Helsinki Figyelő

A II. világháború keserű tapasztalata, a hidegháború és a nukleáris fenyegetés késztette az ENSZ-et és tagállamait, hogy hetven éve elfogadják az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Az önmagában is fontos, hogy a „nemzetek” deklarálták az alapjogoknak egy olyasfajta katalógusát, amelyet irányadónak tekintenek politikai berendezkedéstől, fejlettségtől, földrajzi helyzettől vagy hagyományoktól függetlenül. Ám idővel maga az ösztönző nyilatkozat a világszervezetet és tagállamokat is arra sarkallta, hogy építsék ki az emberi jogok védelmének nemzetközi intézményes garanciarendszerét. A Nyilatkozatnak egyenesen normatív ereje lett. Az az érzésünk, hogy ilyesfajta deklaráció elfogadására ma nem volna esély. Ezért is fontos, hogy elődeink időben megalkották, és az emberi jogokat a nemzetközi jog ma is garantálja mindannyiunknak.

1210_ejeny1948.jpg

A Nyilatkozat nem „egyke”. Vannak testvérei is. Az idősebbik az ENSZ Alapokmánya, különösen annak emberi jogi rendelkezései. Aztán vannak az ifjabbak is: a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya meg a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és annak a fakultatív jegyzőkönyve. Ők alkotják közösen az „emberi jogok nemzetközi törvényét”.

A dolog közvetlen előzményeit Amerikában kell keresni. Franklin D. Roosevelt elnök híres, „négy szabadságról” szóló beszédében (1941) foglalkozott „a négy alapvető emberi szabadságon alapuló világ” lehetőségével. A szólás- és véleményszabadság, a lelkiismeret és vallásgyakorlás szabadsága mellett ott volt még „a mentesség a nélkülözéstől”, valamint „a mentesség félelemtől” is. Ez az „erkölcsi rend” élesen szemben állt a Hitler és szövetségesei által kínált barbár világrenddel.

A háborút követően azonban a győztesek által az ENSZ Alapokmányába foglalt emberi jogok messze elmaradtak a várakozásoktól és a háború alatti ígéretes deklarációktól. A győztes hatalmak is súlyos emberi jogi konfliktusokkal küszködtek. Nem csak a sztálini Szovjetunió vagy a gyarmatbirodalom Anglia és Franciaország, de az Egyesült Államok is, amelyik a feketék és őslakos indiánok esetében tömegesen és szisztematikusan sértette meg az emberi jogokat, faji alapon diszkriminált.

Az ENSZ Alapokmányát előkészítő San Francisco-i konferencia mégiscsak kidolgozta a mai nemzetközi emberi jog fejlődésének jogi és fogalmi alapjait. Ha mostanában mifelénk egyeseknek nem is világos, ki nyerte meg, ki veszítette el akkor a háborút, érdemes megnézni az alapító tagállamok névsorát, hogy az első 51 aláíró között kit is találunk. Merthogy a vesztesek közül akkor még nem hívtak meg senkit.

Már az előkészítő konferencián igyekeztek kisebb európai mintademokráciák valamiféle jogkatalógust csatolni az Alapokmányhoz, de ez akkor a „nagyok” ellenállásán elbukott. Később azért sikerült megválasztani az Emberi Jogok Bizottságát, amely úgy döntött, hogyha nem is lehetséges most egy kötelező erejű szerződést elfogadtatni a tagállamokkal, azért ösztöntő nyilatkozat elfogadásának mégiscsak van esélye. Ez lett aztán a Közgyűlés által 1948. december 10-én elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Ezért van épp e napon az emberi jogok világnapja. (A mai képünkön éppen Eleanor Rooseveltet, az amerikai elnök özvegyét látni, amint elégedetten szemléli a deklarációt.)

Közös eszményből idővel olyan normává vált a Nyilatkozat, amelyik számon kérhető emberi jogi kötelességeket ró a tagállamokra. A nemzetközi közösség pedig minden más okmányénál meghatározóbb erkölcsi és normatív tartalmat tulajdonít neki. Isten éltessen, kedves Nyilatkozat!

#emberijogikalendarium #emberijogok2018 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr1814454178