Helsinki Figyelő

Olvasni jó. Nem sok emberi tevékenység van, ami jobb volna nála. Azért nem mindegy, mit olvasunk. Az olvasó természeténél fogva cenzúraellenes, és az egyéb korlátozásokat sem szereti. Herótja van a prüdériától, a kánonoktól, és rühelli, ha nincs pénze a vágyott könyvre. 1989-ben még jelen volt az olcsón jó minőséget előállító állami könyvkiadás, de már berobbantak a gyors, piacérzékeny magánkiadók is. A választék hirtelen szélesre tágult, nem volt többé tabutéma és tabuműfaj. A magasirodalom és magaskultúra gyönyörűséges haláltusáját vívta, a lektűr, ponyva és bulvár pedig negyvenévnyi száműzetésből diadalmasan tért vissza. Az olvasók boldogan költöttek mindenre. 1989-es sorozatunk negyedik részében sajtósunk, Zádori Zsolt mesél 1989-es olvasmányélményiről.

Kevés dologban értettek egyet a pártállam káderei és a pártállam ellenzéke. Abban azonban mindenképpen, hogy a szónak, az írott, a kinyomtatott és olvasott szónak rendkívüli politikai jelentőséget tulajdonítottak. Hogy igazuk volt-e? Részben biztos, de nehéz mérleget vonni. Pedig tényleg érdemes volna rendesen megkutatni, mekkora szerepet játszottak a rendszerváltásban az „olvasmányélmények”, mennyiben terelgették, készítették fel az embereket az ilyen-olyan írott szövegek. Ilyen művel eddig nem találkoztam, pedig szívesen elolvasnám.

Robert Darnton amerikai könyvtáros-történész egész kutatói életét arra áldozta, hogy tisztázza, mit is olvastak leginkább az 1789-es forradalmuk előestéjén a XVIII. századi franciák. Utólag el vagyunk alélva a felvilágosodás észkultuszától, az írás-olvasás gyors terjedésétől, és azt képzeljük, hogy még az egyszeri breton paraszt is a Perzsa leveleket silabizálgatva szalonnázott szegényes, ámde takaros gunyhójában. Talán meglepő, de Darnton arra jutott, hogy, persze, ott voltak a polcokon – ha nem is a derék földműveseknél, hanem egynémely városinál – a felvilágosodás nagy művei Voltaire-től, Rousseau-tól, Montesquieu-től meg az Encyclopédie, akár még a büntetést is vállalva, de az emberek akkor is leginkább szemetet olvastak őszinte buzgalommal: ellenőrizetlen, viszont kellően szaftos pletykákat vezetőik (főleg a királyi család) magánéletéről, hajmeresztő konteókat, moralizáló ömlengéseket, pietista sirámokat, antiklerikális, elitellenes gúnyiratokat, babonás, zagyva, negédes románokat, vaskos, sőt trágár és erőszakos leleplezéseket. 

NEM ENGEDÜNK A '89-BŐL! Memóriafrissítés és ismeretterjesztés 30 részben. Minden hétre újabb és újabb info-bonbonok várhatók a rendszerváltásról, az összeomló régi és a felépülő új rendszerről. A Magyar Helsinki Bizottság sorozatának első része itt érhető el:

A Fidesz és az emberi jogok – 1989-ben

Orbán-beszéd az újratemetésen és a „nemzeti megbékélés” botránya - 1989-ben 

A nép a kormánnyal is szembeszállt a menekültek védelmében – 1989-ben

1989_nem_engedunk2.png

 

És persze, pornográfiát, annak elképzelhetetlenül tarka változatait: például apácás–abbés pornót, kalandos–utazós pornót, szende–machós pornót, vidéki–párizsi pornót, interetnikus–antropológiai pornót, műszaki–tudományos pornót, nyelvi pornót, szadista pornót, politikai pornót és – nyilván a kor divatjának megfelelően – filozófiai pornót. A családjából kitagadott Mirabeau grófnak, a forradalom későbbi vezéralakjának akkoriban nem csak a letartóztatás önkényéről vagy a sajtószabadságról jelent meg népszerű könyve, de még sikeresebbnek bizonyult mint pornográf és lektűrszerző.

