Helsinki Figyelő

John Colliert (1884–1968) kevesen ismerik Európában. Nem így Amerikában. Fontos szerepet játszott az indiánok/őslakos amerikaiak emancipációs küzdelmében, és abban, hogy a „pozitív diszkrimináció” elvét átültették a gyakorlatba.

0504_collier_2.jpg

Az Egyesült Államoknak nagy, soha nem leróható adóssága van az ország őslakosaival, az indiánokkal szemben. Ennek már a korai pionírok is tudatában voltak, ám ettől még az indiánok lehetőségei – jelentős állami közreműködéssel – rohamosan zsugorodtak egész a XX. századig. A fehér bányászok, bányaérdekeltségek, vasúttársaságok, valamint marhatenyésztők rendszeresen és durván megszegték az indiánok és az állam közötti egyezségeket – a „meggyőzött” vagy megvesztegetett hatóságok pedig szentesítették az őslakosok rovására „módosuló új helyzetet”.

Azért nem csak a rablás és kifosztás támogatásában ért el sikereket a kormány. Volt, hogy sikeres és tartós alku is köttetett. Ilyen volt Fort Laramie-ben tető alá hozott egyezség, amelyben a síkvidéki indiánok szabad utat adtak a Nyugatra igyekvő vasutaknak. Ennek köszönhető, hogy valójában alig fordult elő indiántámadás az érintett területen.

Ezzel együtt a Dawes-törvény elfogadásáig (1887), amely „földhöz juttatta” az őslakókat, és állampolgárságot adott nekik, nem volt valóságos párbeszéd az indián főnökök és a washingtoni vezetők között. Mindez ugyan továbbcsökkentette a rezervátumok területét, de legalább azoknak lehetőséget adott, akik az asszimilációt választották. Ők ugyan szakítottak, pontosabban mindehhez szakítaniuk kellett a törzsi életformával és „megszűntek indiánnak” lenni, de legalább elindulhattak a mobilizáció ösvényén, még ha csupán egyénileg is.

A törzsi formákhoz ragaszkodó indiánoknak viszont mindegyike rezervátumban élt a századfordulón, és ezen az sem változtatott, hogy 1924-ben végre mindannyian állampolgárságot kaptak. (Korábban ugyanis a törzseket önálló nemzeteknek tekintette a szövetségi állam.)

Az indiánok emancipációs törekvéseit egy nagyszerű, fáradhatatlan emberbarát, a georgiai John Collier antropológus karolta fel. (Mai képünk jobb oldalán látható.) 1922-ben megalapította az Amerikai Indián Védelmi Szövetséget, amely nyíltan szembehelyezkedett a hivatalos szövetségi irányvonallal. Washington képes volt korrekcióra, és Roosevelt kinevezte hősünket az indián ügyek szövetségi biztosának. Egészen 1945 viselte a tisztséget. Az „indián New Deal” megpróbálta megakadályozni az indiánok földvesztését, elősegíteni a gazdasági önállósodásukat és megvédeni hagyományos kultúrájukat.

Ennek eredményeként született meg a Wheeler–Howard-törvény, amely valós jogokkal ruházta fel a törzseket. Lehetőségük nyílt pl. földvásárlásra vagy kölcsönfelvételre. És először az Egyesült Államok történetében a törvény „pozitív diszkriminációt” vezetett be, azaz az állam egy kisebbségi csoport esetében más (leszállított) standardokat alkalmazott annak érdekében, hogy a kisebbséghez tartozók (ez esetben indiánok) nagyobb eséllyel kaphassanak közhivatalt.

172 törzsből 99 választotta az új törvény adta lehetőséget. A népszámlálások viszont azt mutatták, hogy egyre többen vállalták fel indián identitásukat. Persze, az is igaz, hogy a szilajul pereskedő, szerencsejáték-, dohány- és alkoholüzletet működtető, az adószabályokat megkerülő törzsi közösségek nem mindig és nem mindenhol népszerűek. De legalább már kevésbé vannak az amerikai társadalomtól szeparálva. Bizonyos helyzetekben kifejezetten jelentős tényezőknek számítanak. Most éppen Trump elnöknek kell velük megegyeznie, ha komolyan gondolja a teljes mexikói határ elkerítését. Márpedig erős érvek szólnak a határzár ellen. Ugyanis egyes törzsek rezervátumi területe átnyúlik Mexikóba, és egy fal nem csak a hagyományos törzsi rítusokat, ünnepeket, belső közösségi életet akadályozná, de határzárral a gulyákat is nehéz lenni itatni.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr2314795202