Helsinki Figyelő

Bunda, dopping, pénzhiány

Teljesen perverz sportfinanszírozási modell működött a létező szocializmusban. A rendszerváltás tektonikus gazdasági változásai, rövid ideig úgy tetszett, elsodorják az élsportot körül lengő korrupciót és umbuldát, az állam pedig leáll a pénzszórással. Végül nem így történt. Karcsi bácsi feltámadt. Karcsi bácsi örök, élt, él és élni fog. 1989-es sorozatunk kilencedik része a versenysport finanszírozásával foglalkozik.

cimlap.jpg

Arra igazából semmi esély nem volt, hogy a magyar sport 1989-ben képes lesz nagyobbat gurítani, mint tette azt 1988-ban, amikor 11 arany-, 6 ezüst- és 6 bronzérmet szerezve Magyarország a 6. helyen végzett a szöuli olimpia hagyományos éremtáblázatán (míg érmek számát tekintve a szintén dicséretes tizediken). Vagy akkora sikernek örülhetünk, mint amikor a Polgár lányok és Mádl Ildikó csapata megnyerte a sakkolimpiát. Még a magyar sport ismerői is meglepődtek a kiugró eredményeken. Ők aztán különösen. De látványos sikerekben 1989-ben sem volt hiány: száz világbajnoki érmet szereztek a magyar sportolók. Mégis valami szomorkás hangulat, nosztalgikus borongás lepte el a korabeli sajtót és sportközéletet, amikor a sikerek viszonylagosságáról és a fenyegető jövőről morfondíroztak.

A sport a hazai államszocializmus sikerágazata volt, exportképes nemzetgazdasági termék, egyben a XX. században megrendült nemzeti büszkeségünk támasztéka. A küszöbön álló politikai és gazdasági változások azzal fenyegettek, véget ér az eddigi Kánaán – amit, persze, amíg tartott, senki nem tekintett annak –, az állam kivonul a finanszírozásból, és ezentúl a „piac farkastörvényei érvényesülnek”.

A sporteredményeknek alapvetően „tervgazdasági szemléletű” volt a megítélése. A mennyiség volt a lényeg, nem a „minőség”. Ez a szemlélet egy kötött fogású birkózó Európa-bajnoki érmet többre értékelt, mint egy tenisz Grand Slam-versenygyőzelmet. Nem számított a megítélésben, hogy az adott sportágban mekkora a nemzetközi versengés vagy mennyire látványos, mekkora a nézettsége, mekkora a piaca, a lényeg az (olimpiai) érem, az érmek száma volt.

tornaora_tanyasi.jpg

Testnevelés óra egy tanyasi iskolában

A mi országunk példája is bizonyítja, hogy a sikeres élsportnak semmi köze az ország lakosságának fizikai állapotához és egészségéhez. Sőt, ha valamilyen összefüggés kimutatható, az inkább lehetne fordított. A Szmena című szovjet újság a szöuli olimpia után azt írta, hogy ha csupán az olimpiai győzelmek számát vesszük alapul, a Szovjetunió a sport terén messze megelőzte Svédországot. Ám amennyiben az általános iskolások egészségi állapotát vizsgáljuk meg, akkor másként fest a helyzet. „Olimpiai diadalaink ára tehát gyermekeink egészsége” – vonja le a brutális következtetést a szovjet lap. (Képes Sport, 1989/13.)

A kiterjedt állami sportmecenatúrának nagyon perverz változata működött nálunk is. Közvetlen állami pénz látszólag nem is volt túl sok az egyesületek költségvetésében. Viszont az állami nagyvállalatok jelentős pénzekkel dotálták őket. Jószerivel minden egyesület mögött vállalatok vagy állami szervek, „Szabó elvtársak és Karcsi bácsik” álltak. Nem is kellett feltétlen „sportbolondnak” lenniük, éppúgy személyes és vállalatuk reputációjához tartozott egy eredményes sportegyesület, mint a Munka Vörös Zászló érdemrendje. Bár a közvetlen pártelit elvtársainak a Kádár-korszakban már nem volt „saját csapatuk”, mint Farkas Mihálynak a Puskás-féle Honvéd, ez a szisztéma a Rákosi-rendszer óta nagyjából érintetlen maradt.

marosi.jpg

Marosi Lászlót, a világ egyik legjobb kézilabdását tévével jutalmazzák

Jöjjön egy példa, méghozzá „focis”, mi volt a vezetési gyakorlat. A futball egyébként is külön kategóriának számított (és számít) a hazai sportéletben. Jellemző, hogy Zsolt Róbert korabeli nagyszerű sportszociográfiájának is az volt a címe, hogy Labdarúgók, sportolók, merthogy a foci világa akkor is teljesen más volt, mint a többi sportágé. Sokkal több pénz, sokkal több romlottság, sokkal kisebb teljesítmény – viszont mégiscsak 81 ezer reménykedő szurkoló ment ki például az első őszi fordulóra még 1989-ben is.

