Helsinki Figyelő

A bolsevikok eleinte titkolták, majd elismerték, de kisebbítették a gyilkosság mértékét, utóbb büszkék voltak rá, és a forradalmi lendület példás megnyilvánulásának tekintették az egykori cárnak, II. Miklósnak és feleségének, öt gyereküknek és négy szolgálójuknak a kivégzését. Aztán a II. világháború után igyekeztek elfeledni a mészárlást, majd szinte tabuvá vált, és még a kivégzés helyszínét, a jekatyerinburgi (szverdlovszki) Ipatyev-házat is lebontották. Azt nem mondhatjuk, hogy az egykori uralkodók meggyilkolása bolsevik vagy orosz jellegzetesség lett volna, de a XX. században Oroszországtól nyugatabbra azért már mégsem irtották ki a detronizált dinasztiákat.

0716_cari_csalad_kivegzese.jpg

Az egykori Romanov uralkodó párnak és teljes családjuknak, négy lányuknak és a cárevicsnek kivégzése Leninék határozták el, és ők adtak parancsot rá. A cár sorsa több ponton az egykori XVI. Lajos sorsát idézi, de a meggyilkolásáig vezető stációk II. Miklósnál még gyorsabban követték egymást, és a vég – ha lehet – még brutálisabb volt, mint francia elődjénél.

A cár 1917 márciusában mondott le a trónról, utána családjával együtt őrizetben volt, eleinte Carszkoje Szelo-i palotában, majd átvitték az őket az Urálba, előbb Tobolszkba, aztán néhány hónap múlva Jekatyerinburgba. Itt már a korábbi körülményeikhez képest szűkösen éltek, az egykori tehetős kereskedő, Ipatyev házán kellett megosztozniuk őreikkel. Ők úgy 50–60-en lehettek, többségük orosz nemzetiségű bolsevik, de több adat is arra mutat, hogy voltak, lehettek köztük magyarok is, akik hadifogolyként kerültek Oroszországba, és a polgárháborúban Leninékhez csatlakoztak. Ezek a külföldi őrök, akiket a legtöbb forrás, így a cár és a cárné naplója is azért „lettként” nevez meg, adják majd a kivégző osztag törzsét.

Nagyon keveset tudni róluk, hogy kik is voltak ők pontosan. Mindenesetre egy jóval az események után, az ötvenes években publikált listán szerepel a Nagy Imre név is. A későbbi magyar miniszterelnök akkoriban valóban a bolsevik oldalon harcolt, de a névazonosságon kívül semmi bizonyíték arra, hogy ott lett volna Jekatyerinburgban és részt vett volna az öldöklésben. Az orosz és magyar állambiztonságnak viszont éppen az 1956-os forradalom bukása után lett fontos, hogy Nagy Imre személyét befeketítsék nyugaton.

A kivégzés 1918. július 16-áról 17-ére virradó éjjel történt, minden viszolyogtató részlet bemutatásától most tekintünk el, de néhányat mégis kénytelenek vagyunk felidézni. A cári családot azzal verték fel álmukból, hogy biztonságosabb helyre viszik őket, majd lekísérték mindegyiküket a ház pincéjébe, és közvetlen közelről lőni kezdtek rájuk. A cár és felesége, Alekszandra Fjodorovna hamar meghalt a főleg rájuk záporozó lövésektől. A lányok sokkal többet szenvedtek, mert a ruhájuk alatt rejtegetett drágakövek felfogták a lövedékeket. A gyilkosok ezek után szuronnyal próbálkoztak, de azzal sem ment. Végül főbe lőtték a még lélegző lányokat. A holttestek eltávolítása többnapos kálvária volt, aminek taglalásától megkíméljük az olvasót.

A vörösök eleinte igyekeztek úgy beállítani a dolgot, mintha szükséghelyzet lett volna, hiszen már a közelben voltak a fehérek, és valóban hetek múlva el is foglalták a várost. A titkosrendőrség még egy elterelő akciót is bedobott hamisított levelekkel, mintha valami monarchista összeesküvés készülne a cárék aktív közreműködésével. A központi pártlapok csak az egykori cár kivégzéséről írtak, mintha a cárevics és anyja élne még. A moszkvai pártvezetés a nyilvánosság előtt pedig igyekezett a felelősséget az uráliakra hárítani, mintha ők csak utólag nyugtázták volna az akciót. Aztán változott a helyzet. A gyilkosság hősies forradalmi tetté magasztosult, az Ipatyev-házat pedig múzeumnak rendezték be, ahova pionyír és szakszervezeti csoportokat vittek borzongani és büszkélkedni.

A II. világháború után megváltozott a múlthoz való viszony. Sztálin kedvtelve hasonlította magát a hatalmas, keménykezű cárokhoz, és a forradalmi retorikát felváltva visszatértek az orosz élet első számú parancsolatához: a hatalomnak mindig, minden körülmények között igaza van. Ahogy Gyóni Gábor történész is felfedi, egyre inkább tabunak, de legalábbis kínos fejleménynek tekintették a cáratyuska és családja megölését, amiről jobb nem beszélni, a nyomokat el kell tüntetni. 1977-ben az Ipatyev-házat is elbontották. Ahogy Gyóni írja: „A történelem fintora, hogy a ház lerombolásának feladata Borisz Jelcin szverdlovszki párttitkárnak jutott, aki később főszerepet játszik a szovjet állam lebontásában is.”

#emberijogikalendarium #emberijogok2019

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr3814941854