Helsinki Figyelő

Az egyik legismertebb koraújkori „mágusper” a louduni, noha a korabeliekhez képest nem volt különösképpen véres vagy kegyetlen. Egyetlen embert ítéltek máglyahalálra az eljárás végén. Igaz, ő papi személy volt. Az ügy különösen jól dokumentált, az utókornak nem csak a világi és egyházi hatóságok jegyzőkönyveire kell hagyatkoznia, hanem a dráma főszereplői is megírták a maguk testamentumát és az ördögűzéssel tarkított processzusnak számos tollforgató követője akadt, akik szintén közreadták élményeiket. Az is kiemeli a szokványos boszorkányperek sorából, hogy itt nyilvánvalóan politikai célú koncepciós eljárásról van szó. A szálakat maga Richelieu bíboros tartotta kézben. Az sem volt mindennapi, hogy a közvélemény jó részét sem sikerült elkábítani, sokan a tárgyalás során is biztosak voltak abban, hogy Urbain Grandier plébános ártatlan a neki felrótt vádakban.

0818_grandier.jpg

A jóvágású plébános a jezsuitáknál tanult. Kiváló hitszónoknak számított, ezért is kapta azt a nehéz feladatot, hogy a hugenottafészeknek számító nyugat-franciaországi Loudun városában igyekezzen minél több hívet (vissza)szerezni a katolikus egyháznak. E munka során a papokkal szembeni elvárásokhoz képest jelentős engedményeket tett önmagának: szenvedélyes szoknyapecérnek számított, és csábításaival sok ellenséget szerzett. A nők körében viszont számos alaptalan fantázia szövődött alakja köré.

A városban több férfi és női rendház is működött, akik vetélytársat láttak Urbain Grandier-ben (1590–1634). Így voltak ezzel a minoriták is, akiktől számos hívet csábított át. De egy idő után az orsolyák is megorroltak rá, különösen a rendház ifjú perjelnője, Jeanne (Johanna), aki látatlanul is megpróbálta felkérni az „izgató hírű” Grandier-t, hogy legyen a gyóntatójuk, de a pap határozottan visszautasította. Ezek után kezdődtek el az apácák körében a rendszeres „kísértések” és az üzekedő, mocskos szájú ördögök napi vendégei lettek a rendháznak. A megszállott nővérek tornamutatványokat és orgiákat mutattak be az egyre terebélyesedő közönség nagy mulatságára.

Hasonló kollektív képzelgések, hisztériás jelenségek más zárt közösségekben is előfordultak a korban, de azokat többnyire gyorsan elrendezték az egyházi hatóságok. „Ugyan, kinek hiányzik a botrány ilyen nehéz időkben?” Csakhogy 1632 Franciaországában más volt a helyzet. Volt, akinek „hiányzott”, kapóra jött a botrány. A harmincéves háború időszakát írtuk, és Richelieu bíborost nagy dolgok foglalkoztatták. Egyszer s mindenkorra le kívánt számolni a protestáns lázadókkal, a lehetőségét is el kívánta venni a fegyveres ellenállásnak, illetve az ország politikai berendezkedését abszolutistává akarta alakítani, ezért a „középkorból visszamaradt autonómiákat” mindenestől el akarta törölni. Márpedig Loudun nem csak egy város, de egy jól megépített vár is volt tele protestánssal, nem is túl messzire La Rochelle-től, a városnak pedig nagyon nem akarózott hozzájárulni ahhoz, hogy lebontsák öles falait, az önkormányzatát pedig betagosítsák a királyi hatalom alá.

A nagy kombinátor bíboros tehát nem hagyta, hogy elaludjon az ügy. Kipróbált, fizetett ördögűzőket küldött a helyszínre, akik nyilvános műsorokat rendeztek az apácák főszereplésével. Tömegek zarándokoltak Loudunbe. Bár a „szakszerű ördögűzés” kizárja a nyilvánosságot, valamint a démonok, ördögök és boszorkányok szavainak nem szabadna hitelt adni, ám ez esetben az apácákon keresztül megnyilvánuló pokolfajzatok tanúvallomásai többet nyomtak a latban, mint bárki másé, különösen, ha az a valaki a pap védelmében lépett fel.

