Helsinki Figyelő

A „feketetörvény” száz éven át volt hatályban és leplezetlenül kiszolgálta az angol földesurak érdekeit. Nem csak arról volt szó, hogy szigorúan védte a tulajdonukat, hanem halállal büntetett 50 új „rendkívüli vétséget”. Mindennek az lett volna a szerepe, hogy elrettentse a vadorzókat és más törvényenkívülieket. Ez sem sikerült. De a legnagyobb gond a szankciók aránytalansága volt, illetve az, hogy a törvényalkotó felrúgta a fegyveregyenlőség elvét a büntetőeljárásban, és a polgárral szemben az egyetlen társadalmi csoportot (a nagybirtokosokat) kiszolgáló állam oldalán avatkozott be. Volt olyan bíróság, amelyik ezt nem nézte tétlenül.

0708_blackact.jpg

Cadogan tábornok nagy szolgálatot tett az angol királynak és a dicsőséges forradalom utáni új elitnek, győzelemre vezette csapatait a spanyol örökösödési háborúban és leverte a jakobita lázadásokat. Ezt a hatalom, mindenekelőtt a Whig párti kormány grófi címmel és zsíros állásokkal hálálta meg. Cadogan Windsortól nem messze hatalmas birtokot vásárolt magának, és kialakított egy 100 hektáros vadasparkot. A „birtokalakítás” során számos disznóságot követett el, családokat lakoltatott ki, magasról tett a korábbi szokásjogra, és megtiltotta a legeltetést meg azt, hogy a szegény ördögök tűzifát, tőzeget gyűjtsenek a területén. A helyieket annyira feltüzelte az új földesúr úrhatnámsága és gátlástalansága, hogy 1722. január 1-én feketére mázolt képű fickók támadtak a vadasparkra. 16 szarvast ejtettek el. Ezután még számos hasonló támadás érte az új elit birtokait. Az elkövetőknek mindannyiszor koromfeketére festették az arcukat.

A vagyonosokat képviselő kormány és a miniszterelnök, a szenvedélyes szarvasvadász Robert Walpole mindent elkövetett, hogy a konfliktus minél gyorsabban lezárja, és az új földesurak vagyonát megvédje, illetve „feketearcúaknak” örökre elvegye a kedvét a vadorzástól és más zsiványságoktól. 1723 májusában a Whig-többségű parlament elfogadta az ún. „feketetörvényt” (Black Act). Bevezettek 50 új „rendkívüli vétséget”, amelyért kötél általi halál volt a büntetés. Az egyik ilyen tényállás éppen az arc feketére festése volt, de kivégzés dukált annak is, aki engedély nélkül tartott magánál fegyvert – még csak használnia sem kellett, mondjuk, egy nyúl elejtéséhez. Volt tehát egy törvény, amelyet formailag szabályosan alkottak meg, de nyilvánvalóan aránytalanul korlátozta a polgárok szabadságjogait, és aránytalanul súlyosan büntetett bizonyos magatartásokat vagy körülményeket.

Sokakat letartóztattak. A törvény hatályban volt és a bíróságokon a whigek jóemberei bíráskodtak. Minden arra utalt hát, hogy a hatalom könnyedén érvényesítheti erőfölényét. Csakhogy bizonyos esetekben az esküdtszékek ellenálltak a nyomásnak, és némelykor akkor is felmentették a vádlottat, ha magát az eljárást egyenesen a régenstanács kezdeményezte. Ez történt John Huntridge-dzsal is, akit a bizonyítékok beszerzésének szabálytalanságai miatt mentettek fel. Még furább a dolog, ha azt is hozzátesszük, hogy maga Walpole miniszterelnök gyűjtötte össze a bizonyítékokat. Az esküdtszék pedig nem a vádlotthoz hasonló közemberekből állt, hanem földbirtokosokból és jómódú személyekből. Csakhogy a független bíráskodás lábra állt és haladni kezdett a maga útján.

Ezzel együtt is sokakat ítéltek halálra a „feketetörvény” alapján, illetve még több embert száműztek az országból – eleinte Amerikába, később majd Ausztráliába. A gyűlölt rendelkezések minden reformer szemében szálkának számítottak, de egészen 1823-ig fennmaradtak. Sőt bizonyos rendelkezései továbbéltek más cégér alatt. Dél-Afrikában pontosan ezek a szabályok képezik majd azoknak, a „színesek” ellen bevezetett diszkriminatív rendszabályoknak az alapját, amelyek ellen Gandhi és ázsiai sorstársai mozgalmat szerveznek.

Huntridge pere a XVIII. század elején az angol jogállam létének fényes bizonyítéka volt. Igaz, a törvény visszavonásához így is száz év kellett. Mindebből mi is volna a tanulság? A bíróság még sincs egy súlycsoportban a törvényhozói vagy végrehajtó hatalommal? Vagy az, hogy a bíróságok egyedi ügyekben ugyan képesek igazságot szolgáltatni és megvédeni a polgárt akár az önkénnyel szemben is, de ha valamit nagyon akar a végrehajtó hatalom, akkor képes rákényszeríteni akaratát akár a jogállami intézményekre is? Vagy tán az, hogy a gátlástalan hatalom csatát ugyan nyerhet, de végső soron történelem és az erkölcs ítélőszéke előtt megbukik? De ha az így is volna, vajon ez mennyire vigasztalja a csatározásban elbukó polgárt?

Mind a bizakodás, mind a szkepszis indokolt tehát, de az is jól látszik, ha a mohó és önkényes hatalom ellensúly nélkül, csakis a maga szája íze szerint, vagyis egyoldalúan alakíthatja a szabályokat, akkor konfliktus esetén a polgárnak – még jól működő bíróságok esetén is – sokkal nehezebb a helyzete, mintha az állam semlegességre törekszik.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr3314925758