Helsinki Figyelő

Frászt kap a magyar kormány attól, hogy az uniós alapértékek (jogállamiság, demokrácia, emberi jogok) tiszteletben tartásához kötnék az uniós finanszírozást. Több érvet szoktak az ötlettel szemben megfogalmazni. Az egyik szerint az alapértékek jelentését nem határozza meg semmilyen jogi dokumentum, így azok megsértéséhez szankciót kapcsolni önkényes lenne. A másik álláspont szerint a tagállamok változatos hagyományai eltérő megoldásokat indokolnak, így egységes szempontokat számon kérni hiba volna. Van egy harmadik álláspont is, ami más logikát követ: mivel Magyarország – a maga módján tiszteletben tartja a felsorolt értékeket, ezért ezek megsértésére hivatkozva semmilyen pénzt nem lehet megvonni hazánktól. A felsorolt három megközelítés három eltérő érvelési stratégiát takar, amelyek együttes használata bizonyosan értelmetlen. Valójában azonban külön-külön sem állnak meg. Kollégánk, M. Tóth Balázs ügyvéd írása.

patyomkin_parlament_jpg.jpg

Kezdjük a legegyszerűbbel. Azt nem tarthatja senki egyszerre érvényes kijelentésnek, hogy a jogállamiság fogalma meghatározatlan, ezért annak megsértéséhez szankciót kapcsolni csak önkényesen lehet, illetve azt, hogy a jogállamisággal Magyarországon nincsen gond. Ugyanis ha a jogállamiságnak valaki szerint nincs jelentése, akkor azt sem mondhatja, hogy Magyarország megfelel az abból fakadó követelményeknek. Hiszen ha a fogalomnak nincs megfogható jelentése, akkor a „megfelelést” is lehetetlen megállapítani.

Ebből annyi bizonyosan következik, hogy a kormány érveinek együttese önellentmondásos. Az azonban már nem, hogy az egyes érvek önmagukban ne lehetnének meggyőzőek. Ezért külön-külön is érdemes pár szót ejteni róluk.

Az alapértékek „ködösségéről” 

Az ténykérdés, hogy semmilyen uniós norma nem határozza meg például a jogállam vagy a demokrácia jelentését. Azonban ha valaki azon az állásponton van, miszerint ebből az következik, hogy a megsértéséhez szankció sem fűzhető, akkor annak számtalan más jogi szankció alkalmazhatóságát is el kell vetnie. Mire gondolok?

Egy polgári jogi kártérítési ügyben a bíróság mindig vizsgálja azt, hogy valaki „az adott helyzetben általában elvárható” magatartást tanúsította-e. Azt azonban, hogy egy adott helyzetben mi az általában elvárható magatartás, tipikusan nem határozza meg semmi. A nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütköző szerződések semmisek, de hogy mi a jóerkölcs, mi az, ami nyilvánvalóan, és mi az, ami nem nyilvánvalóan ütközik bele, szintén nem határozza meg a jog. Ahogy a „nyilvánvalóan” szó jelentését sem.

A büntetőjogban egy cselekmény büntethetőségének általános feltétele, hogy a társadalomra veszélyes legyen. De a társadalomra veszélyességről mindig eseti jelleggel dönt a bíróság, szigorúan objektív jelentése nincs a fogalomnak.

És általában is elmondható, hogy minden eljárásban felmerülhet az alkalmazandó jogszabály alkotmányosságának kérdése. És ha egy jogszabály alkotmányellenes, akkor azt nem lehet alkalmazni. Például ha egy szabály sérti az emberi méltóságot, akkor az nem alkalmazható. De az emberi méltóság fogalmát sem definiálja az Alaptörvény sem, így azt, hogy rendelkezés ellentétes-e a méltósággal, nem fog kiderülni azáltal, hogy elolvassuk az Alaptörvényt.

Mire jutunk ebből? Arra, hogy az önmagában soha nem elég érv egy szabály alkalmazása ellen, hogy annak jelentése, tartalma nem tökéletesen meghatározott és előrelátható, mert ez számtalan jogi probléma esetén így van. Amellett pedig nehéz lenne érvelni, hogy a jogállamiság, a demokrácia vagy a hatalommegosztás évszázados politikai filozófiai és alkotmányjogi irodalma fényében meghatározatlanabb, bizonytalanabb fogalmak lennének, mint az „adott helyzetben általában elvárható magatartás”, a nyilvánvalóan jóerkölcs vagy az emberi méltóság fogalmai. 

