Nem ritka dolog az, hogy egy törvény elnevezése nem fedi annak valós célját és tartalmát, vagy éppen ellentétes azzal. Az ausztrálok „őslakosokat védő törvénye” is ilyen volt. Merthogy éppen ez a norma teremtett jogalapot a „bennszülöttek” szisztematikus és kegyetlen jogfosztásához. Ennek nyomán jó száz éven át lehetett például elszakítani a családjából a „vegyes származású” gyereket az állam kénye-kedve szerint.
Merthogy a kormány gyakorolt teljhatalmat az őslakosok közösségei felett. Meghatározta, hol lakhatnak, hova utazhatnak, mit dolgozhatnak, kivel házasodhatnak. Mint II. József idején a cigány gyerekeket, az ausztrál regula a „nem fehér”, őslakos gyerekeket itt is „fehér kézbe adta”. De míg a császári rendeletek rövid ideig éltek, és a megyei hatóságok többnyire elszabotálták őket, Ausztráliában a modern, civilizátor állam és a térítő egyházak aufklérista szövetsége hatékonyabban préselt szét gyereket, szülőt, családot. Olykor tényleg puszta jóindulatból.
A „törvény és a jogalkalmazás” förtelmes eredményei csak 30–40 éve tűntek fel a helyi politikai osztálynak. Előtte jó esetben a többség meg nem értése, a bennszülöttek hálátlanságán és javíthatatlanságán való kesergése jutott osztályrészül az őslakosoknak. Rosszabb esetben pedig a hatósági erőszak.
Az 1960-as évektől meginduló emancipációs mozgalom fokozatosan vívta ki az őslakosok polgárjogait. 1999-ben a megbékélés előmozdítására törtvényt alkotott az ausztrál parlament, amely az „aboriginálokkal” szembeni rasszista bánásmódot az ország legnagyobb szégyenfoltjának minősítette. A történelmi megbékélést a 2000-es Sydney-i olimpia is segítette. De hogy a szemlélet valóban sokat változott, az is jelzi, hogy 2008-ban Kevin Rudd miniszterelnök bocsánatot kért az „elveszett nemzedékektől”. Az együttélés egyáltalán nem problémamentes, de mostanság mégiscsak humánusabb és civilizáltabb, mint korábban bármikor.
