Helsinki Figyelő

Piknik és pánik

Magyarország hatóságai harminc évvel ezelőtt is igyekeztek megvédeni Európát az illegális migrációtól. Az ellenzék akkor nyíltan és szívből a menekülőket pártolta. 1989-es sorozatunk harmadik része a hazai menekültügy születését eleveníti fel.

piknik1.jpg

1989. december 30-án elfogtak az osztrák határ előtt nyolc fiatalembert, akik Nyugatra igyekeztek. Közülük kettőt 1989 első munkanapján hajnalban fél hatkot elindítottak a rabszállító kocsival a keleti határra, hogy az illiberális magyar kormány hatóságai átadják őket a még illiberálisabb román kormány hatóságainak.

A magyar hatóságok azonban elkövették azt a hibát, hogy a többi fiatalembert figyelmeztetéssel szabadon engedték, és közöttük volt a visszatoloncolt ifjú testvére, aki föllármázta egy ügyvéden keresztül az emberi jogokra és emberiességi szempontokra fogékony ellenzéki szervezeteket, amelyek üstöllést fölszólították az ország vezetőit, hogy akadályozzák meg a kitoloncolást. A magyar kormány pedig nem volt már eléggé következetes és eléggé illiberális ahhoz, hogy semmibe vegye az általa aláírt bécsi konvenciót, amely szerint jogorvoslati fórumokat és tisztességes eljárást kell biztosítani azoknak, akiket kitoloncolni szándékoznak. Így aztán Nagylaknál, a határon még éppen megállították a rabomobilt. 

NEM ENGEDÜNK A '89-BŐL! Memóriafrissítés és ismeretterjesztés 30 részben. Minden hétre újabb és újabb info-bonbonok várhatók a rendszerváltásról, az összeomló régi és a felépülő új rendszerről. A Magyar Helsinki Bizottság sorozatának első része itt érhető el:

A Fidesz és az emberi jogok – 1989-ben

Orbán-beszéd az újratemetésen és a „nemzeti megbékélés” botránya

1989_nem_engedunk2.png

 

Nagy István 25 éves gyergyóalfalusi fiatalember 1988 májusa óta élt Magyarországon. Feleségét, aki a kisgyerekükkel megpróbált utána szökni, elfogták a Magyarországot és Európát az illegális migrációtól védő román hatóságok. Az anyát börtönbe vetették, és csak az olasz Vöröskereszt elnökének, Mariapia Fanfaninak, a többszörös olasz miniszterelnök feleségének a közbenjárására engedték ki. Ezután Nagy Istvánné kis híján áldozata lett egy közlekedési balesetnek, melyet minden valószínűség szerint a román ávó, a Securitate szervezett. Ezután a Nagy család magyarországi családegyesítésben nem reménykedhetett. Ezért igyekezett Nagy kijutni Svédországba, ahol sokkal jobb eséllyel egyesülhetett volna a család. Elképzelhetjük, milyen példázatosan illiberális elbánásban részesült volna a székely ifjú, ha nem akadályozzák meg a „migránspárti erők”, hogy a román hatóságok kezére kerüljön.

A Szabad Demokraták Szövetsége Grósz Károlynak, az állampárt vezérének, Pozsgay Imre államminiszternek és Horváth István belügyminiszternek küldött telexen követelte, hogy állítsák meg a rabszállító autót. Mécs Imre próbálta elérni telefonon Grószt és Horváthot, de csak a határőrség parancsnokhelyettesével sikerült beszélnie. (A történetről l. Magyar Nemzet, 1989. január 5. és Beszélő, 1989/26.)

Ennek a két ifjúnak hatalmas szerencséje volt. Pár ezer sorstársuknak nem volt.

