Helsinki Figyelő

Valójában nem is ezen a napon átkozta ki X. Leó Luther Márton ágostonos szerzetest. Azt többször megtette már korábban is. Ezen a napon lépett hatályba, vált jogerőssé Luther kiközösítése, exkommunikációja. Nem túlzás, hogy mindez világtörténelmi jelentőségű eseménynek bizonyult.

0103_luther.jpg

Sokak szerint ha nem lettek volna a reneszánsz pápáknak világi, fejedelmi aspirációi, és nem fogtak volna grandiózus építkezésekbe Rómában, máig nem történik meg a reformáció, és a katolikus egyház még mindig egyedülinek számítana Nyugat-Európában. A búcsúcédula-árusítással szúrták el a hegemóniát, amiatt lett az egyetlen egyházból nagyon sok egyház.

Nem tisztünk ebben állást foglalni, az viszont biztos, hogy Luthernek esze ágában sem volt ekkora ribilliót kelteni. „Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy ha a pápa tudna a búcsúhirdetők zsarolásairól, azt akarná, hogy inkább égjen porig Szent Péter bazilikája, mint azt, hogy juhainak bőréből, húsából és csontjából épüljön fel.” Így szól azon eredeti lutheri tételek 50. pontja, amelyeket a hagyomány szerint a magiszter 1517. október 31-én kiszegezett a wittenbergi vártemplom kapujára. Ez még nem forradalmi proklamáció. Luther akkoriban őszintén rajongott egyházáért.

Meglehet, a vitára való felszólítás, a „kiszögezés gesztusa” is visszhang nélkül marad, amennyiben Luther azonmód nem továbbítja tételeit kiegészítéseivel együtt Brandenburgi Albrechtnek is. Ha a szerzetes nem is, az érsek jól tudta, mi is van azokban a pontokban. És a rakoncátlan új médium, a nyomtatott szöveg is hamar továbbterjesztette őket. A pápát azonban akkortájt sokkal jobban izgatta Urbino elfoglalása és a törökellenes keresztes háború meghirdetése, mint egy jelentéktelen német szerzetes okvetetlenkedése.

Volt tehát esélye annak, hogy az egyházon belül rendezhető a vita. De nem ez történt, mert míg Luther a kegyelemről szeretett volna dialógust folytatni, addig (eleinte főként dominikánus) ellenfelei a hivatali, pápai tekintélyről akartak – írja Diarmaid MacCulloch történész. Ezek után hamar kibékíthetetlenné váltak az ellentétek.

Luthert 1520-ban formálisan elítélik eretnekségért. Mire ő a sokadik neki kézbesített pápai bullát dacosan és csinos kis autodafé keretében égeti el. A wittenbergi tűzbe vet más egyházi műveket is, amelyekre a kiátkozásánál hivatkoztak.

Miközben szorul a hurok körülötte, számolatlanul ontja pamfletjeit, vitatkozik, térít, prédikál, hirdeti a római anyaszentegyházétól egyre inkább eltérő nézeteit. Szabad emberként viselkedik, és nyíltan szembeszáll az egyházi hierarchiával. Ekkor válik jogerőssé a kiátkozása.

Felmerülhet a kérdés, miért olyan nagy gond, ha egy vallási közösség kiveti magából a vele szembefordulót. Nem olyan ez, mint amikor a rendetlenkedő gyereket kiküldik az óráról a folyosóra? Mindenki elégedett lehet, különösen a csintalan nebuló. Itt azonban másról volt szó. Hiszen a középkori, koraújkori Európa  nem ismerte a vallási türelmet. A XVI. században az egyházi kiátkozás egyet jelentett a halálos ítélettel. Nem egyszerűen kikerült a keresztény (katolikus) közösségből, de törvényen kívülivé vált, akinek életét már semmi sem védte tovább. Némileg hasonló volt ez a helyzet, mint Salman Rushdie írót sújtó XX. század végi fatvánál.

A gondolat- és vallásszabadságot minden komolyan vehető emberi jogi katalógus tartalmazza. Minden bizonnyal a reformáció és az azt követő pusztító vallásháborúk tapasztalata is hozzájárult ahhoz, hogy Európában a vallási tolerancia mára általánosan elfogadott értékké lett. Jó lesz azért vigyázni rá.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr4214506142