Helsinki Figyelő

„Melyiknek kispörköltjét védve / halt meg Beke és Fekete? / Melyik söréért fagyott jégbe / Fábián füle, Kovács keze?” – tette fel a költői kérdést Illyés Gyula azután, hogy értesült a szovjetek voronyezsi áttöréséről és a II. magyar hadsereg pusztulásáról. Ő is tudta, nem a polgárok békés biztonságáért, hanem rossz politikusi döntések miatt vesztek oda annyian az orosz télben. Ha nincs gátja a hatalomnak, hagymázas álmaiért ő kész odavetni az alattvalóknak tekintettek életét.

0209_don-kanyar.jpg„Magyar Apokalipszis.” Így nevezte a voronyezsi, Don-kanyari katasztrófát, a II. magyar hadsereg összeomlását Csoóri Sándor 1980-ban. Meg ezt értette arra a revíziós politika gerjesztette nemzeti önáltatásra is, hogy a visszaszerzett területek miatti tartozásunkat kellett volna lerónunk a Szovjetunió elleni háborúba való részvétellel. („Horthyék elfogadták Hitlertől az ajándékot, de az ajándékkal együtt el kellett fogadniuk a hitleri őrületet is.”) Ahogyan önsorsrontó hazugság volt az is, hogy a világbolsevizmus elleni küzdelemről lett volna szó a partizánnak titulált ukrán, orosz parasztok kivégzésénél, asszonyaik, lányaik megerőszakolásánál és fiatal magyar férfiak vágóhídra küldésénél.

„Áldozatot hozni hamiskodó lélekkel önbecsapás. A tisztátalanul föláldozottak erejéből nem lesz erkölcsi erő soha, tisztátalanul foszlik szét az a semmiben” – írta esszéjében Csoóri.

Már a szovjetek sztálingrádi ellentámadása előtt nagyon komoly veszteségei voltak a II. magyar hadseregnek, 30 ezer halott és sebesült 1942 októberéig. A voronyezsi áttörést (1943. január 12.) követően pedig újabb sok tízezer halott és sebesült. Hogy mégis mennyi, ezt ma már inkább tudhatjuk, mint korábban. „Legalább százezer halott” – közszájon ez a szám forog. Ungváry Krisztián történész szerint viszont ez el van túlozva: a mintegy 210 ezer fős hadseregből 1943 január–február között fogságba esett 26 ezer fő, 42 ezer harcban elesett vagy megfagyott, 28 ezer pedig megsebesült. Hatalmas számok ezek is, de jelentősen kisebbek, mint amiről a Kádár-korszakban és most is beszélnek.

A fegyvertelen zsidó és baloldali munkaszolgálatosok (valójában kényszermunkások) esetében kisebb volt a túlélési esély. Ott minden második ember odaveszett, míg a katonáknak a háromnegyede haza jutott. Fele vagy negyede – ezek a túlélési valószínűségek valójában a halál elborzasztóan magas bizonyosságáról vallanak. És semmit nem mondanak az otthoni családoknak arról, miért követelte meg tőlük az állam, hogy feláldozzák magukat az orosz repeszeknek és hidegnek. A doni pusztulás és a miértek hiánya a zaklató élménye Illyés Gyula nagyhatású háborús versének, a Hullaevőknek (1943) is.

Kiért maradt ott Szabadi,

ezért a szorgos kopaszért?

És Kiss és Tóth és mind, aki,

ha élt is, épp csak éldegélt?

Beh otthonosan csillog már a fény

a márványtáblán, az új hősökén!

Beh otthonosan nyüzsög a csapat

vendég a Fehér Ló fái alatt.

Melyiknek kispörköltjét védve

halt meg Beke és Fekete?

Melyik söréért fagyott jégbe

Fábián füle, Kovács keze?

Csillogva cikáz, mint a villám,

kés-villa-pár a csirkehullán;

e szép hölgyért, hogy így ehessen:

melyik Nagy halt meg Voronyezsben?

Mert ha van képzeletben mérték,

a finom ujjak szét most vágják

az ezüst tálon Takács térdét,

Kántás karját, Pordán bokáját.

Nincs ehetnékem. Itt keringek

a téren félórája már.

Vérszínű borához melyiknek

tálal föl engem a halál?

Az előre törő Vörös Hadsereget nem tudta megállítani a II. magyar hadsereg. Január 24-én már kiadták a parancsot az arcvonalból való kivonásra, de az utolsó egységek kivonását a németek csak február 9-én engedélyezték. A II. magyar hadsereg mint kötelék ezzel megszűnt létezni.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr1914611844