0128_mti2.jpg

Az eset után Mécs Imre levelet írt Grósz Károlynak: „Ha a letartóztatottak testvére nem botlik a kiváló ügyvédbe, ha Vásárhelyi Júlia kisleánya nem influenzás, és ezért ő nem marad otthon, ha mi nem vagyunk olyan szívósak és erőszakosak, ha nincs néhány jóérzésű tisztviselő az államgépezetben, akkor hétfőn délben a két embert átadják a román szerveknek, s félig vagy tán egészen agyonverik őket. Gondolja el, mit mondtak, mit éreztek volna Gyergyóalfalun a szegény, sokat üldözött, megnyomorított magyarok: köptek volna, ha hazánk nevét meghallják! Életek kérdését nem lehet véletlenekre hagyni! Intézményes garanciákra van szükség az alsóbb szintű és KEOKH [azaz Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal] -önkényeskedésekkel szemben! Nem teheti meg a magyar vezetés, hogy homokba dugja a fejét, mert nem akar tudomást szerezni a kitoloncolásokról. Nem megoldás, hogy alacsony szintű BM-szervekre hárítjuk a döntést és a felelősséget. A rádióból tudjuk, hogy 1400 menekültet adtak vissza rövid úton Romániának./.../ A menedékjog megtagadásáról és a kiutasításról bíróságnak, nyilvános eljárás keretében kell döntenie, jogorvoslati lehetőségeket garantálva. Megfelelő bizonyítási eljárás legyen szükséges a bűnösség alátámasztására. Kisebb bűnelkövetőkkel szemben ítélkezzen magyar bíróság, majd engedje más országokba őket. A lényeg az, hogy a jelenlegi belügyi gyakorlatot azonnali hatállyal meg kell szüntetni. Még egy fontos dolog: Kérem, vesse latba tekintélyét annak érdekében, hogy a román ajkú menekülteket ugyanolyan elbánásban részesítsék, mint a magyar ajkúakat. Ez nemcsak humanista, erkölcsi kötelességünk, hanem igen fontos politikai érdekünk. Trianon óta a románokat ellenünk uszítják. Itt a lehetőség, hogy ezen a mesterségesen keltett gyűlöleten enyhítsünk. Nem véletlen, hogy a lengyelek szeretnek bennünket: a náci lerohanás után Európa egyetlen országa voltunk, ahová feltétel nélkül, szeretettel befogadták őket. Ugyanezt kell tennünk a románokkal is.”  Ebben a levélben említette Mécs azt is, hogy több magyar és román menekültről tud, akiknek bujkálniuk kell, mert kiutasítási végzés van érvényben ellenük. (Népszabadság, 1992. január 30.)

A demokratikus ellenzék tagjai által alapított Menedék Bizottság és az SZDSZ ügyvivő testülete nyilatkozatot adott ki: „Magyarország fogadjon be mindenkit, aki Romániából hozzánk menekül, s a magyar hatóságok ne tegyenek különbséget a menekültek között nemzetiségük, úti okmányuk megléte, illetve hiánya, a menekülés módja és gazdasági vagy politikai indoka alapján. A két szervezet szükségesnek tartja, hogy senkit ne szolgáltassa nak ki a román hatóságoknak.” (Magyar Nemzet, 1939. január 7.)

0128_mti.jpg

Az állampárti rendszer végromlásáig Magyarországnak nem kellett menekültproblémával bajlódnia. Egy menekült ott lehet menekült, ahol szembeállnak azzal a rendszerrel, amelyből menekül. Abból a rendszerből, a nyugatiból, amellyel a magyar pártállam szembeállt, nem menekültek ide, mert senki sem bolond a nagyobb szabadságból és jólétből a kisebbe menekülni. A még rosszabb országok pedig, ahonnan még hozzánk is érdemes volt menekülni magyarként vagy jobb híján, a szövetségeseink voltak, tehát nem lehetett elismerni, hogy onnan van ok menekülni, s a visszatoloncoltaknak van okuk rettegni.

Dr. Kende Péter 1988-as könyvéből (Erdélyből jöttek, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1988) kiderül, hogy a hatalom 1989-ig nem volt hajlandó menekültnek tekinteni a menekülteket, hanem szigorúan csak bevándorlóknak, áttelepülőknek (magyarul: migránsoknak) tekintette őket, akiknek nincs joguk az oltalomra, hanem a magyar állam szuverén módon dönthet a sorsukról. Ez így volt még Szűrös Mátyás, az állampárt Központi Bizottságának titkára 1988 januárjában adott rádióinterjúja után is, amelyet fordulópontnak szoktak tekinteni az erdélyi menekültek kezelésében.