Nemzeti karakter és relativizáló maszatolás

A másik érvelés szerint az egyes fogalmakat csak az adott állam nemzeti hagyományai, alkotmányos fejlődéstörténete és a rendszer működése egészének ismeretében lehet értelmezni. Ezért a különböző tagállamokat mindig egyedileg kell megítélni, és egyes jellemzőkből nem vonhatók le végérvényes következtetések azok jogállami vagy demokratikus volta kapcsán. (Ilyesmit mond Varga Judit miniszter, amikor arról beszél, hogy a jogállamiság kérdése összehasonlító nézőpontot igényel.) A szokásos érv úgy szól, hogy ha vannak tagállamok, ahol nincs alkotmánybíráskodás, de mégis mindenki jogállamnak tartja őket, akkor azért nem lehet Magyarországot nem-jogállamként leírni, mert itt jelentősen korlátozták Alkotmánybíróság hatáskörét. A példák sora folytatható.

Ebben biztosan van valami. Mármint abban, hogy nincs egyetlen, kizárólagos receptje annak, hogyan kell létrehozni, szabályozni és működtetni egy rendszert ahhoz, hogy demokratikus jogállamnak minősüljön. De ebből nem következik, hogy nincsenek olyan minimális jellemzők, amelyek léte vagy éppen hiánya alapján döntést ne lehetne hozni ebben a kérdésben.

Mindenképpen onnan kell kiindulni, hogy mi a demokratikus jogállami berendezkedés célja. Ebben szinte teljes konszenzus van: szabad és egyenlő polgárok olyan közösségét létrehozni, ahol a kizárólagos hatalmat nem szerzi meg egyetlen politikai csoportosulás sem (se kisebbségi, se többségi), és bármi történjék, jogszabályok kötik az aktuális hatalmat is. Az egyenlő szabadság a demokratikus jelzőből fakad, a jog által korlátozott hatalom pedig a jogállamiságból.

Nézzük ebből a szempontból a magyar valóságot.

  1. Olyan a választási rendszerünk, hogy mindegy, hogy 44 vagy 53 százalék szavaz a kormánypártra, az 2/3-os többséget szerez.
  2. Az így létrejött kormánytöbbség az Alkotmánybíróságot (AB) korlátozza, és nem fordítva. Ez történt például akkor, amikor elvették az AB-től a költségvetési kérdéseket érintő jogszabályok vizsgálatának lehetőségét.
  3. Ha az AB ennek ellenére a hatalomnak nem tetsző döntést hoz, akkor átírják az alkotmányt, ez többször megtörtént, a legismertebb ezek közül a hajléktalanüldözés alaptörvényi „lepapírozása.
  4. Az ellenzéki pártok finanszírozását nevetséges indokokra hivatkozva felfüggeszti a kormányfő-pártelnök „jóembere” által vezetett Állami Számvevőszék.
  5. A kormánypárt emberei által elkövetett bűncselekménygyanús ügyeit rendszerszinten nem üldözik. Az ügyészség élén is a kormányfő-pártelnök bizalmasa ül. Lásd legutóbb az Elios-ügyet.
  6. A hatalomtól független tudományos és oktatási struktúrákat felszámolják. Lásd a CEU-tól az egyetemi irányításon át az Akadémia ügyéig.
  7. Parlamentáris rendszerektől és piacgazdaságoktól teljesen szokatlan módon a média nagyobbik része a kormány kezében van. A sajtó nem képes ellátni a hatalom kontrollját.
  8. A hatalomtól független finanszírozású civil szervezetek működését amennyire csak tudják, nehezítik. Lásd az elmúlt 5 évet.

Ezt is lehetne folytatni sokáig, a lényeg: egy olyan politikai rendszer, amelyben ezek mind megtörténhetnek, bizonyosan nem felel annak a követelménynek, hogy biztosítva van a politikai pluralizmus egyenlő szabadsága, sem annak, hogy a hatalomnak intézményes korlátai vannak

Az, hogy a rendszer mely strukturális és eseti jellemzői vezettek idáig, az másik kérdés, de a lényegen nem változtat: a magyar politikai rendszer ma nem demokratikus és nem jogállami.

