Helsinki Figyelő

Az talán túlzás, hogy a Dózsa-féle parasztháború után a legnagyobb parasztfelkelés az koleralázadás volt 1831-ben, de azért eléggé sokkoló volt ahhoz, hogy az országon és a „magyar nemesi nemzeten” belül komoly változások induljanak el. Sokan nem csak „megriadtak a paraszttól”, de erősen gondolkodni kezdtek azon, mit kellene tenni azért, hogy ne csak a kartács és a deres tartsa vissza a szegényeket a kúriák felprédálásától. A reformgondolatnak, a pórnépnek a nemzetbe történő beemelésének erősödött a tábora. Tragikus és hisztérikus esemény volt, amely különös módon összekapcsolta a liberalizmust és nacionalizmust, és erősítette a hazai progressziót.

0717_pest_kolera.jpg

A kolera volt a XIX. század pestise. Nem csak ölt, de szekercével formálta a világot és a közgondolkodást. Az eredetileg Indiában honos kórt az új globális jelenségek, a gyarmatosítás és a hódítást szolgáló professzionális hadseregek „hozták el” Európába. A Kárpát-medence határaihoz, Galíciába valószínűleg a lengyel felkelés leverésében közreműködő Moszkva zsoldjában álló kozákok postázták el a halálos baktériumot.

Mivel a dögletes kór elleni hatékony közegészségügyi intézkedéseket majd csak Robert Koch mikrobiológus felfedezése nyomán lehetett életbe léptetni az 1880-as években, ezért a kolera jó fél évszázadon át tartotta rettegésben Európát, benne Magyarországot. Becslések szerint a XIX. században összesen mintegy egymillió magyar állampolgár halhatott meg a kolerabaktériumtól.

Az első nagyszabású járvány 1831-ben kezdődött és 1832-ben ért véget. A korabeli hatóságok 536 517 kolerabeteget regisztráltak, közülük 237 614-en haltak meg. Ez azt jelenti, hogy az országban minden huszadik ember megbetegedett és minden negyvenedik meghalt.

Még azt sem mondhatjuk, hogy a ragály teljesen felkészületlenül érte a vezetőket. Már 1830-ban tudtak a veszélyről, és egészségügyi zárlatokkal, kordonokkal akarták megakadályozni a „ragadványos epemirigy” vagy „epekórság” terjedését. Galícia határán a hadsereg is felvonult, és hónapokon át megakadályozta, hogy orosz területről bárki beutazzon, azt viszont nem, hogy innen élelmiszert szállítsanak ki oda. Később a katonai zárlatot feloldották, mert Itáliában is lázadás tört ki, és a csapatokat át kellett vezényelni oda.

Az is lehetséges, persze, hogy kordonokkal nem lehetett volna megakadályozni a járványt, csak késleltetni. Az első megbetegedések júniusban jelentkeztek. És nem csak az északkeleti területeken, hanem az Alföldön is. Akkoriban úgy gondolták, hogy a tiszai só- és rönkfaszállító tutajosok hozták be a kórt.

Az 1831-es koleralázadás a XX. században kihullott a nemzeti emlékezetből. De akik hallottak róla, többnyire úgy képzelik, hogy a mind a járvány, mind a lázadás Északkelet-Magyarországra korlátozódott, Sáros, Szepes, Gömör, Abaúj-Torna, Zemplén és Ung vármegyékre. Ez korántsem volt így.

Az első igencsak véres összecsapásra Pest városában került sor. Egy látszólag kis jelentőségű ügyből keveredett utcai csatározás. A belső kordonok miatt ugyanis lezárták a Dunán átvezető gyaloghidat, így a pesti egyetem dunántúli diákjai a nyári szünetben nem tudtak hazatérni. Pénzük és élelmük fogytával az ingerült diákok s a melléjük csapódó mesterlegények végül is pár csárdás pofonnal és fenyegetéssel elérték, hogy megnyissák a hidat. Ők elmentek.