Lantos Mihály, az aranycsapat klasszisa visszavonulása után vidéki csapatoknál edzősködött. 1980-ban a Videotontól Zalaegerszegre csábította át a megyei tanácselnök, Újvári Sándor. Fűt-fát megígért neki, de aztán Lantosnak elege lett belőle, hogy a helyi kiskirály akarta összeállítani a csapatot, egy év után felmondott. De volt más ok is. A bundák, amiket Újvári és megbízottai Lantos feje felett beszéltek meg. Lantos csak Újvári bukása után, 1989-ben tálalt ki a Képes Sportnak. „Ezek a főgórék valóban élet és halál urai a maguk területén. Minden, de minden tőlük függ… Hogy ki kap lakást és mekkorát, hogy kinek jut telek szinte ingyen. […] Hogy kinek jutnak a zsíros állások, hogy kinek az ügyeiből csinálnak egyáltalán ügyet, s kinek a balhéját nyelik [le] úgy, mintha semmi sem történt volna…” Azt is elmesélte Lantos, hogy bár semmi baja nem volt, hogy ne legyen botrány, Újvári azt is elintézte neki, hogy 55 évesen nyugdíjazhassák. Utána pedig olyan lakásban lakhatott, ahol négy éven át nem kellett áramot fizetnie. „El volt intézve”, hogy az áram az edző lakásába ingyen érkezzen.

Beszéljünk most a vállalatokról, és vegyük például a MÁV-ot. Az országban 56 vasutas egyesületet támogatott még 1989-ben is. A 12 szakosztályt működtető BVSC büdzséjének hivatalosan is harmadát az állami vasút fizette, és a nagylelkű utazási kedvezmények és az ún. „sportállások” meg „szolgálati lakások” jelentette kiadások ebben nem is voltak benne. A „sportállás” valójában bujtatott finanszírozás volt: a sportoló vagy az edző névleg egy vállalt alkalmazottja volt, ahol azonban csak fizetésnapokon bukkan fel. A cégnek semmilyen munkaelvárása nem volt vele szemben.

Az is pártállami sajátosság volt, hogy a legnagyobb sportklubok a katonaság és a BM kezében voltak. Nálunk az egykori Kispestet Budapesti Honvéd néven, az egykori ÚTE-t pedig Újpesti Dózsa néven juttatták „versenyelőnyhöz” a több egyesülettel szemben. A korlátlan állami támogatás mellett még az az előnyük is megvolt, hogy a kiszemelt tehetségeket egyszerűen bevonultatták.

torocsik.jpg

Törőcsik András, az MTK játékosa Budaprint szponzorálta mezben. Tatabányán lerúgták

A szocialista országok azért is tudtak az olimpiai sportágakban sikeresek lenni, mert kiterjedt bújtatott profizmust működtettek. Az állam bőkezű mecénásként működött. Amatőrnek állította be „a munkás-, katona- és főiskolás” sportolókat, miközben teljes munkaidőben fizetésért (kalóriapénz, lakás, sportállás, egyéb juttatások) edzették őket. A hetvenes évekig a legtöbb nyugati országban nem működött számottevő állami sportmecenatúra, az élsportolói álmokat dédelgető fiatalok általában nem az olimpiai sportágakban, hanem látványsportokban akartak eredményeket elérni, mert ott a profivá válás és a sikerek komoly pénzekkel kecsegtettek. Paradox módon a hetvenes évekig a „kapitalista országokban” az olimpiai versenyek indulói között inkább találunk amatőröket, mint a szocialista táborban. Aztán már ott is csak elvétve.

1989 magyar sportéletének súlyos egzisztenciális kérdésekre kellett választ adnia: hogyan tovább, miből fogunk ezentúl élni? A legtöbb sportklub 1988-at méretes hiánnyal zárta. A legnépszerűbb FTC-nél drasztikus megszorítások voltak, a vízilabdázók nem kaptak győzelmi prémiumot a kupameccsek után, a tavaszt a második helyen váró focisták pénzeinek kifizetését elhalasztották, és az egész klub csak egyetlen Népsportot járatott, a többi lapot lemondták. Hargitai Károly így írta le a Fradi helyzetét:

„[Támogatóink] általában országos hatáskörű, igen számottevő cégek voltak, amelyeknél szinte mindig akadt egy sportbarát vezérigazgató, egy Kálmán bácsi vagy Géza bácsi, aki egy személyben több millió forintról dönthetett. Amíg ők vették fel a telefont a faburkolatú szobákban, addig nem kellett különösebben aggódni. Csakhogy döntő fordulatot hozott a trösztök megszűnése, a vállalatok decentralizálása. A vezérigazgató kénytelen volt tudomásul venni hatalma csökkenését, nem volt elegendő telefonálni. És a vidéki üzemek miért is adtak volna pénzt a Ferencvárosnak. […] többé nem egyszemélyi döntés alapján utalták át a pénzt, sem nekünk, sem más sportegyesületnek, hiszen lehet, hogy az kellett az üzemi étkeztetés javítására, óvoda- vagy bölcsődeépítésre, az üdülő renoválásara. Sőt, egyre gyakrabban a támogatást csökkentették vagy kerek-perec megszüntették. Szóval nagyjából két esztendeje vált véglegessé, hogy az eltartottak kétségkívül kényelmes pozíciójától el kell köszönnünk, hogy öneltartókká váljunk.”

