Helsinki Figyelő

Hisztériából legenda

„Orbán Viktor a régióban elsőként mondta ki, hogy a szovjetek vonuljanak ki Magyarországról. Ez mindent megváltoztatott.” Idézet Schmidt Máriától, a sikeres üzletasszonytól és emlékezetpolitikai tótumfaktumtól. Ilyet csak az mondhat, aki nem élt akkor, vagy cserben hagyta memóriája, netalán nem akar igazat mondani. Valójában már 1989. június 16. előtt is sokan sokszor követelték határozottan a kivonulást nyilvánosan, még maga Orbán Viktor is. 1989-es sorozatunk második része az '56-os mártírok és áldozatok újratemetését kísérő vitákat eleveníti fel.pocspeter.jpgPócs Péter plakátja az újratemetésre (1989)

1989 elején a világ minden sarkából jöttek a hírek a „nemzeti megbékélés” meghirdetéséről. Afganisztánban, Kambodzsában, Angolában, Nicaraguában, Dél-Amerikában, Lengyelországban egyaránt ez volt az aktuális műsor. Magyarország januárban állt be a sorba. Január 26-án a pártállami kormány, mely a forradalom vérbe fojtása nélkül nem is létezhetett volna, engedélyezte a prominens mártírok újratemetését. A szűkszavú kommentár szerint „a kormány kegyeleti intézkedésként hagyta jóvá Nagy Imre és kivégzett társai eltemetését. Ez az intézkedés egyben elősegíti a nemzeti megbékélést.” (Magyar Nemzet, 1989. január 27.)

A párt az ő 1956-os bűneinek elismerése nélkül képzelte el a megbékélést. A legismertebb és a demokratikus ellenzékben legaktívabb ’56-osok által alapított Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB), amely a temetés megszervezését kézben tartotta, rögvest jelezte, hogy így azért még nem leszünk rendben.

NEM ENGEDÜNK A '89-BŐL! Memóriafrissítés és ismeretterjesztés 30 részben. Minden hétre újabb és újabb info-bonbonok várhatók a rendszerváltásról, az összeomló régi és a felépülő új rendszerről. A Magyar Helsinki Bizottság sorozatának első része itt érhető el:

A Fidesz és az emberi jogok – 1989-ben

1989_nem_engedunk2.png

 

A kormány döntése után két nappal hangzott el Pozsgay Imre híres nyilatkozata a „népfelkelésről” a Kossuth Rádió 168 óra című műsorában. A Szabad Föld egy hónappal későbbi vezércikke összefoglalja, mi történt ezután a pártállam berkeiben. Egyúttal szépen jellemzi a pártállami sajtó ekkori pozícióját: „Népfelkelés vagy ellenforradalom? Hogyan is jellemezhető 1956 tragikus ősze? /.../ Pozsgay Imre, a Politikai Bizottság tagja egy rádióinterjúban az 1956-os eseményeket népfelkelésnek minősítette, mondván: egy létrehozott albizottság »a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek ... Az a sommás ítélet, amelyik egyetlen kifejezéssel ellenforradalomnak minősítette az 1956-ban történteket... az eddigi kutatások alapján nem állja meg helyét«.

Ezt követően különböző nyilatkozatok hangzottak el. Grósz Károly, az MSZMP főtitkára: »Pozsgay Imrének és a bizottságnak talán vannak dokumentumai, amelyre építik ezt a megállapítást – én ilyen dokumentumokkal eddig nem találkoztam«. Németh Miklós miniszterelnök: »Az értékelésben a népfelkelésnek éppen úgy helye lehet, mint a nemzeti tragédiát okozó szocializmusellenes terrorlázadásnak, mert egész más volt az eleje, mint a vége«. Lukács János, a Központi Bizottság titkára: »Pozsgay Imre nyilatkozata nem a Politikai Bizottság vagy a Központi Bizottság állásfoglalása. A rádióban elhangzottak Pozsgay elvtárs egyéni véleményét tartalmazták.«

nagyimreper.jpg

A Nagy Imre-per ítélethirdetése (1958)