Az a gyanúm, ha a könyveknek lehetett valamilyen hatásuk az emberek többségének gondolkodására és az indázó történésekre a rendszerváltás idején, akkor azok a könyvek főleg nem 1989-ben jelenhettek meg, nem voltak közvetlen politikai tartalmúak, nem voltak korábban tiltottak, vagy ha mégis, akkor nem politikai okokból.

Ha megnézzük, 1989-ben milyen köteteket adtak ki a legnagyobb példányszánban, egyértelmű, hogy a húsz listavezető közül mindössze kettő olyan volt, amelynek „rendszerellenes, tabusértő” tartalma volt. Ez a Nagy Imre-csoport elrablásáról és tragikus sorsáról szóló Ember Judit-kötet a Menedékjog 1956 és Orwell 1984-e volt. Előbbi 151 ezer, utóbbi 165 ezer példányban került az árusokhoz.

01.jpg

A magas- és tömegkultúra csodásan megfért egymással egyazon könyvstandon. Érdemes megnézni a Hód-könyv címlapját: az alpesi környezetben kacéran kitárulkozó nő mögött egy Csontváry-kép, A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben részlete látható. Hogy mi köze a könyvhöz? Ahhoz el kellene olvasni, amire így utólag sem vállalkozunk. 

Ma ezek bődületesen nagy számok, de az is látható, hogy még népszerűbbek voltak az orvosi krimik pl. Robin Cooktól, Christian Brandtól és Evelyn Marsh-tól, azaz Mocsári Erikától, krimik-bűntörténetek Mario Puzótól, Agatha Christie-től és Vavyen Fable-tól, azaz Molnár Évától, állambiztonsági ihletésű „kémregények” Mattyasovszky Jenőtől (Hód-históriák), valamint – már szinte pironkodom kell, hogy újra szóba hozom – a pornográfia (Zalatnay Cicciolina-könyve, valamint a „szerelem szavára elindult” és „láncait ledobó” Emmmanuelle). És hát az előző évi kasszarobbantó Bűn az életje után ott volt a sikerlistán, és mindjárt az első helyen Moldova György az életművén belül egy nem túl jelentős szatíraválogatással, meg Leslie L. Lawrence, azaz Lőrincz L. László, akinek akkoriban bontakozott ki máig tartó különös kultusza.

Mint látható, szó sincs arról, hogy az 1980-as évek végén még ugyanaz a választék lett volna, mint az 1950-esekben. Változtak az idők, így például a világirodalomra szakosodott Európa Könyvkiadónál kihozott szovjet, illetve angol nyelvű könyvek számában korán elindult és monoton folytatódott a kiegyenlítődés. 1976-ban az angol-amerikai címek száma utolérte a szovjetet, hogy aztán 1984-ben kétszer, 1990-ben már hatszor több angolból fordított könyv jelenjen meg, mint szovjet.

Az előzetes könyvcenzúra azonban tényleg 1989-ben szűnt meg, bár formálisan nem létezett 1956 után. Ettől még a cenzúra a korszak végéig kitartott, csak a szorítása tetszett egyre gyengébbnek. A tabutémákról nem készült tiltólista, mégis tudta mindenki: 1956, a szovjet megszállás, a párt vezető szerepe, Trianon, a környező népek érzékenysége, magyar kisebbségek, egy ideig a vallás, a trágárság vagy a direkt szexualitás.