Jöttek is az ötletek. Beindult például a Fradi Taxi, sőt még a „Fradi-forintot” is bevezették. A 90 éves klub 90 forintért árulta (akkor egy meccsjegy 40 forintba került), és bankó boldog tulajdonosa az Üllői úti szent gyepen is lefotóztathatta magát.

A Fradi focicsapatának például hétszeresére kellett volna emelnie a jegyárakat, hogy eltartsa magát. Az állam elegánsán széttárta a kezét, és megszületett a megoldás: az Állami Ifjúsági és Sporthivatal (ÁISH) „sportfinanszírozási koncepciójának egyik talpköve [lett], hogy a magyar sport anyagi támogatásában minden eddiginél nagyobb szerepet szán a gazdálkodói szférának”. A magyar sport tehát kénytelen volt feltalálni a „Karcsibácsi-alapú” helyett a piaci alapú szponzorációt. A stadionokban, mezeken és csapatnevekben megjelentek a hirdetések. Voltak, akik ezt már korábban kezdték, a győri Rába-gyár és a székesfehérvári Videoton ebben mintának számított.

kalapacs_hvg.jpg

A gond csak azzal volt, hogy a piac még nem jött létre, s az állami vállalatoknak a kisebb gondjuk is nagyobb volt a magyar sport megmentésénél. „A népgazdaság helyzete miatt a vállalatoknak mindenféle költséget, így a sport szponzorálására fordított összegeket is muszáj lefaragniuk. S van még valami, ami befolyásolja a sporttámogatás pillanatnyi helyzetét: nevezetesen az, hogy bár a sport önmagában valóban jó reklámhordozó, de ez a megállapítás a magyar sportra már korántsem minden szempontból igaz. A lépten-nyomon kirobbanó botrányok például aligha ösztökélik sportreklámokra a gazdálkodó szerveket” – elmélkedett Mikesi György, az MTK–VM focicsapata egyik fő szponzorának, a Budaprintnek a kereskedelmi vezetője.

Csanádi Péter, az Adidas–Budapest Kft. menedzsere pedig arról beszélt a Képes Sportnak (1989/5), hogy „a jelenlegi egyesületi struktúra nem tartható életben sokáig. S talán a várható átrendeződésnek annyi haszna lesz, hogy végre megszűnnek azok a szakosztályok, amelyeket eddig is csak meghatározhatatlan hátsó szándékok tartottak fenn. A megújhodásnak bizonnyal magyar sikersportágak is áldozatul esnek, de ezekről előbb-utóbb úgy is be kellene vallani, hogy igen sokba kerülnek, nagyon keveseket érdekelnek és üzleti szempontból szinte alig hasznosíthatók.”

Mai szemmel mókás látni, hogy az induló demokratikus pártok még mennyire zavartan fogadják a Képes Sport megkeresését, miszerint van-e már sportprogramjuk, és szerintük hogyan hat majd a többpártrendszer a sportra. Boross Imre (FKgP): „Tőlem távol áll a sport.” Kőszeg Ferenc (SZDSZ): „Jelenleg nincs sportprogramunk, lehet, hogy lesz, nem tudom.” Kulin Ferenc (MDF): „az sem törvényszerű, hogy többpártrendszerben a sportélet felvirágzik.” A legpikánsabbak mégis talán a későbbi sportminiszter, mostani MTK-elnök Deutsch Tamás szavai: „bízom abban, hogy a sport elveszti »cirkusz« jellegét. […] A többpártrendszerben tisztább és demokratikusabb lehet a sportirányítás, megszűnhet a még ma is tapasztaltható pénzügyi machináció, a korrupció, az urambátyámosdi”.

Bár nehéz év volt és még nehezebbek következtek, a magyar sportélet és élsport 1989-ben sem omlott össze. Igaz, a „cirkusz” jellege azóta is megmaradt. Pénzügyi machináció, korrupció és az urambátyámosdi ma sem idegen tőle. Az állam ezernyi változatban ma is a legfontosabb szponzor. Úgy látszik, mindezek rendszerfüggetlen jellemzői a hazai élsportnak. Karcsi bácsi örök.

A budaprintes Mikesi György „kirobbanó botrányokról” beszélt. A legtöbb közülük a doppingolással és a bundázással kapcsolatos. 1989-es sorozatunk következő részében ezekkel fogunk foglalkozni.

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr1115000762