Az ország népe feszült várakozással várta a Központi Bizottság február 10-11-ei ülését: vajon a történelmi albizottság tanulmányának ismeretében miképpen voksol 1956 ügyében? Olvasom a megjelent közleményben: »A Központi Bizottság a vitában megerősítette: 1956-ban a vezetés megújulásképtelensége vezetett a politikai robbanáshoz. Valóságos felkelés, népfelkelés tört ki, melyben szerepet játszottak a demokratikus szocializmus erői, azonban a kezdetektől fogva elkülöníthetetlenül jelen voltak a restaurációra törekvő erők, deklasszálódott és lumpen elemek, s október végétől felerősödtek az ellenforradalmi cselekmények.« /.../ a közmegegyezésre, az összefogásra — rég volt ennyire szükség, mint napjainkban, hiszen hazánk gazdasági-politikai és erkölcsi válságban van. Ebből azonban meg kell találnunk a kiutat. Ezzel természetesen együtt jár, hogy a jelen és a jövő építéséhez — a költő szavaival élve – »a múltat be kell vallani...« Ez azonban nem a politika, hanem a történelemtudomány feladata.

Gondolom, ezzel egyetértenek olvasóink is: bízzuk a független, minden befolyástól mentes történészekre, hogy eltűnjenek a hazánk történelmi térképén éktelenkedő »fehér foltok«... csakis így történhet meg a nemzeti megbékélés.” (Szabad Föld, 1956. február 24.)

ruszkikhaza2.jpg

A forradalom szó a cikkben nem fordul elő. De abban a nyilatkozatban sem, amelyet több független szervezet, köztük a Fidesz, az SZDSZ, az MDF, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (TDDSZ), a Független Kisgazdapárt, az Erdélyi Szövetség, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság, az Új Márciusi Front adott ki közösen Pozsgay nyilatkozata és a KB-ülés között:

„a független szervezetek együttműködése a kibontakozás érdekében, akár koalícióban a Magyar Szocialista Munkáspárttal, akár a konstruktív ellenzék alkotmányos pozíciójában, csak a törvénytelenségek önkényuralmát megtestesítő sztálini pártállammal szemben 1956-ban kirobbant népfelkelés igazságos történeti megítélésével, revideált felfogásával képzelhető el. Minden ezzel ellentétes megnyilatkozás és állásfoglalás a válság elmélyítéséhez, a kibontakozás esélyének rosszabbodásához, külföldi és hazai megítélésünk leértékelődéséhez vezet.

Senki sem felejtheti el azt sem, hogy az egyéni tragédiák fájdalma és a kegyelet érzése mindenkit megillet, akit veszteség ért. A fájdalom és emlékezés joga sem lehet privilégium! A nemzeti megbékélés és a szilárd politikai és erkölcsi alapon nyugvó megegyezés alapfeltétele európai jelenlétünknek és megítélésünknek, aminek elvetése beláthatatlan következményeikkel járna. Bízunk a Magyar Szocialista Munkáspárt reformpolitikusainak és a magyar néphez hű párttagok nagy többségének józan felismerésében és hasonló nemzeti felelősségtudatában.” (Magyar Nemzet, 1989. február 7.)

Ezzel az utókorból nézve meglehetősen békülékeny szöveggel igyekeztek a pártállámtól és állampárttól független szervezetek befolyásolni a KB döntését. A KB tagjait pedig ez a szöveg is megerősíthette abban, hogy a párton belüli kompromisszumra kitalált szöveg a pártok közötti kompromisszumra is megfelelhet. Elvégre Pozsgay sem mondta, hogy 1956 nem volt ellenforradalom is, csupán azt, hogy nem csak az volt. A TIB ’56-os tagjai pedig kiválóan emlékezhettek arra, hogy a forradalom legelszántabb mártírjai is érzékeltek ’56-ban az általuk ellenforradalminak tartott jelenségeket és veszélyt. És pontosan azoknál, akik kiléptek a demokratikus szocializmus keretéből.

1989. május 25-én az MSZMP Komárom megyei reformköre felhívást bocsátott ki – mint egykor a Csepel Vas- és Fémművek a kongresszusi munkaversenyre –, mégpedig arra, hogy június 16., az újratemetés napja legyen a nemzeti megbékélésé: „Az MSZMP-tagok Komárom megyei reformköre azzal a felhívással fordul a megye és az ország lakosságához, hogy június 16-át nyilvánítsák a nemzeti megbékélés napjává. E napon tisztelegjünk azoknak az emléke előtt, akik a magyar történelem bármely vérzivatarában életüket áldozták a nemzetért, különös tekintettel azokra, akik 1956-ban meghaltak a barikádok bármely oldalán. Kérnek mindenkit, aki kezdeményezésükkel egyetért, hogy június 16-án este helyezzen egy szál égő gyertyát ablakába, a nemzeti megbékélés jeleként.” (Magyar Nemzet, 1989. május 25.) Ezek szerint az ávósok is a nemzetért áldozták volna életüket.

