem riadunk vissza a nagy szavaktól – kevés történt az európai történelem vérzivataros évezredei alatt. Aki akkor élt, annak nem kell ezt bizonygatni, és talán azok is megéreznek valamit a szabadság meg a felszabadulás kéjgázos kitöréséből, akik csak képekről, filmekből ismerhetik meg az akkor történteket.

1109_berlini_fal_2.jpg

tovább

„Győzött az információszabadság Strasbourgban!” – jelentettük be diadalmasan éppen három éve. És nem túloztunk. Az Emberi Jogok Európai Bíróság (EJEB) Nagykamarája előtt zajló perben ugyanis valóban jogfejlesztő, európai jelentőségű ítélet született. A bíróság kimondta, hogy a magyar állam megsértette a Magyar Helsinki Bizottság véleménynyilvánításhoz fűződő jogát, amikor a rendőrség megtagadta a kirendelt védők nevének és az általuk vitt ügyek számának kiadását a szervezet számára. Az ítélet jelentősége messze túlmutat a magyar eseten: ezzel ismerte el először a Nagykamara, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye védi a közérdekű adatok megismerésének jogát.

1108_helsinki_strasbourg_2.jpg

tovább

A német szokásjog is megengedte, hogy a szegények fát gyűjthessenek, és ne fagyjanak meg. Az 1840-es évek változott a szabályozás, és megalkották az ún. „falopási törvényt”, amely elzárással, pénzbírsággal büntette a „faelvételt”, így a gallyak, a rőzse összeszedését is. A Napóleon után Berlin fennhatósága alá kerülő Rajna-tartományban 1836-ban például 150 ezer esetben jártak el „fatolvajok” ellen, ami a büntetőügyek 77 százalékát (!) tette ki. Mindezt Karl Marxtól tudhatjuk. Az „Egy Rajna-vidéki” álnéven publikált cikksorozata 1842-ben jelent meg a Rheinische Zeitungban.

1103_fakivagasi_torveny.jpg

tovább