Helsinki Figyelő

Joseph McCarthy wheelingi beszéde (1950. február 9.), amely alatt egy papírlapot lobogtatva azzal vádolta meg a Külügyminisztériumot, hogy állományában 205 kommunista ügynök bújik meg, a mccarthysta hisztéria kezdőpontjának számít Amerikában. A vég kezdetét már nehezebb meghatározni, de a wisconsini szenátor jelképezte politika talán akkor került meredek lejtőre, amikor a CBS országos tévécsatornáján Edward R. Murrow (1908–1965) elindította „folytatásos” műsorfolyamát a kommunistaüldözés paranoiájáról és McCarthy hazugságairól. Az eseményt mint a sajtószabadság és a felelős média nagy pillanatát szokás ünnepelni. Nem is érdemtelenül.

0309_murrow_2.jpg

Hogyan lehetett több mint négy éven át fenntartani, sőt fokozni a vörös ellenes hisztériát, amikor semmi bizonyíték arra, hogy maga McCarthy valaha is leleplezett volna akár csak egyetlen kommunista ügynököt is? Az egész jelenség még inkább magyarázatra szorul, hiszen igazából az ’50-es évekre a kommunista vagy egykori kommunista közszolgákat már elítélték vagy elbocsátották az Egyesült Államokban. A wisconsini perzekutort magát is meglepte demagógiájának sikere.

A hisztéria megértését némileg megkönnyíti, ha figyelembe vesszük, hogy javában dúlt a hidegháború, szovjet kémek valóban nagy számban és eredményesen tevékenykedtek az országban, és Amerika nukleáris egyeduralmának megtörésében valóban fontos szerepet játszottak. Ezzel együtt is kijelenthető, hogy éppen magának a paranoiának nyomán került veszélybe Amerika, pontosabban az akkor nemzetközi mintának számító  ottani szabadságjogok és jogállami alapértékek.

Nincs jobb szó rá: a sajtó is berezelt. Nem állt a mindenféle bizonyíték nélkül megvádoltak védelmére, nem leplezte le McCarthy handabandázását és kártékonyságát, nem figyelmeztette a közvéleményt, hogy a „kommunistagyanús” személyeknél az emberi jogi garanciáknak – a nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozással történő – félrerúgása az egész jogrendet erodálja. A szerkesztőségek attól tartottak, hogy a szabadságjogok mellett kiállást a közvélemény a kommunista gazemberek melletti akcióként értelmezi majd. McCarthyék mindent el is követtek a látszat fenntartása érdekében. Egyszerű, de hatásos propagandájuk éveken át sikeresen működött. A nemzet azonosítása velük, a boszorkányüldözőkkel, a nemzetbiztonság azonosítása a boszorkányüldözéssel adta demagógiájuk magvát. Aki megkérdőjelezni merészelte az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bizottság lépéseit vagy a Nyomozati Albizottság elnökének hitelét, az, szólt az ítélet, „nyilvánvalóan Amerika-ellenes tevékenységet folytat”.

Miután Edward R. Murrow bemutatta első riportműsorát az egyre befolyásosabb szenátorról, McCarthy azonnal ellentámadásba ment át, és kommunistaszimpatizánsnak állította be a CBS sztárját. Csakhogy dühödt vádaskodása és kirohanásai éppenséggel felnyitották a közvélemény szemét, sőt az eddigi passzivitásukkal McCarthy „harcát” bátorító befolyásos politikusok is elfordultak tőle. Merthogy nem csak a sajtó, hanem egy időre a politika is berezelt tőle. Bár Truman elnök már 1952-ben arról beszélt, hogy „McCarthy a Kreml legbecsesebb kincse az Egyesült Államokban”, a többség parírozott neki, és Truman utóda, Eisenhower elnök sem bírálta nyilvánosan.

Meglehet, a mccarthyzmus még tovább tart, ha a szenátor végtelen elbizakodottságában nem megy neki a szent tehénnek számító hadseregnek és CIA-nak is. Ez már sok volt. Hirtelen fontos lett, hogy igen sok ártatlan embert hurcoltak meg, és négy év alatt sikerült hitelteleníteni azoknak a munkáját, akik valóban igyekeztek megvédeni Amerika biztonságát.

McCarthy és „ördögűző” csapata látványosan megbukott, a Szenátus még 1954 végén nagy többséggel megfedte őt. Az összeomlott, meggyűlölt, homoszexualitással is hírbe hozott szenátor lényegében fél év alatt halálra itta magát.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr9614677872