Erre a kezdeményezésre nagy kampányt építettek a pártállami sajtóban.

2015032554.jpg

Miután fönntarthatatlanná vált a véres, fasiszta ellenforradalom fikciója, amelyre a pártállam legitimitása épült, az állampárt igyekezett úgy tenni, mintha ez az alap mégsem omlott volna be egészen, mintha a hatalma nem hazugságra, csupán féligazságra épült volna, s kiegyezhetne az új politikai erőkkel döntetlenben.

Az új politikai erők februári megnyilvánulásai még ezt a reményt táplálták. A következő hónapokban azonban megváltozott a helyzet. Az új politikai erők körében a gyökeres reformokkal átalakított demokratikus szocializmus jövőképét fokozatosan kiszorította a nyugati típusú rendszeré, amellyel már semmiképp nem illett össze az a koncepció, miszerint '56 a régi, a sztálinista szocializmus elleni hősies felkelés volt, amelybe belekeveredtek olyan ellenforradalmi elemek, amelyek a demokratikus szocializmust sem fogadták el, s amelyek a szocialista vívmányokat is veszélyeztették. Pedig a Nagy Imre-per újratemetendő mártírjai a demokratikus szocializmus platformjáról éppen így látták a helyzetet. Az ő szemükben például feltétlenül ellenforradalminak minősült volna az SZDSZ 1989 tavaszán meghirdetett és a „Kék könyvben” részletesen leírt, a fent jelzett fordulatot először megjelenítő programja 1989 tavaszán. Miként a Fidesz és Orbán Viktor is, aki „a polgári demokráciát” kívánó ifjak nevében lépett föl június 16-án a Hősök terén.

Az ellenzék legnyugatosabb, legliberálisabb erői úgy távolodtak el '56 megítélésének kompromisszumos ajánlatától, ahogy eltávolodtak a forradalom domináns jövőképétől, a demokratikus szocializmustól.

leninuton_fidesz.jpgA májusi megbékélési kampányra a Fidesz reagált a legerőteljesebben: „A nemzeti megbékélés jelszava összemossa a különbséget a hóhér és az áldozat között. Be kell vallanunk, mi nem ugyanazzal az érzéssel gondolunk az elesett ÁVH-sokra, a pufajkás különítmények tagjaira, mint az elesett vagy kivégzett forradalmárokra: nem azonos helyen őrizzük őket emlékezetünkben. /.../ nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottainkat. /.../ Mi valóban nem akarunk leszámolást. Nem kívánjuk, hogy bárkit is felelősségre vonjanak az elmúlt negyven évben politikusként elkövetett tetteiért. Beérjük annyival, hogy a magyar társadalom szavazataival maga mondhasson ítéletet a mögöttünk lévő, de máig le nem zárt négy évtizedről.” Ezt a szöveget Orbán Viktor és Kövér László írta alá a Fidesz Választmányának a nevében, és a Fidesz Pressben jelent meg június 10-én. (Tiszta lappal, Fidesz. 1992, 152–153. o.) A Népszabadság csupán pár soros kishírben adta tudtul, hogy a Fidesz közleményt adott ki a nemzeti megbékélés ellen (Népszabadság, 1989. június 9.). Ugyan ezen a napon a Népszava és a Magyar Nemzet valamivel, de nem sokkal nagyobb terjedelmet szentelt a nyilatkozatnak. 

lukas.jpg

Így érkezünk el a temetés napjához. A temetés napján pedig Orbán Viktor beszédéhez, s annak beszédnek híressé vált, hisztériát kiváltó és legendává fölfújt mondatáig: „Ha nem tévesztjük szem elől '56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.“ (Tiszta lappal, 155. o.)

Ebben a mondatban nem volt a világon semmi új. Több mint egy éve ez volt a közös, nyíltan kimondott álláspontja a demokratikus ellenzéknek és persze a fideszeseknek is. Az SZDSZ-előd Szabad Kezdeményezések Hálózata (melynek alapítói között Orbán és Kövér is ott volt a demokratikus ellenzék derékhadával együtt) már az 1988 májusában, az újratemetés előtt több mint egy évvel kiadott Van kiút című programjában is benne volt a szovjet csapatok kivonása. Szerepelt ez a Fidesz 1988 őszi programjában. Az ellenzéki szervezetek március 15-iki 12 pontjából az volt a 9., hogy „Vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területéről”. Az SZDSZ 1989 tavaszán elfogadott programja is tartalmazta ezt. A temetés előtti napon a Fidesz radikális csoportja tüntetett „Ruszkik haza!” jelszóval a szovjet nagykövetség előtt. A temetés napján pedig Rácz Sándor is belevette a hatalmas tömeg előtti beszédébe a szovjet csapatok kivonását.