Azért másról is tanúskodtak „az ördögök”, nem csak a parázna plébános istentelenségéről. „Egyikük” kihallgatása során például magát a bíborost dicsérte, miszerint „ő Isten ostora minden cimborámnak [vagyis eretnekeknek]”, és abban a munkában állna még Richelieu „hősiessége”, amit „a nép terheinek könnyítéséért végez, a kormányzás képességének adományában, amit Istentől kapott, abban a vágyában, hogy megőrizze a békét a keresztény világban, s abban az odaadó szeretetben, melyet a király személye iránt érez”. Onnan is lehet tudni, honnan fújt a szél, hogy miközben a megszállt apácák Istent, Krisztust vagy a Szent Szüzet folyton káromolták, addig a bíborost és XIII. Lajost még véletlenül sem vették a szájukra.

„Mivel Richelieu bíboros egy olyan szereppel azonosította magát, mely egyszerre volt hercegi, papi, politikai és irodalmi, úgy viselkedett, mint egy félisten” – írja a louduni perről szóló nagyszerű könyvében (1952) Aldous Huxley. A „félisten” végül nagyjából elérte célját: Grandier-t máglyahalálra ítélték, és szörnyű kínok közt ki is végezték. Csakhogy a remélt totális siker elmaradt. Grandier nem ismerte el „ördögi tetteit”, és kivégzésen összesereglett tömeg is inkább az ő pártjára állt, mint a bíráiéra. Ettől még a falakat lerombolták, és a protestánsokat is kiszekálták innen. De az is igaz, a bíboros nem próbálkozott többet a loudunihez hasonló méregkeveréssel.

A per tudományos és művészi utóélete igencsak jelentős. A. Dumas regénye, Michelet esszéje, Eyvind Johnson regénye, Penderecki operája és Ken Russell filmje mellett Huxley tény- és esszéregénye, a Loudun ördögei a leghíresebb feldolgozás. Éppen ezért tán furcsának tűnhet, hogy a magyar könyvkiadás által is megbecsült szerzőnek miért éppen ez a regénye nem jelent meg a Kádár-korszakban, miközben a Szép új világ c. antiutópiáját idővel mégiscsak kiadták. Valószínűleg a cenzoroknak nem az egyik főhős, a jezsuita ördögűző, Surin árnyalt, empatikus bemutatásával akadtak problémáik. Sokkal inkább azokkal a kiszólásokkal, amelyek a létező szocializmus, a lenini-sztálini totális állam gyakorlatát hasonlították össze a boszorkányperekkel és a „vörös eminenciás” praktikáival.

Íme, egy kritikus megjegyzés a sok közül: A louduni per óta „a gonosz némi fejlődésen ment keresztül. A kommunista diktatúrákban azok, akik népbíróság elé kerülnek, kivétel nélkül bevallják bűneiket, melyekkel vádolják őket – bevallják még akkor is, ha e bűnök mind képzeletbeliek. […] Elődeink feltalálták a kínpadot, a vasszüzet meg a spanyolcsizmát, és áldozataikat víz alá nyomva is kínozták; de az akarat megtörésének és az emberi személy emberalatti lénnyé redukálásának magasabb művészetében még sok tanulnivalójuk maradt. […] Felmenőink egyfajta áldott következetességgel még azoknak a személyiségét is tisztelték, akiket izzó fogókkal kínoztak, vagy éppen kerékbe törtek. Felvilágosultabb évszázadunk totalitárius urai számára nincs lélek és nincs teremtő; csupán egy rakás fiziológiai alapanyag létezik, melyet kondicionált reflexek és társadalmi nyomások formálnak azzá, amit udvariasságból még mindig emberi lénynek neveznek. Az ember alkotta környezetnek ez a terméke nem bír valódi jelentőséggel, és nincs joga ahhoz, hogy önmagát határozza meg. A társadalomért létezik, és alkalmazkodnia kell a kollektív akarathoz. A gyakorlatban a társadalom természetesen nem más, mint a nemzetállam, a kollektív akarat pedig a maga nyers valóságában nem más, mint a diktátor hatalomvágya.” (Czigányok Zsolt fordítása.)

#emberijogikalendarium #emberijogok2018

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr2114166959