Helsinki Figyelő

Egy süket és vak öregember tüdőgyulladásban meghalt egy moszkvai tébolydában. Szomorú, de egyáltalán nem szokatlan eset. Béke poraira. Kevesen tudták, hogy nem egy lerokkant vén piásnak, hanem a XX. század egyik hatalmas írójának komor élete ért ezzel véget.

0117_salamov_2.jpg

Varlam Salamovot (1907–1982) lágerírónak, még ha kiváló lágerírónak is szokás elsősorban tekinteni. Való igaz, legjobb írásainak nyersanyagát Sztálin börtön- és kényszermunkatáboraiban gyűjtötte, Szolovkin, a Butirkában és Kolimán. Szűken véve összesen 16 évet volt lágerben, 6-ot pedig száműzetésben. „Méltó volt a börtönre.” Salamov azonban nem csak a fogolylétről, hanem az emberi létállapotról nyújt látleletet. Valahol a fogoly is ember, vagy legalábbis ember volt.

A lágerirodalom egyik alapkérdése, hogyan lehet túlélni a túlélhetetlent. Miként maradhatunk meg embernek, amikor minden azon van, hogy emberi méltóságunkat elvegyék, és nagyiparilag ronccsá alázzanak. Voltak, akik abban találtak magyarázatot ember voltuk megőrzésére, hogy „soha nem adták fel a reményt”. Az Auschwitzot és Dachaut megjáró Tadeusz Borowski és Salamov, ez a két kelet-európai íróóriás a legfontosabb megtartó erőnek éppen a remény elvesztését tekintette. „A remény mindig bilincs a fogoly számára. A remény mindig a szabadság hiánya.” Salamov sötét, „reménytelen” világa mégis rabul ejt, és az olvasó számára a Kolimai elbeszélésekben valamiféle vigasztalóan nemes és mélységesen emberi tárul fel. Vagy annak negatív lenyomata. Egyik értő olvasója ezt írta neki:

„Ezek a legkegyetlenebb elbeszélések, amelyeket valaha olvastam. A legkeserűbbek és a legkönyörtelenebbek. Múlt, biográfia, emlékek nélküli emberek. Maga azt mondja, hogy a szerencsétlenség nem viszi közelebb egymáshoz az embereket. Hogy mindenki csak önmagára gondol, a túlélésre. Miért, hogy az olvasó mégis a tisztességbe, a jóságba, az emberi méltóságba vetett hittel tesz le a kéziratot? Ez valami titokzatos dolog, nem tudok magyarázatot adni rá, hogyan következik be. De így van.”

Jó lenne azzal zárni a posztot, hogy Salamovot nem tudta megtörni a hatalom, de nem lehet, nem lenne igaz. Mert ugyan Sztálin lágereinek végig ellenállt, ám a magány, a meg nem értettség, a visszhangtalanság, a brezsnyevi pangás sorvasztó évei meg az alkohol megtették a magukét. 1972-ben nyilatkozatban határolódott el önmagától, mondván, „a Kolimai elbeszélések problematikáját meghaladta az élet”. Hát, nem, tisztelt Varlam Tyihonovics, ez a problematika még ma is időszerű, és addig az marad, míg csak egyetlen ember lélegzik a világban.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr5214545138