Helsinki Figyelő

Miért is került bele a Borsszem Jankó születésnapja a mi emberi jogi kalendáriumunkba? Mert a szólás és sajtó szabadsága nem hiányozhat az emberi jogok egyetlen katalógusából sem 1789 óta. Márpedig a mindenkori élclapok, különösen a politikai élclapok a szabad sajtó igazi faltörő kosainak számítanak, amelyek a bírálat határait tágítva a hatalmasokat kontrollálják. 

0105_borsszem_janko_1.jpg

Lehet-e egy kormánypárti vicclap elég szórakoztató ahhoz, hogy évtizedeken át megéljen a piacon? XX. és XXI. századi tapasztalataink alapján csípőből úgy válaszolnánk a kérdésre, hogy „még véletlenül sem”. Merthogy ma axiómának tekintendő, hogy „kormánypárti humor ipso facto nem létezhetik”. Meg az is, hogy egy mai kormánypárti lapnak eleve nem a piacon kell sikeresnek lennie.

A XIX. században azért ez is másképpen volt. A kormánypártok nem számítottak átjárhatatlan és monolit, kedélytelen falansztereknek. Csipkelődésre a hatalmasok a saját táboron belülről is számíthattak. S bár a korrupció meg a propaganda nem korunk leleménye, voltak azok korábban is, de arra, hogy egy sajtóterméket csak az állam tartson el, csak elvétve volt példa. Élclapból éppenséggel egy sem akadt efféle.

A kinyomtatott, rendszeresen megjelenő, bárhol megvásárolható, vicceket, karikatúrákat és „egyéb rugalmakat” közlő élclapok a szólásszabadság és a szabad sajtó igencsak fiatal gyermekeinek számítanak. A bátor és bátortalan előképek után Nyugaton is csak a XIX. század közepén születtek meg. Charles Philipon 1830-ban alapította meg az ősnek számító Caricature-t, majd két év múlva a Charivarit. A jó tömeghumorhoz szabadság és közönség kell. Nem véletlen, hogy a cenzúrát eltörlő 1848-as forradalom során jelenik meg a Charivari honi változata, a Dongó, az első magyar vicclap.

Az abszolutizmussal viaskodva esélye sem volt a magyar élclapoknak, viszont a kiegyezés előtt és különösen utána egyre-másra születtek meg. Az ellenzéki, Kossuth-pártiak voltak a fürgébbek, s csak az Üstökös, Kakas Márton, Bolond Miska, Handabanda sikerei után eszméltek a Deák-pártiak, hogy ezen a fronton sem maradhatnak tétlenül. Nagy szerencséjükre megtalálták Ágai Adolfot, aki az 1867. január 5-ei indulás után évtizedeken át szerkesztette a Borsszem Jankót. Az újság olyannyira kormánypártinak számított, hogy az elnevezése és a lapindítása ötlete is Andrássy Gyula miniszterelnöktől származott.

Ettől még maga a lap „nem bűzlött a kormánypártiságtól”. Ágai személyében a függetlenségpártiak sem sok kivetnivalót találhattak, mert ő volt a legfiatalabb „márciusi ifjú”, tizenkét évesen vett részt a forradalomban. Szóval ő aztán igazi „pesti srác” volt, aki később mestere lett szakmájának, az újságírásnak és lapkészítésnek.

S hogy miért is került bele a Borsszem Jankó születésnapja a mi emberi jogi kalendáriumunkba? Mert a szólás és sajtó szabadsága nem hiányozhat az emberi jogok egyetlen katalógusából sem 1789 óta. Márpedig a mindenkori élclapok, különösen a politikai élclapok a szabad sajtó igazi faltörő kosainak számítanak, amelyek a bírálat határait tágítva személyesen a hatalmasokat támadják meg, így a (kegyetlen, korrupt, önhitt, idióta vagy csak ellustult) hatalom hatékony kontrolljának számítanak.

Sokszor nincs igazuk, el is vetik a sulykot elégszer, nem tisztelnek se istent, se embert, de a modern, demokratikus közvélemény éltetőinek számítanak mindenkor, akiket a hatalmaskodók és fanatikusok képtelenek elviselni. A Charlie Hebdo elleni 2015-ös terrortámadás évfordulója előtt két nappal ezt is érdemes felidézni.

Van az a humor, amit nem kedvel az ember. Van olyan is, amely ízléstelen. Olyan is akad, amely igazságtalan vagy sértő. De a humor végső soron a társadalmi kontroll egyik legbarátságosabb formája. Senkinek nem kell belegebedni. És hát – hogyan is szokás mondani? –, a zsíros trágya szép cipót terem.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr6714535204