Bányász Rezső kormányszóvivő ezt az 1988. január 28-i sajtótájékoztatóján hangsúlyozta is: „A Magyar Népköztársaságban családegyesítési vagy egyéb méltánylást érdemlő okból az kaphat letelepedési engedélyt, akinek letelepedése összhangban van hazánk állami, társadalmi és gazdasági érdekeivel, megélhetése, lakása biztosított.”

Nem menedékkérelmet, csak letelepedési kérelmet lehetett benyújtani. A letelepedési kérelmek száma 1986 és 1988 között a négyszeresére nőtt, s ezek kb. egyötödét elutasították. A szóvivő Szűrös Mátyással együtt tagadta azokat „az alaptalan híreszteléseket”, hogy „200-nál több magyar származású román állampolgárt kitoloncoltak volna Magyarországról”. (Dr. Kende, 9-10.o.) Igazából sokkal többet toloncoltak ki. Pedig dr. Kende is nyugtatgatja egyik riportalanyát: „Abban biztos lehet: Magyarország nem fog magyarokat visszatoloncolni.”

A rákosszentmihályi református gyülekezet székhelye volt a Romániából érkezők legjelentősebb gyülekezőhelye. Akkoriban a nagy magyarországi egyházak élenjártak a menekültek támogatásában. A menekültek és az ügyeiket intéző gyülekezeti aktivisták beszélgetéséből idéz dr, Kende Péter: „– És meddig érvényes az útlevele? – Még van tíz napom. – Akkor azt javasoljuk, hogy nézzenek meg Pesten mindent, mi adunk élelmiszer-csomagot is, ruhákat is, telepakolunk több nagy bőröndöt, és szépen menjenek haza. Ne szakadjon szét a család! A Családegyesítésre nincs remény. Lehet, hogy leghamarabb tíz év múlva láthatja a feleségét és a másik gyerekét, ez a kislány meg a mamáját és testvérét.” „– Román testvérek számára kellene szálláshely. – A román testvéreknek miért kellene szállás? – Lejárt az útlevelük, ha így hazamennek, 12 év börtön vár rájuk. – Mikor járt le a vízumuk? – Már két napja. – Akkor szerzünk orvosi igazolást, hogy orvosi kezelés alatt álltak, és emiatt nem tudtak időben hazamenni, de mást nem tehetünk.” 

0830_menekultek.jpg

1989-ben a menekültek ügyében az alternatív, illetve ellenzéki szervezetek sokkal egységesebbek voltak, mint a későbbiekben bármikor. 1989. január 6-án az MDF gyulai szervezete levelet írt az Országgyűlés elnökének, Stadinger Istvánnak: „A határ mellett élő állampolgárokként nap mint nap egyre több olyan eset tanúi vagyunk az Erdélyből menekültek ügyében, amelyek éles ellentétben állnak a népköztársaságunk hivatalos szervei és prominens személyiségei által is deklarált elbánással. Felháborít bennünket, hogy miután a menekültek életüket kockáztatva hazánk földjére lépnek, a belügyi hatóságok máig sem tisztázott szempontok, hatáskör és utasítások szerint szelektálva küldik vissza egy jelentős részüket, hogy a nem kétséges ítéletet (nyomorékká tevés, sok esetben agyonverés) az üldözők hajtsák végre. Ennek elkerülése végett követeljük, hogy az Országgyűlés kötelezze a kormányt, hogy országunk csatlakozzék az 1951-es genfi konvencióhoz. /.../ Követeljük, hogy döntsön az Országgyűlés menekülttáborok felállításáról, és biztosítsa annak lehetőségét, hogy azokat az ENSZ Menekültügyi Bizottsága vizsgálhassa. /.../

Az érintett területen szolgálatot teljesítők szerint a menekültek körülbelül 50 százalékát visszaadják a románoknak jelenleg 1989-ben is. Minden cigányt visszaadnak, azt, aki nem tud jól magyarul, vagy aki valami miatt büntetve volt Romániában. A visszaadás elbírálása Igen rövid úton történik: a cigányokat például sokszor már a határőr visszakényszeríti; időnként, hasonlóan jár el a románul beszélőkkel. A második visszaküldési szint a határőrség. Végül – valószínűleg leggyakrabban – a megyei rendőrkapitányság bírálja el saját hatáskörében, hogy kit küld vissza. A szervezetten, olajozottan működő visszaküldés menete arra utal, hogy nem helyi túlkapásról van szó, hanem a rendőrségnek és a határőrségnek ilyen utasítása van.” (Magyar Nemzet, 1939. január 9.)

ndk.jpg

Ehhez a levélhez az MDF ideiglenes elnöksége is csatlakozott. Mint látjuk, ekkor SZDSZ-es és MDF-es körökben is természetes volt, hogy ugyanolyan határozottsággal lépnek föl a nem magyar menekültek érdekében is, egyetemes elvekre és jogokra hivatkozva. 

