Helsinki Figyelő

Hirosimai és nagaszaki atombomba-támadással szokás egy sorban említeni Drezda egymást követő négyszeri szőnyegbombázását. A szász várost a XVIII. században is porig rombolták. Az újjáépítések után kapta a hangzatos „Elba-parti Firenze” elnevezést. Ezt tüntették el egycsapásra a gyújtóbombák. Meg az ott lévő embereket, többségükben civileket.

0213_drezda.jpg

Vannak háborúkkal kapcsolatos mítoszok, amelyek nyilvánvaló történelmi tapasztalatok ellenére is szívósan tartják magukat. Az egyik, hogy a főleg polgári áldozatokat szedő totális háború a XX. század találmánya volna, és az első ilyen a második világháború lenne. Nincs ez így. A cáfolathoz elég csak elolvasni az Íliászt, ahol a győztes görögök módszeresen kiirtják a trójaiak írmagját is. Vagy érdemes megnézni a római Traianus-oszlopot és elolvasni a kortárs forrásokat, amelyek a dák népnek a háborúban és római cirkuszi játékokon történő elpusztításáról tanúskodnak. De hát mi egyéb volt a tatárjárás is, mint „totális háború”? Vagy tán a harmincéves háborúban is csupa gentleman és Grál-lovag tüsténkedett volna, akik szablyáikkal messzire kerülték az ártatlan polgárokat?

Ugyanilyen tévedés, hogy a nem európai népektől idegen volt a népirtás, és tőlünk tanulták meg. Nem volt szükségük tanítómesterekre. Hosszú a sor ott is. Most csak pár példa. A tatárokat már említettük, de volt ilyenre több példa a civilizált régi Indiában vagy Kínában is.

Az viszont igaz, hogy még sohasem álltak rendelkezésre hatásosabb eszközök a tömeggyilkosságokra, háborús pusztításra, mint a modern korban. A bombázó repülőrajok elképesztő pusztításra képesek, mégpedig úgy, hogy viszonylag nagy az esélye a személyzet túlélésének. Ha gyenge a légvédelem vagy egyáltalán nincs, gyakorlatilag kockázat nélkül valósíthatják meg a hadi célokat.

A terror- vagy szőnyegbombázások a második világháborúban váltak gyakorlattá. Egyszerű (cinikus) logika áll mögötte: kifizetődő és nem túl rizikós dolog a polgári lakosságot is pusztítani, hogy az ellenséges hadseregnek meggyengüljön a hátországa és megtörjék az ellenállás. Hitler is próbálkozott ezzel az angliai csatában, de kevés sikerrel, a britek még eltökéltebbek lettek. Az amerikaiak hadba lépésével a szövetségesek jelentős légi fölénybe kerültek, 1945-re a német légvédelem már nem tudott kellő ellenállást tanúsítani, így az amerikai és brit gépek gyakorlatilag szabadon bombázhatták a német városokat.

Drezda 1945. február 13-ig aránylag sértetlenül úszta meg a „területbombázási doktrína” alkalmazását. Jártak a villamosok, nem csak a víz- és villanyellátás működött, de a központi fűtés és a telefon is. A kávéházak és a színházak is nyitva voltak. A város lakossága a sok keleti menekülővel és hadifogollyal együtt ekkor már egymilliósra duzzadt. Állítólag abban bíztak, hogy mivel jelentős hadipara nem volt, viszont gyönyörű barokk műemlékei meg igen, tán így megúszhatják az olyasfajta pusztító támadást, amilyen Hamburgot is romba döntötte.

Tévedniük kellett. A hamburgi „eredményekkel” nagyon is elégedett volt a brit hadvezetés, Arthur Harris légimarsall és maga Winston Churchill is. A cél Drezdában is a város, a belső kerületek lerombolása volt. A britek foszforos gyújtóbombái példátlan pusztítást végeztek. A lángokban álló városban az óvóhelyekről kimenekülő emberek elevenen égtek el vagy fulladtak meg. Másnap pedig jöttek az amerikaiak, ők pedig porrá bombázták a romokat. Az iszonyatos bombázás összesen három napon át folytatódott.

Hogy mennyien haltak meg? Már-már nagyságrendiek a különbségek: a britek 18–35 ezer közé tették a halottak számát, a németek pedig 135–200 ezer közöttire. Újabban a 100–120 ezres becslést fogadják el. Hogy háborús bűnnek kell-e tekintenünk Drezda bombázását? A parancs kiadói jogi értelemben nehezen mentegethetők, így minden valószínűség szerint igen. És ez még akkor is így van, ha világos, hogy a felelősöket nem valamiféle szadista gyilkolásvágy mozgatta, hanem az, hogy a háború minél hamarabb érjen véget, és minél kevesebb szövetséges katona vesszen oda. 

A drezdai apokaliptikus napokon ott volt egy Kurt Vonnegut Jr. nevű amerikai hadifogoly is. Ő túlélte, később világhírű író lett, és 24 év múlva remek regényben örökítette meg a pusztítást. Az ötös számú vágóhíd c. könyvnek az időutazó Billy Pilgrim a hőse. Ő is német származású amerikai, akit Drezdában tartanak fogva. És ő is túléli a bombázást. Annak köszönhette mindezt, hogy az óvóhelye egy vágóhíd földalatti hűtőkamrája volt.

„Az óvóhelyről másnap délig nem lehetett biztonságban feljönni. Amikor az amerikaiak és az őreik végül mégis kijöttek, az ég a füsttől koromfekete volt. A nap csak apró, mérges gombostűfejnek látszott. Drezda most olyan volt, mint a hold: semmi egyéb, csak ásványi anyagok. A kövek forrón izzottak. A környéken rajtuk kívül minden halott.

Így megy ez.”

#emberijogikalendarium #emberijogok2019

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr8214622878