Az illiberális demokrácia önleleplezése

Az, hogy a fenti következtetés igaz, könnyebben is alátámasztható. Nemrég Orbán Viktor miniszterelnökpártelnök győzködte a tusványosi közönséget, hogy az illiberális demokrácia mint sajátos kereszténydemokrata állam” nem csak él és virul nálunk, de Európa számára is logikus és üdvös választás. Nem mindenki gondolja így. Legutóbb például az Európai Unió Bíróságának elnöke mondta azt egy nyilvános rendezvényen, hogy az illiberális demokrácia nem létezik, az egy hazugság. Az illiberális rendszer ugyanis nem lehet demokratikus. Egyszerű belátni, hogy miért nem. Igyekszem elmagyarázni.

Tegyük fel először a kérdést, miért tartjuk előbbre valónak a demokráciát mondjuk a hűbériséggel, a rendiséggel vagy a pártállami rendszerekkel szemben? Azért, mert azt gondoljuk, hogy az embereket egyenlő szabadság illeti meg abban, hogy döntsenek arról, milyen életet akarnak élni, és hogy ezt milyen szabályok alapján szeretnék megtenni. Éppen ezért mindenki érdekeit egyenlő tisztelet és figyelem illet meg, a többség pedig nem tagadhatja meg a társadalom egyes önkényesen kijelölt csoportjaitól, hogy maguk döntsenek életük lényeges kérdéseiről, vagy hogy beleszóljanak a közösség döntéseibe. Ehhez pedig minél szélesebb és egyenlő szabadság kell. Minél szűkebb a szabadság, az életünk annál kevésbé a sajátunk, és minél több diszkriminált csoport, annál kisebb az egyenlőség.

Alapvetően ez a magyarázata annak, hogy az indokolt szűk korlátokon kívül a választójogot nem vonjuk meg senkitől. Sem a más bőrszínűektől, sem a szegényektől, sem az iskolázatlanoktól, sem a nőktől. Nem olyan államot akarunk, nem olyan társadalmat kívánunk, amelynek a vezetője egy király, aki a hatalmát örökölte vagy istentől nyerte el, hanem olyan személy, aki a néptől kapta szabad és egyenlő választások útján, felelősségre vonható és leváltható.

Ha ez így van, akkor a demokráciában az emberek egyenlő szabadsága meghatározó jelentőségű. Az illiberális politikai rendszer pedig ennek éppen ellentéte: arról szól, hogy a többség (ami abszolút értelemben jellemzően kisebbség, hiszen a kétharmad mögött itthon is összes választó egyharmadának támogatása áll) azt csinál, amit akar, az egyenlőség és a szabadság elvei sem korlátozhatják abban, miképpen dönt. Ha a melegeket nem szereti, akkor azokat üldözi, ha a civileket, akkor azokat, ha a menekülteket, akkor meg azokat, ha a tudósok függetlenségével vagy a művészek autonómiájával van gondja, akkor meg azt kezdi el csorbítani – és így tovább. Nincs szabadság, nincs egyenlőség, illiberalizmus van, ahol a többség, vagyis leginkább a nevében fellépő kormány mindent visz, és nincs korlátja az akaratának

Ebből világosan látszik, hogy ha a többség felszámolhat bármilyen korlátot, akkor éppen azt az elvet – az egyenlő szabadság elvét – sérti meg, amelyek miatt a demokráciát választjuk. Ha pedig a demokráciát igazoló értékeket és elveket szisztematikusan megsértő politikai rendszert hozunk létre, akkor az nem lehet demokrácia. Hiába a paraván kvázi-szabad választásokkal és kvázi-szabad sajtóval. Az adott kisebbséghez tartozóknak ugyanis édes mindegy, hogy egy király, egy másik kisebbség vagy a többség tagadja meg tőlük az egyenlő szabadságot vagy éppen egyenesen üldözi őket.

A többség hatalmát nem korlátozó politikai rendszer meg pláne nem lehet jogállam, hiszen ha a többség szava szent, akkor annak száját a jog sem fogja be.

Mindebből világosan következik, hogy a jogállamiság és a demokrácia összeegyeztethetetlen az illiberalizmussal. Ha mégsem így volna, akkor nincs oka a kormánynak aggódnia azért, hogy ezen értékek tiszteletben tartása feltétele lenne bármilyen uniós forrásnak. Hiszen ha én tévedek, és a kormánynak van igaza, akkor itthon minden a legnagyobb rendben van, az uniós pénzek pedig akadálytalanul áramolhatnak majd ide mindannyiunk közös gazdagodására.

M. Tóth Balázs 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr9215035930