02.jpg

A Magyar Helsinki Bizottságot alapító Kőszeg Ferenc – 1975 és 1979 között maga is az Európa Könyvkiadó, előtte pedig a Szépirodalmi szerkesztője – az 1980-as évek első felében feltárta, mennyiféle lehetőséggel élhetett a könyvkiadói cenzúra, ha be kívánt avatkozni. Először is minden egyes mű megjelentetésére engedélyt kellett kérni a kulturális tárca Kiadói Főigazgatóságától mint hatóságtól, noha a kiadók éves tervét már ugyanez a hivatal jóváhagyta. Aláírt, lebélyegzett engedélyezési lap nélkül a nyomdák nem vehettek át kéziratot. A főigazgatóság egyébként is bekérhette a kéziratot, és megtagadhatta az engedélyt. A lektor írásba foglalt munkaköri kötelessége volt, hogy végrehajtsa a párt kulturális politikáját, fegyelmi úton felelősségre vonhatták, ha nem jelezte, hogy a kézirat egésze vagy egyes részletei szemben állnak a párt politikájával.

S ha a szerkesztőség vagy a Kiadói Főigazgatóság szakavatott szemei valami miatt elhomályosodtak volna, voltak más tekintetek is. Olyan „ismeretlenek”, a Tájékoztatási Hivatal vagy a párt Agitációs és Propaganda Osztályának emberei, akik, mondjuk, a nyomdákban figyeltek. És ott voltak még az állambiztonság tisztjei, informátorai, titkos megbízottjai meg társadalmi kapcsolatai is, akik nem csak szállították a bizalmas információkat, de ha kellett, manipulálták a szerkesztőségeket, ezeket a politikailag érzékeny helyeket. De a legtöbbször nem volt szükség a hatalom közbeavatkozására, mert meglehetősen hatékonyan működött az öncenzúra is.

03_1989_konyvei.jpg

Mint fentebb láthattuk, a legtöbb magyar könyvolvasó tehát a ponyva- és lektűrkönyveket böngészte, vásárolta 1989-ben, szórakozni és borzongani vágytak, mint ma is. Fiatal felnőttként nem tartoztam a többséghez, de azért elég sok hozzám hasonló ember volt, hogy ne kelljen magányosnak éreznem magam. Engem akkoriban más dolgok érdekeltek, mint a Hód-történetek meg a kórházi krimik. Viszonylag nyitott, őszinte, sőt hithű sznobizmusban éltem akkoriban, bár nem volt bennem semmi dandys. Szerencsém volt. Nagyszerű könyvek jöttek ki akkoriban, és még olcsón lehetett hozzájuk jutni.

Ráadásul éppen ebben az évben egyetem mellett (aztán majd helyett) újságárusként és könyvárusként is dolgoztam. Nagyon jól lehetett ilyen munkákkal keresni. Vagyis semmiféle financiális akadálya nem volt annak, hogy bármilyen könyvhöz hozzájussak. És mivel „lógós bölcsész” voltam, akit nem ragadott magával az IT virtuális Mennyországa, merthogy nagy szerencsémre akkor még ilyen nem volt, temérdek időm és kedvem is maradt olvasni. Az „én 1989-es hevenyészett húszcímes sikerlistám” – mostani könyvtáramat és emlékeimet bogarászva – nagyjából ez lehetett: 

Barnes, Julian: Flaubert papagája

Bereményi Géza: Eldorádó

Biedermann, Hans: A mágikus művészetek zseblexikona

Buñuel, Luis: Az utolsó leheletem

Đilas, Milovan: Találkozások Sztálinnal

Ember Judit: Pócspetri

Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre

Faludy György: Pokolbéli víg napjaim

Gunda Béla: A rostaforgató asszony

Ignotus Pál: Csipkerózsa

Jasienica, Paweł: Elmélkedés a polgárháborúról

Konrád György: A cinkos

Ludassy Mária: Négy arckép

Morris, Desmond: A csupasz majom

Platonov, Andrej: Munkagödör

Sade márki: Justine, avagy az erény meghurcoltatása

Salamov, Varlam: Kolima

Szász Béla: Minden kényszer nélkül

Tamás Gáspár Miklós: Idola tribus

Tovább… Tovább… Tovább! Glasznoszty II. Szerk. Szilágyi Ákos

 Zádori Zsolt

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr9814922556

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.