Egyébiránt pedig a szovjet csapatok kivonása akkor már megkezdődött, arról már egy ideje folytak a tárgyalások, a lapok beszámoltak a májusi részleges csapatkivonásról. Németh Miklós már márciusban megállapodott Gorbacsovval a teljes kivonulásról, de ezt akkor még titokban tartották, tehát erről Orbánnak nem kellett tudnia. De az mindenesetre világos volt, hogy Orbán semmilyen kockázatot nem vállalt azzal, hogy sokak után sokadszorra követelte a szovjet csapatok kivonását.

Akkor tehát mitől lett érdekes az, amiben nem volt semmi különösebben érdekes? A szövegkörnyezettől és a helyzettől.

Az volt a helyzet, hogy a temetést a regnáló kormány ellenében, állami szolgáltatások igénybe vétele nélkül semmiképp sem lehetett volna lebonyolítani. Viszont az állampárt képviselőit nem lehetett mikrofon elé engedni, mint 1956 októberében, Rajk László és társai temetésekor. Többeknek már az is sok volt, hogy díszőrséget állhattak egyes pártvezetők a koporsóknál. Ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen helyük volt a szónokok között az első fokon halálbüntetéses, másodfokon életfogytos Mécs Imrének, az életfogytos Göncz Árpádnak és a koporsóban fekvők vádlott társának és munkatársának, Vásárhelyi Miklósnak; azoknak, akiknek egyébként is elsőrendű szerepük volt ’56 emlékének megőrzésében, emlékezetének fenntartásában, a temetés kiharcolásában és megszervezésében. Ők pedig másik minőségükben mindhárman egy politikai párt, az SZDSZ Országos Tanácsának tagjai voltak. Nehéz lett volna képviselni azt az álláspontot, hogy „az SZDSZ-től hárman is beszélhetnek”, a másik úttörő ellenzéki szervezetből pedig senki.

Az lett a megoldás, hogy a Fidesz szónoka nem a Fidesz, hanem a magyar fiatalok nevében beszél. Így is konferálták fel Orbán Viktort, és ő is azt a szófordulatot használta, hogy „mi, fiatalok”. Orbántól nyilván azt várták volna el a szervezők, hogy ne a fideszes beszéljen belőle, mint ahogy a „történelmileg jogosult idősekből” sem az SZDSZ-es beszélt, senki nem is érzékelte így.

galambos10.jpg

Galambos Tamás festménye az Alaptörvény díszkiadásához (2011)

A helyzet fonákságát maga Orbán is érzékelte és érzékeltette a Magyar Nemzet 1989. június 20-i számában megjelent interjújában: 

„El kell ismerni, elég szerencsétlen megfogalmazás volt, amikor a helyi műsorközlő úgy jelentett be, mint aki a magyar ifjúság nevében tartja megemlékezését. Egységes magyar ifjúság nem létezik, mint ahogy az sem fedi az igazat, hogy azon a napon az egész nemzet rótta le kegyeletét Nagy Imréék előtt./.../  – [Újságírói kérdés:] mégis mi okozhatta ezt a politikai pontatlanságot? – Az, hogy amikor a Történelmi Igazságtétel Bizottsága ülésén elhangzott, hogy a fiatal generáció nevében a Fidesz egyik képviselője búcsúzzon, akkor megkötötte a szervezők kezét az a megállapodás, hogy egyetlen egy politikai szervezet sem kaphat ez alkalommal lehetőséget arra, hogy nyilvános szereplését valamilyen politikai propagandára használja föl, így tehát mi sem nyilatkozhattunk meg saját szervezetünk nevében./.../ Igyekeztem szűkíteni azoknak a körét, akiknek a nevében szóltam, vagyis olyan elhatárolást tettem, hogy mindenki számára világos legyen: azokat képviselem, akik Magyarországon polgári demokráciát akarnak. Hiszen a magyar ifjúság globális képviselete eleve lehetetlen. Én Orbán Viktor vagyok, a Fideszt képviseltem. A beszéd írásakor be kellett tartanom azokat az intenciókat, amelyet a választmány szabott meg számomra. Tehát, hogy milyen típusú legyen a beszéd, milyen irányt képviseljen.”