A gyulai MDF-esek levelében szó volt arról is, hogy a határsávban lévő kukoricásban 18 holttestet találtak lőtt sebbel, akiket csak a román határőrök lőhettek le átlőve a határon. Ez az információ nem bizonyult valósnak. A Belügyminisztérium közleményben válaszolt az MDF-es levélre, és cáfolta, hogy a menekültek 50%-át visszatoloncolnák: „A belügyi szervek ugyanakkor feladatuknak tekintik azt is, hogy a társadalmi életünkben zavart okozók, köztük az ellenséges céllal érkezők, a bűnözők, a csavargó életmódot folytatók ne terheljék a Magyarországra menekülők sok gonddal járó társadalmi beilleszkedését. Ezért 1988-ban körültekintő vizsgálat után a tiltott határátlépők negyedét Romániába visszaküldték.” (Népszabadság, 1989. január 10.) Vagyis több mint másfél ezer embert, naponta átlagosan négy menekültet kaptak a kezükbe a román határőrök magyar kollégáiktól.

Egységesen követelték az ellenzéki szervezetek azt is, ahogy Magyarország csatlakozzék az 1951-es (1967-ben kiegészített) Genfi Menekültügyi Egyezményhez, melynek rendelkezéseit a szerződő államok kötelesek „a menekültekre faji, vallási vagy származási ország szerinti megkülönböztetés nélkül” alkalmazni. És amely szerint a számukra nem biztonságos országból érkezetteket az országba való jogellenes belépésük vagy tartózkodásuk miatt nem sújthatják semmilyen büntetéssel és a mozgási szabadságukat is csak a feltétlenül szükséges mértékben korlátozhatják.

vasf.jpg

Magyarország volt az első szocialista ország, amely a Genfi Egyezményhez csatlakozott. Ez már márciusban megtörtént, de a megállapodás csak ősszel lépett hatályba. A pártállami kormány azzal a korlátozással csatlakozott az egyezményhez, hogy az egyelőre az Európán kívülről érkezőkre nem vonatkozik. A korlátozást aztán 1997-ben oldották fel.

1989 májusában teljes ellenzéki összefogással megalakult a Magyar Helsinki Bizottság, amely alapító felhívásában is, tevékenységében is kiemelten foglalkozott a menekültek ügyével. Később ez lett egyesületünk egyik legfontosabb tevékenységi területe. Az Ellenzéki Kerekasztal valamennyi pártja képviseltette magát a Magyar Helsinki Bizottságban.

horn2.jpg

1989 májusában és júniusában lebontották a vasfüggönyt, vagyis a műszaki határzárat Magyarország és Ausztria határán. Ennek hírére fölszaporodott azoknak a kelet-német állampolgároknak a száma, akik Magyarországon keresztül igyekeztek Nyugat-Németországba eljutni. Az NDK polgárai számára elérhető országok fővárosaiban az NSZK nagykövetségei megteltek keletnémet menekültekkel.

