Helsinki Figyelő

A zseniális magyar képzőművész többször is menekülni és emigrálni kényszerült. A világ iránti érdeklődése nem csak vizuális természetű volt, a politika már fiatalon izgatta, és később is megőrizte érdeklődését. Moholy-Nagy László (1895–1946) aktívan politizált, a szabadság és eszményeit követte, de tisztánlátását nem veszítette el.

1124_moholy-nagy.jpg

– A gazdasági forradalommal párhuzamosan meg kell szüntetni a burzsoá művészetet, meg kell alapítani a burzsoá művészek fölött a forradalmi művészek diktatúráját – szólt az aktivista művészek kiáltványa 1919. március 25-én. Ezt a dacos zagyvaságot a képzőművészettel még csak ismerkedő, de már indulásánál tehetséget eláruló, a háborús frontot is megjáró Moholy-Nagy László is aláírta (akkor még Mohoj Nagy László néven). Bár afféle „szerep nélküli forradalmárként” a Tanácsköztársaság alatti nyilvános politikai megnyilvánulása ennyiben ki is merült, a következő, ellenforradalmi rendszer Lukács György helyettes közoktatási népbiztos „embereit” nem tűrte meg.

Pedig világszínvonalú minőséget jelentett, mondjuk, a Bartók–Kodály–Dohnányi-hármas a Zenei Direktóriumban, Babits Mihály a világirodalom egyetemi tanáraként vagy Kármán Tódor a mérnökképzés szervezőjeként. Nem akárki volt Kassák Lajos és köre sem, akiket „burzsoá formalizmusuk” miatt ugyan Kun Béla 1919 júliusában betiltott, de a kommün után mégis emigrálniuk kellett. Novemberben Moholy-Nagy követte őket Bécsbe. Huzamosabb időre ezután már nem tért vissza szülőföldjére.

Az első világháború és a forradalmak után a szellemi élet számos kiválósága meg reménysége fogta a betyárbútort és külföldön próbált érvényesülni. Az antiszemitizmus és a numerus clausus, amely maximálta a zsidó egyetemisták számát, újabb tehetséges ezreket sodort távolra. Moholy-Nagy baloldali volt, részt vállalt a kommünben és zsidónak számított, az ellenforradalmi rezsim tehát semmi jót nem kínált neki. Kénytelen volt hát világkarriert csinálni.

Felépülve a spanyolnáthából már 1920-ban bekerül a berlini művészeti élet sűrűjébe, egyre inkább elmélyed a fotóművészetben, majd Walter Gropius 1923-ban felkéri őt a Bauhaus tanárának. Vele együtt fogja 1928-ban otthagyni a nagy hatású iskolát, hogy saját lábára álljon, díszletet tervezzen, fotográfiai és tipográfiai munkákat végezzen. Több sikeres könyvvel és kiállítással a háta mögött filmeket forgat, és 1931-ben megalkotja lenyűgöző kinetikus szobrát, a Lichtrequisitet. A nácizmus elől családjával Hollandiába költözik 1934-ben, de nem érzi jól magát, ezért Angliába teszi át székhelyét. Onnan a New Bauhaus chicagói indulása csábítja át a tengerentúlra, az új intézmény tanára lesz.

Érdeklődését hazája művészeti élete és politikája iránt sohasem veszítette el. 1938-ban például csatlakozott Tamkó Sirató Károly Dimenzionista manifesztumához, a II. világháború alatt pedig Károlyi Mihály antifasiszta emigráns szervezetéhez. S hogy nem csak a színekhez meg a fény-árnyék játékhoz volt éles szeme, jól látszik, hogy ő már korán felismerte, Edvard Benešnek nem szabad hinni, amikor a háború utáni időkre méltányosságot és megbékélést ígér a felvidéki magyaroknak.

#emberijogikalendarium #emberijogok2018

 

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr5014389486