Helsinki Figyelő

Az ENSZ Közgyűlésének 2007. novemberi határozata értelmében szeptember 15. a demokrácia napja, és 2008 óta világszerte megünneplik. Ott is, ahol az állam nem demokratikus. A világszervezetben nyilvánvalóan nem lett volna esélye konszenzusnak, ha a demokráciának szigorúbb definícióját adták volna meg, ezért aztán abban maradtak, hogy demokráciának tekintendő minden formáció, amelyik betartja az ENSZ alapelveit. Ez nagyjából olyan, mintha az ember definíciója csak annyi lenne, hogy gerinces, érző lény lábakkal és szemekkel, hogy biztonság kedvvért a mormoták és papagájok is biztosan beleértessenek. Ráadásul még rájuk is bíznák annak eldöntését, hogy embernek érzik-e magukat.

0915_demokracia_2.jpg

Mi is a modern demokrácia? A fogas kérdéshez hívjuk segítségül Alexis de Tocqueville-t (1805–1859), a jeles politikai gondolkodót, aki az első között vizsgálta mindezt a fiatal amerikai demokrácia példáján. Annyit magunk is sejthetünk, hogy a modern demokrácia valami olyasmi, amikor a néphatalmat beengedik az államba. Annyiban több a liberalizmusnál, hogy nem csupán politikai formát jelent, hanem politikai tartalmat és célt is. A demokráciák kívánatos célja – tán meglepő lesz – nem a minél szélesebb politikai részvétel meg az egyéni szabadságok kiterjesztése, a tömeges önmegvalósítás szolgálata, hanem a gazdasági jólét és társadalmi egyenlőség. A francia forradalom hármas jelszavai közül tehát a sokszor homályosnak tűnő egyenlőségről, annak ethoszáról van itt leginkább szó.

Tocqueville volt az első a modern szerzők közül, aki azonosította a demokrácia legalapvetőbb elveként az egyenlőséget, amely minden vonatkozásban meghatározza, formálja a demokratikus társadalom működését. Ő az egyenlőségelvet, a törekvést az egyenlőségre a gondviselés által meghatározott ténynek tekinti, amellyel szembe helyezkedni egyet jelent az isteni tervvel való szembefordulással. A demokrácia tehát „győzelemre van ítélve”.

Csakhogy Tocqueville észleli az egyenlőség elvének veszélyeit is. Merthogy a demokrácia győzelme nem csak egyedül a szabadsághoz vezethet, hanem utat kínál a szolgasághoz is. A szabadság és egyenlőség összebékítése nem egyszerű feladat, míg az önkény nagyon is jól megfér az egyenlősítő szenvedéllyel. Erről a jakobinus rémuralomtól a „létező szocializmus” kísérletéig elég történelmi tapasztalatot szerezhettünk. Tocqueville – szemben az optimistákkal – arra jutott, hogy a demokratikus elv a tömegek megfelelő csiszoltsága, pallérozottsága, ma úgy mondanánk, demokratikus kultúrája, mélyről táplálkozó demokratikus meggyőződése nélkül akár féktelen despotizmushoz is elvezethet. Nyilván ebben a megközelítésben van egy kis elitizmus, de hát, erre a siralmas forgatókönyvre is akad elég példa – még manapság is.

A kelet-európai rendszerváltások egyik követelése „a jelzők nélküli demokrácia” volt. Az embereknek ugyanis régóta elegük volt a szocialista demokrácia hazugságából, amelyben a konyak úgy lehet a dolgozó nép itala, hogy választott vezetői útján fogyasztja. – A demokrácia előtti szocialista szó voltaképpen fosztóképző –  járta akkoriban. És bár utána sem tűntek el egycsapásra a jelzők (plurális, liberális stb.) a demokrácia elől, de azok inkább ráerősítettek, pontosították annak a tartalmát, mintsem relativizálták volna azt. A mára divatba hozott illiberális demokrácia fogalma azonban éppúgy önellentmondás, mint egykor a szocialista demokrácia volt. Merthogy illiberális kutyából sehogyan nem lesz demokratikus szalonna.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr1315041284