A Magyar Helsinki Bizottság és a Menedék Bizottság augusztus 10-én közös sajtóértekezletet tartott a Lukács Cukrászdában. Itt ismertették a Németh Miklós miniszterelnökhöz írt levelüket, amelyben többek között ez állt: „A Genfi Konvenció kihirdetéséig, törvénybe iktatásáig, függesszék fel a menedékkérelmek elbírálásút és senkit ne utasítsanak ki az országból. Szüntessék meg azt a jogtipró gyakorlatot – írja a levél –, amely szerint a menedékért folyamodók nem részesülhetnek jogi védelemben, nincs fellebbezési lehetőségük. Mivel a Belügyminisztérium már számos esetben bebizonyította, képtelen humánusan eljárni, önálló államtitkárságként a kormány vagy az Országgyűlés felügyelete alatt álljon a Menekültügyi Hivatal. Kérik, hozzanak létre független társadalmi bizottságot a menekültügy ellenőrzésére. Követelik, azonnal függesszék fel azt a gyakorlatot, amely szerint a határsértőnek vélt NDK-állampolgárok útiokmányát pecséttel érvénytelenítik és értesítik az NDK-hatóságokat. Fontosnak tartják a levél szerzői, hogy magyar hatóságok aktív segítséget nyújtsanak az NSZK budapesti nagykövetségén tartózkodók ügyének megoldásához.” A két bizottság adatai szerint „Eddig az idén 453 keletnémet állampolgár ellen indítottak Magyarországon eljárást tiltott határátlépési kísérlet miatt. Körülbelül 1000-en juthattak át Ausztriába. Meg nem erősített hírek szerint 170–200-an tartózkodnak az NSZK budapesti nagy követségén és konzulátusán. 300 –400-an rejtőzködhetnek illegalitásban az országban, akik vagy a csodára várnak, vagy arra, hogy a Genfi Konvencióhoz való csatlakozást kihirdessék és továbbutazhassanak. A két bizottság információi szerint elutasították a politikai menedékjog iránti kérelmét annak a csehszlovák állampolgárságú, magyar nemzetiségű férfinak, aki Ceaușescu prágai látogatása idején aláírásokat gyűjtött a falurombolás ellen. Amikor ezért a szlovák hatóságok zaklatni kezdték, átjött Magyarországra és jelentkezett a rendőrségen, ahol írásban beadott kérelmére szóban elutasították a politikai menedékjog iránti kérelmét” – számol be a sajtótájékoztatóról a Magyar Nemzet.

Továbbá: „A Menedék Bizottság vállalja, hogy a svédországi szokásokhoz hasonlóan, saját költségén több nyelven sokszorosítja a meneküllek jogait és jogorvoslati lehetőségeit tartalmazó tájékoztatót, amit a BM pénzhiányra hivatkozva nem készített el eddig.” A Helsinki Bizottság képviselője hangsúlyozta, mennyire cinikus a magyar kormánynak az az álláspontja, hogy a követségen tartózkodó kelet-német „polgárok ügye csak a két német államra tartozik”. Emlékeztetett arra, hogy a szófiai követségre menekült magyar nemzetiségű román állampolgárok is csak a bolgár kormány segítségével juthattak el Magyarországra. (Magyar Nemzet, 1989. augusztus 12.)

A Magyar Demokrata Fórum kezdeményezésére az MDF, az SZDSZ, a Fidesz és a Független Kisgazdapárt helyi szervezetei augusztus 19-re meghirdették Habsburg Ottó és Pozsgay Imre védnöksége alatt a Páneurópai Pikniket. Az ötlet lényege az volt, hogy osztrák és magyar polgárok a nyitott határon találkozzanak és beszélgessenek egymással. A keletnémet menekültek körében elterjedt az az információ, hogy a határok három órán át nyitva lesznek, és az esemény közeledtével ezrével érkeztek a határ közelébe az NDK polgárai. Közülük 600-700 menekültnek sikerült átrohannia Ausztriába.

bellaarpad_5508263.jpg

A helyszíni határőrparancsnoknak, Bella Árpádnak köszönhettük, hogy a piknikből nem lett tömegtragédia. Ő tiltotta meg az érvényben lévő lőparancs ellenére a határőröknek, hogy közbelépjenek. Az alezredes később így emlékezett az eseményekre:

