A civil Helsinki-mozgalom a Szovjetunióból indult. Akinek valamennyire van fogalma arról, mit is jelentett Brezsnyev diktatúrája, azt tán elcsodálkozhat ezen. Csakhogy éppen itt, ezen az átokverte vidéken voltak olyan bátor és eszes nők és férfiak, akik úgy találták, a Helsinki Záróokmányban (1975) deklarált emberi jogoknak nem csak papíron kell létezniük, a nemzetközi garanciáknak a keleti blokkban is érvényesülniük kell a gyakorlatban. Nagy kár, hogy kevesen ismerik ezeket a hősöket, akik börtönt, kényszermunkát és üldöztetést is vállalva követeltek jogokat mindenkinek. A Moszkvai Helsinki Csoport (1976) egyik alapítója egy egykori szovjet katonatábornok, Petro/Pjotr Grigorenko (1907–1987) volt. Nem mindennapos történet az övé. Korának leghíresebb kényszergyógykezelt „betege” volt, merthogy, ugye, „normális embernek nem lehet gondja a szocializmussal”.

Tegnap délután furcsa emailt kaptunk Gabay Dorkától, a Magyar Idők újságírójától. Nem értettük a kutyafuttában megfogalmazott, zavaros, különös helyesírású szöveget, ezért visszakérdeztünk. Mire bocsánatkérő választ kaptunk, mégpedig azzal, hogy tekintsük a kérdést „tárgytalannak”. Annak tekintettük. Ám a Magyar Idők mai címoldalán cikk és publicisztika is azzal foglalkozik, hogy „Soros György aktivistái [azaz a Magyar Helsinki Bizottság emberei] járták ki a busás kártérítést” egy gyilkosság miatt elítélt, jövőre talán szabaduló olaszliszkai férfinak. Ez nem igaz. Mint ahogyan hamis és hazug az a beállítás is, amely minden jogot elvitat az elítéltektől, valamint bűnözők perverz tettestársaiként akarja láttatni a civil jogvédőket és voltaképpen magát a jogállamot is.

Komoly lendületben volt az ellenzéki liberális politika az 1840-es évek elején. Ezt a lendületet Széchenyi István egyre rosszkedvűbben, sőt sértve szemlélte. Van azonban úgy, hogy a sértettség és az „aktuálpolitikai szándék” eredeti eszméket terem. Széchényivel ezt történt: a magyar politikai számára „felfedezte” a kisebbségekkel szembeni toleranciát és a többesidentitás fontosságát. Nem csak ő tehetett róla, hogy a kortársak és követőik nem értékelték mindezt kellőképpen, és nem vált belőle erős politikai program.

Delejes hatása van egy senki által nyilvánosan fel nem vállalt, névtelen blogocskának a kormánypárti sajtóra: nincsen olyan posztja, legyen az bármennyire is paranoid fércmű, amelyet át ne venne azonnal a kormánymédia és országos jelentőségűre fel ne fújna a fideszes sajtópropaganda. A blog mostani „szenzációs leleplezése” arról szól, hogy a civil jogvédők megfordulnak egyetemeken is, sőt, vannak közöttük oktatók is. Ki hitte volna? Úgy gondoltuk, ha már ennyire nem megy, magunk segítjük a tényfeltárást. Meg lehet kapaszkodni a tűzfalon túl: a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke rendszeresen adott elő a Fidesz pártalapítványának rendezvényein. 

A zseniális magyar képzőművész többször is menekülni és emigrálni kényszerült. A világ iránti érdeklődése nem csak vizuális természetű volt, a politika már fiatalon izgatta, és később is megőrizte érdeklődését. Moholy-Nagy László (1895–1946) aktívan politizált, a szabadság és eszményeit követte, de tisztánlátását nem veszítette el.

John Miltonnak (1608–1674), a nagy angol költőnek és Oliver Cromwell titkárának az Areopagitica című röpirata szerint a könyvek cenzúrája keresztyénietlen dolog, vagyis idegen a reformált vallásoktól. Afféle pápista vircsaft, amit semmiféle biblikus vagy antik hagyomány nem igazol. Mint írja: „egy könyvet megölni szinte felér egy ember megölésével”.

A Szent Márton legendájából vett jelmondata szerint élt: nem futamodott meg a munkától. És nem futamodott meg a nehézségektől sem. Márton Áron (1896–1980), a katolikus egyház gyulafehérvári püspöke különösen nehéz időszakban szolgálta vallási közösségét. Hosszú börtön és még hosszabb házi őrizet, összesen 18 év után 1967-ben nyerte el újra szabadságát. Ekkortól már szabadon mozoghatott, de az állami kontroll megmaradt, spiclik és provokátorok vették körül.

Tegnap Orbán Balázsnak azt kellett megmagyaráznia a parlamentben, miért nincsen Nikola Gruevszki, egykori macedón kormányfő tranzitzónában. Ma pedig a Facebookon arról ír, miért nincsen igaza a Magyar Helsinki Bizottságnak, amikor bírálta az államtitkár magyarázatát. A bejegyzés személyeskedő kitételeivel meg az obligát sorosozással itt most nem foglalkoznánk. Ami fontosabb: úgy tűnik, Orbán Balázs közvetve elismerte, hogy a magyar kormány jóvoltából tartózkodik Gruevszki Magyarországon.

A fél ország azt találgatja, vajon hogyan és miről hallgatták meg Nikola Gruevszki egykori macedón kormányfői a magyarországi menedékjogi eljárásban. A meghallgatáson elhangzottak természetesen titkosak, azokat a közvélemény nem ismerheti meg, mert számos érzékeny értesülést tartalmazhatnak.

A menekültügyi meghallgatások azonban nagyon hasonlítanak egymáshoz. Vannak olyan kérdések, amelyeket mindenképpen fel kell tenni az ügyintézőnek. Ezeket valószínűleg a láthatóan különleges bánásmódot élvező macedón kérelmező sem kerülhette el. Sánta Szabolcs Miklós ügyvéd kollégánk megpróbálta rekonstruálni, milyen is a típusos eljárás, és hogyan nézhet ki az egy macedón kérelmező, igaz, nem feltétlenül Gruevszki esetében. Leginkább a kérdéseket sejthetjük, ezért csak olykor-olykor írtunk be válaszváltozatokat. Hogy egyértelmű legyen: ez egy "elképzelt GRU-formula", nem pedig egy valódi meghallgatási jegyzőkönyv, noha van kapcsolata a hazai menedékeljárások valóságával.

Különös, de a magyar történelem egyik legrosszabb évében (elég sok volt belőle), 1919-ben született meg egy jogszabály, amelyik korát megelőzően politikai jogokat biztosított a nőknek, legalábbis egy részüknek. A választójog – legyen az bármilyen széles körű – azonban önmagában nem elégséges ahhoz, hogy a nők társadalmi súlyuknak megfelelően legyenek képviselve jelentős politikai döntéseknél.