Helsinki Figyelő

Winston Churchill brit miniszterelnök és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök az Új-Fundland egyik öblében lévő hadihajón kinyilvánította, hogy a II. világháború végeztével sem kívánja növelni területeit. Emellett egyéb alapelveit is megfogalmazzák a háború utáni kívánatos világrendnek. Az Atlanti Charta néven elhíresült nemzetközi egyezmény kacskaringós úton elvezet majd az ENSZ Alapokmányához, amely végeredményben lefekteti a mai nemzetközi emberi jogi garanciarendszer jogi és fogalmi alapjait.

0814_atlanti_charta_1.jpg

Néhány hete váratlan helyen, az illiberális magyar miniszterelnök tusványosi beszédeben bukkant fel az Atlanti Charta. Orbán Viktor így elmélkedett: „ilyenkor, ha nem érezzük elég erősnek magunkat a jelenben, akkor mindig érdemes a régi nagyokat fölidézni. Ha például valaki elolvassa az Atlanti Chartát, amit még Roosevelt meg Churchill hozott tető alá, és amelyben az európai jövő alapjait fektették le, azt tudom mondani, hogy az egy tőrőlmetszett illiberális dokumentum. Ahol az angolszászok megerősítik, hogy minden népnek joga van ahhoz, hogy maga döntsön a saját sorsáról, maga válassza meg a kormányát, senki ne avatkozzon a belügyeibe, és tartsa tiszteletben a határait."

Ez azonban a szándékos anakronizmus tankönyvi példája, rafinált ködösítés, mert hát Magyarország mostani helyzete az Európai Unióban semmiben nem hasonlítható a lerohant, kifosztott, felperzselt és önállóságoktól megfosztott európai országokéhoz a II. világháborúban. Leginkább hozzájuk és az agresszor fasiszta államoktól rettegő országokhoz szólt az 1941-es nyilatkozat, és a megszövegezői szándéka szerint igen nehéz benne bármiféle ideológiát tetten érni, pláne valamiféle proto-illiberalizmust 

Churchill és Roosevelt első találkozójára szokatlan körülmények között kerül sor. A két hatalom látszólag „nem evez azonos hajóban”. Nagy-Britannia már lassan két éve hadban áll, míg az Egyesült Államok nem hadviselő fél (majd három hónap múlva lép be a háborúba a Pearl Harbor-i japán támadás után). Anglia a világ legnagyobb gyarmattartója, míg Amerika külpolitikája antikolonialista. Az angolok a háború előtt protekcionista kereskedelempolitikát folytattak, Amerika a szabad kereskedelem híve, legalábbis az ő érdekeltségein kívül.

1941 nyarán az amerikai közvélemény nagyobbik része még abban bízik, sikerülhet kimaradni a háborúból, miközben a Roosevelt-adminisztráció elkezdi a felkészülést az elkerülhetetlennek tűnő háborúra. A Walesi herceg csatahajón aláírt – első körben kétoldalú – egyezmény lényegében körülhatárolja a szerző felek számára kívánatos világrendet, „közös politikájuk alapelveit”. A nyilatkozathoz aztán még augusztusban csatlakozott a megtámadott Szovjetunió és kilenc európai ország emigráns kormánya.

Tehát az egyéni jogokról, különösen emberi jogokról itt még nem esik szó. Hacsak azt a nyilvánvaló, itt is deklarált összefüggést nem tekintjük annak, miszerint az emberek félelem és nélkülözések nélküli életének alapfeltétele a béke megteremtése.

Pedig Rooseveltéknek eredetileg az volt az elképzelésük, hogy a Chartába legalább részben sikerül bevenni az ún. „négy szabadság elvét”. 1941. január 6-án az újjáválasztott elnök ékesszóló beszédben fogalmazta meg a „négy alapvető emberi szabadságon alapuló világ” kívánalmát. Ezek a szólás és véleménynyilvánítás szabadsága, a vallásszabadság, a „mentesség a nélkülözéstől”, valamint a „mentesség a félelemtől” voltak. De ennek az erkölcsi világrendnek az alapelvei mégsem kerülnek bele az Atlanti Chartába. És nem csak a gyarmattartó Nagy-Britannia sajátos érdekei miatt nem. Az amerikaiak is belátják, kompromisszumra kell törekedniük, ha azt akarják, hogy minél többen csatlakozzanak az egyezményhez. És ahogy minden más ország, nekik megvannak a maguk súlyos emberi jogi problémái, amelyekkel képtelenek megbirkózni.

Végül is a számítás beválik. És a tengelyhatalmak ellen harcoló országok 1942-ben kiadják az Egyesült Nemzetek Kiáltványát, majd 1945-ben megalapítják az Egyesült Nemzetek Szövetségét.

Az is világos, hogy több alapító akkoriban nem számolt komolyan az emberi jogok nemzetközi rendszerével, azt hitte, hogy megússza egyszerű deklarációval. Vagy arra gondolt, mások ellen bunkóként jól használható az emberi jogok eszméje, de saját országban nem kell biztosítani az alapjogokat. Idővel azonban a nemzetközi garanciarendszer kiteljesedett és megerősödött. Ahogyan a Helsinki Záróokmány kifogott csalárd aláíróin, akik pusztán stratégiai engedménynek tekintették az európai biztonsági és együttműködési rendszer szabadságjogi elvárásait, ugyanúgy kell mai is csalatkozniuk azoknak a vezetőknek, akik végtelen elbizakodottságukban azt képzelik, hogy a nemzetközi emberi jogi garanciarendszer nem több írott malasztnál. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a szavak és elvek azok ellen fordulnak, akik cinikusan bánnak velük.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr7714995968