Az elégedetlen proletárok viszont itt maradtak. A kordonok miatt gyakorlatilag meghalt a kereskedelem az országban, szüneteltek hát a megrendelések. Így az üzemek és céhmesterek kénytelenek voltak felmondani az ország minden tájáról ide sereglett, egyébként is szegény ördög mesterlegényeknek, inasoknak. Ők se tudtak elmenni, ráadásul többségüknek nem is volt hova menni. A munkások az egyetemisták július 17. délelőtti sikerétől megittasulva tovább folytatták a tiltakozást. Persze, nem csak attól részegedtek meg, hanem az egyre-másra felkeresett és lerabolt fogadók, korcsmák és kávéházak borától is. A vendéglősök, hogy valahogy megússzák, igyekeztek maguk leitatni az egyre növekvő tömeget. Aki nem ezt tette, annak betörték a fejét.

A dolog egyre kevésbé volt kedélyes. A zendülők követelték a vesztegzár feloldását, és ennek ablakok betörésével, házak felforgatásával is nyomatékot adtak. Ekkor vetették be ellenük a hadsereget, 13-an halhattak meg a sortűzben és lovasrohamban. Az elfogott és letartóztatottak nagy többsége proletár volt, de akadt köztük egyetemista és még nemes ember is. Összesen 15 garázdát ítéltek 3 hónapos és 2 éves börtönbüntetésre.

A járványos halál fenyegető közelsége sokszor sokakat sarkall arra, hogy keserűségükben vagy csak eszület vesztve évszázados korlátokat is áthágjanak. Kétségtelenül tömeghisztéria volt a városban és az országban. A kolera azonban egyáltalán nem mért egyenlő kézzel: a szegényeket sokkal jobban pusztította, mint a tehetősöket. A rosszul táplált, rossz vizet ivó, legyengült falusiak közt aratott halál. Míg az udvarházak és kúriák népe aránylag védettebb volt. Nem szólva arról, hogy a kordonok sem korlátozták őket úgy, mint a szerencsétlen adófizető népet.

Sok minden színezte a felkelést. A nemzetiségi viszonyok, a pánszlávizmustól való félelem, az általános tudatlanság, a babonaság, a korrupt vármegyei állapotok, de a legnagyobb szerepe mégiscsak a nép mérhetetlen szegénységnek és a társadalmi elszigeteltségének volt. „Ezen járvány nyavalyába még eddig nálunk leginkább csak a legutolsóbb classisu munkás emberek estek, annyira, hogy nadrágos forma ember ezen öldöklő nyavalya dühösségét még eddig egészen kikerülte” – írták például Kunszentmiklóson. Földesurak, vármegyei elöljárók és – ahogy ez már felbolydult viszonyok között évszázadok óta szokás – zsidók voltak az áldozatok között.

A megtorlás és rendcsinálás, akárcsak a pesti zendülésnél, sokkal kegyetlenebb volt. Élen járt benne Eötvös Ignác, a dicső emlékezetű Eötvös József édesapja. A báró teljhatalmú királyi biztosként kedélyeskedve akasztotta fel a zendülőket. Hogy ennek mekkora szerepe volt a lázadás megfékezésében, azon már a kortársak is élénken vitatkoztak. Volt, aki szerint olaj volt a tűzre, mások pedig dicsérték Eötvös Ignác határozott fellépését.

Kazinczy Ferenccel a kór végzett Zemplénben. Viszont ugyanitt és ugyanekkor indult el az ifjú Kossuth Lajos politikai pályája: kolerabiztos, „egészségőr” lett Sátoraljaújhelyen, a gyakorlatban mutatta meg, mi is az az „érdekegyeztetés”, és sikerült leszerelnie a városra rárontó „dühös tót parasztokat”.

A rettegésen túl a nemesség tudatosabb fele kénytelen volt politikai következtetéseket is levonni. A koleralázadás mintegy „szemléletes” argumentációként szolgált Széchenyi frissen megjelent reformista műveihez, a Hitelhez és a Világhoz. Valamit tenni kell, hogy egy veszedelmes járvány vagy bármiféle országos baj ne forduljon lázongásba. Mert, mint a kolerafelkelés is látványosan megmutatta, érdemes figyelni arra, hogy a pórnép, a szegények is ebben az országban élnek.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr3614947824