Orbán itt lényegében elismeri, hogy azt tette, amit a felkérés és a megállapodás értelmében nem tehetett volna. Nem beszélhetett volna a Fidesz nevében, de annak nevében beszélt. Annak nevében pedig a legmarkánsabban képviselte, vitte és fokozta tovább azt az álláspontot, amelyet a „nemzeti megbékélés” velejéig hamis kampányával a Fidesz nagyon helyesen szembeállított: „Mi, fiatalok, sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. /.../ A magyar politikai vezetésnek nem érdeme, hogy a demokráciát és szabad választásokat követelőkkel szemben – bár fegyvereik súlyánál fogva megtehetné – nem lép fel a Pol Potéhoz, Jaruzelskiéhez, Li Pengéhez vagy Rákosiékhoz hasonló módszerekkel.” (Tiszta Lappal, 155. o.)

galambos2.jpg

A Galambos-kép részlete (2011)

Az újratemetés utáni napokban tömegével érkeztek a tiltakozó nyilatkozatok és levelek a lapok szerkesztőségeibe és az MTI-hez. Jó nagy botrány kerekedett. Tiltakoztak (teljes joggal) ifjúsági szervezetek, amiért a magyar ifjúság képviseletét annak (akkor még mindenképpen) kisebbségét képviselő szervezet sajátította ki. A tiltakozási hullám azonban elsősorban a „nemzeti megbékélés” kampány folytatása volt, amelyhez a reformkommunistákhoz közelálló félellenzéki csoportosulások is csatlakoztak (leghevesebben a Bajcsy-Zsilinszky Társaság elnöke, Vígh Károly, aki egy időben maga is ellenforradalomnak nevezte a forradalmat).

Litván György interjúja jelzi, mennyire kellemetlen helyzetben voltak a temetés szervezői: „Nincs értelme köntörfalazni, hibát követtünk el, amikor Orbán Viktort mint a magyar ifjúság képviselőjét szólítottuk az emelvényre. A bemutatás fordulatán átsüt a »hagyományos« szóhasználat. Azt is szeretném azonban világosan leszögezni, mi tudatosan kértük fel búcsúbeszédet tartani éppen a Fideszt, mint a hozzánk érzelmileg és gondolatilag legközelebb álló ifjúsági csoportosulást. Orbán Viktor egyébként semmi olyasmit nem mondott, ami ne lenne a mai magyar közélet napirendjén szereplő kérdés. Az is biztos, hogy én másként fogalmaztam volna meg bizonyos problémákat. Árnyaltabban, kevésbé élesen. De a szónok saját intonációjához való jogát nem vitatom el. Az ifjúság ama csoportja véleményének adott hangot, amely a Nagy Imre-féle, reformkommunista koncepcióval sem azonosul. Joga és bizonyos értelemben történelmi oka van erre. A beszédet utólag körülfonó idegesség eltúlzott. Lévén a gyásznap teljességében csak egy epizód.” (Magyar Nemzet, 1989. június 24.)

orban_a_festmenyen.jpg

A Galambos-kép részlete (2011)

Persze, ha nem követik el azt a hibát, hogy Orbánt a magyar ifjúság képviselőjeként szólítják a színpadra, akkor sehogy sem szólíthatták volna, mert pártszónokként nem szónokolhatott volna, miként a többi párt szónokai sem. Érdekes lett volna, ha, mondjuk, Vásárhelyi Miklósnak úgy kellett volna a beszédét megvédenie, hogy „én Vásárhelyi Miklós vagyok, az SZDSZ-t képviseltem. A beszéd írásakor be kellett tartanom azokat az intenciókat, amelyet az SZDSZ Országos Tanácsa szabott meg számomra.”

1989 különböző eseményein számos Orbán Viktoréhoz hasonlóan éles felszólalás hangzott el. Orbán maga is mondott ilyen március 15-én. A szöveg- és eseménykörnyezet, főleg a heves állampárti-reformkommunista reakciók azonban azt a látszatot teremtették, mintha Orbán lett volna a radikális ellenzékiség tabutörő bajnoka. Így sikerült a beszédnek a szovjet csapatok távozására vonatkozó legismertebb mondatát is tartalmát tekintve tabutörésként megrögzíteni a gyarló közemlékezetben.

Holott Orbán nem egy tabut tört meg, csak egy megállapodást. 

Rod Menso

rajk_terv.jpg

Rajk László terve az újratemetés Hősök téri helyszínéhez (1989)

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr3614890750