„A 15 órára tervezett érkezés előtt néhány perccel a mintegy százméteres távolságra belátható útszakaszon feltűnt egy nagy gyalogoscsapat, akikről közelebb érve kiderült, hogy bizony nem delegáció, hanem vélhetően egy NDK-s csoport. Elébük mentem a kapu elé, hamar kiderült, hogy Ausztriába kívánnak távozni. A további kérdésekre már nem adtak lehetőséget, a kapuszárnyakat benyomva gyorsvonatként száguldottak át, óriási felfordulást okozva. Azt kell, hogy mondjam, az NDK-s állampolgárok megjelenése annyira volt váratlan, mint amennyire nem. Hiszen a nagy problémánk az volt, hogy a 17-i táviratban jelzett tömeg felbukkan-e a rendezvényen vagy sem. Ha a határozott cáfolat ellenére mégis ideérkeznek, akkor az öt útlevélkezelővel a kiadott módszertani útmutató szerint megállítani, feltartóztatni nem tudjuk őket. Ha ez a tömeg kísérletet tesz, hogy átjusson, akadályoztatása esetén elégedetlenségének, érzelmi feszültségének levezetéséhez könnyen erőszakos cselekményekhez folyamodhat. Az erőszak erőszakot szül, az pedig pánikot. És mint tudjuk, a pánik kezelhetetlen. Óhatatlanul összeütközik a fegyvertelen és a fegyveres, és mindig a fegyvertelen »húzza a rövidebbet«. Nem véletlenül írja a szakirodalom, hogy tömegmozgások esetén a rendfenntartás a tolerancia, a megértés és a párbeszéd iskolája kell, hogy legyen. Az idő bennünket igazolt, hogy amit tettünk és amit nem, vélhetően itt és most, ezen a helyen találkozik mindannyiuk egyetértésével. Meg kell jegyeznem, nem biztos, hogy ami történt, annak így kellett történnie. Normális körülmények között nem szerencsés, ha egy szabad, demokratikus jogállamban határőr alezredesek döntenek, mert akkor nem lenne rend, nem érvényesülne a jog. Természetesen 1989 augusztusában más idők jártak.”

felsorakos.jpg

A páneurópai piknik emlékműve Fertőrákoson

A piknik csak egyetlen kivételes lehetőség volt az illegális határátlépésre. Becslések szerint hatszor-tízszer annyi keletnémet polgár menekült át azokban a hónapokban máskor és más módon Ausztriába.

Szeptember elején a budapesti nyugatnémet nagykövetségen már 171-en, az épület körül több százan tartózkodtak. A helyzet tarthatatlanná vált. Szeptember 10-én a magyar kormány Moszkva támogatását bírva úgy döntött, hogy mindenki szabadon távozhat az országból Ausztria felé az NDK-útlevelével. Szeptember 19-ig kb. 16 ezer kelet-német menekült hagyta el az országot, de még ezután is folytatódott a kivándorlás.

Az év folyamán egyre nőtt a Romániából érkező menekültek száma is. Szeptemberben már 18–20 ezren tartózkodtak az országban, és egyre nagyobb arányban voltak közöttük nem-magyarok. Az újonnan érkezőknek már csak kb. a fele lehetett magyar.

Befogadótáborok nyíltak Békéscsabán, Bicskén, Hajdúszoboszlón. A hajdúszoboszlói tábor vezetője névtelen levelet kapott: „Ha nem hagytok fel a menekülttáborral, megsemmisítjük veletek együtt./.../ Miért erre áldoz a magyar állam, és miért nem a fiataloknak épít lakást?/.../ Miért az erdélyieknek adjátok a szabad munkahelyeket és miért nem a munkát kereső magyaroknak?” Ez a hang nem vált uralkodóvá az országban, de terjedt. (Népszabadság, 1989. szeptember 2.)

November végén a Magyar Vöröskereszt főtitkárhelyettese azt nyilatkozza a Népszabadságban, hogy eddig ugyan nem indítottak semmilyen központi akciót a hajléktalanok érdekében, de most majd próbálnak tenni valamit, s ha kapnának valamilyen objektumok, azt hajlandók lennének a hajléktalanok számára működtetni. A nagy csillebérci tábor viszont már „tele van szomáliai, cseh, szovjet és más nemzetiségű menekültekkel.” (Népszabadság, 1989. november 30.)

hatarnyitas-1989-ndk-sok2.jpg

Azt a menekültkérdést, amelyet a rendszerváltás fölvetett, a rendszerváltás meg is válaszolta. Az év végére az NDK-ban és Romániában is összeomlott a diktatúra. A határok megnyíltak. A következő évtizedek másféle menekültkérdéseket vetettek föl. Hamarosan onnan érkeztek a menekültek, ahol már régóta nyitottak voltak a határok: a Jugoszláviát szétvető háborúból. 

Rod Menso

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr6014898294