Helsinki Figyelő

Nagy Imréék szörnyűséges tárgyalása után talán a második legjelentősebb politikai pernek a Bibó István, Göncz Árpád és Regéczy-Nagy László elleni büntetőeljárás tekinthető. Alig egy hónappal később emeltek ellenük vádat, hogy Nagy Imrét és társait felakasztották. Bibó és vádlott-társai karakánul viselkedtek, hiába fenyegette őket is halálbüntetés. A pernek számos abszurd, tragikus, tragikomikus, olykor heroikus mozzanata volt. A vádlottak mellett leginkább szövegeket ítélt el a bíróság. Ezzel együtt nem volt koncepciós per, mint hasonló esetben az ötvenes években lehetett volna. Itt nem koholt „bizonyítékok alapján” ítélték életfogytiglanra Bibót meg Gönczöt, és kapott 15 évet Regéczy-Nagy. A rezsim perverz logikája alapján ez egy „jogszerű eljárás” volt. A „törvényesség” látszatának fenntartása akkor már fontos volt.

0802_bibo-per.jpg

1956 végén már megvolt a forgatókönyv, hogyan is kell megtorolni a forradalomban való aktív részvételt, milyen módszer szerint szükséges elítélni a forradalom vezetőit. „Azzal a tendenciával tárgyaljuk, hogy leplezzük le, de természetesen valós tényekre támaszkodva, leplezzük le azt a káros tevékenységét, amit folytatnak” – adott iránymutatást Kádár János az új-régi párt Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 3-iki ülésén. Még az sem számított, hogy „nehézkesebben és lassabban” mentek a dolgok, mint Rákosiék idején. „Csak valóságos tényeket szabad vizsgálni” – adta ki az utasítást ugyancsak Kádár 1957 nyarán.

Bibó Istvánt és Göncz Árpádot 1957 májusában már letartóztatták, Regéczy-Nagy Lászlót pedig augusztusban vitték el. Azt is tudhatjuk Kenedi János történésztől, hogy a rezsim politikai vezetése igyekezett magát „tehermentesíteni” az egyedi ügyek szoros kontrolljától, és – Kádár szavaival – csak „ha a vizsgálat megfelelő állapotba jut, akkor kell[ett] a dolog politikai részét” a pártvezetőség elé terjeszteni. Ezzel együtt ne legyen kétségünk afelől, fontos ügyekben, ilyen volt Bibóéké is, bár a „megtorló gépezet alkatrészei” maguktól is tették a dolgukat, azért érvényesült a „megrendelő külső politikai kontrollja”. Ez esetben például Biszku Béla kezdeményezte a letartóztatást, ő „szólt a rendőröknek”, míg a kihallgatók közvetlenül Apró Antalnak jelentettek.

Bibót és Gönczöt a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben vezetéssel elkövetett bűntettben és hűtlenség bűntettében mondták ki bűnösnek. Regéczy „bűneit” valamivel enyhébben ítélték meg, miszerint az a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben tevékeny részvétel és hűtlenség bűntette lett volna. A rendszer és a haza árulóinak ítéltettek.

A forradalom leverését követő hónapokban, bizony, komoly káderhiánnyal küszködött a rezsim. De aztán az ÁVH korábbi, többnyire kevésbé exponált embereit „visszafoglalkoztatni” kezdték. Bibóékat is többnyire ilyen „kipróbált elvtársak” vallatták több mint egy éven át. Miközben voltaképpen a Bibó Istvánnak a forradalom alatt és után írta szövegek képezték a vád tárgyát, az eljárás alá vont egykori államminiszter nem láthatta a fejére olvasott passzusokat. Nyilvános szövegek, külföldi kormányoknak írt levelek és saját magának szánt feljegyzések is felkerültek a bűnlajstromára. Vallatói megpróbálták zavarba hozni, de nem sikerült nekik, mert az elképesztő memóriájú tudós jól emlékezett mondataira, és professzoros gondossággal igyekezett megmagyarázni kihallgatóinak, miért ezt vagy azt a fordulatot használta. Nem lehetett kizökkenteni. A terhelteknek azt a bravúrt is sikerült véghezvinniük, miszerint úgy mutatkoztak együttműködőeknek, hogy mindeközben semmi konkrétumot nem fedtek fel, amit a hatóságok előtte már ne tudtak volna. Pedig akkoriban rendszeresen akasztottak, Göncz Árpád szerint a Gyorskocsi utcában többnyire a Pancsoló kislány szólt a lemezjátszóról, hogy elnyomja a halálraítéltek utolsó szavai és üzeneteit. (Meglehet, a dalt illetően téved az emlékező, mert a dalt 1959-ben vették fel…)

A perben végül Bibó ellen az első számú vádpont a következő volt: „Az írott szó hatalmával visszaélve a népi hatalomnak mindenáron megsemmisítése érdekében olyan írásművek készítése, terjesztése, melyekkel az érzelmek világában kívánt olyan visszhangot kelteni, mely a fennálló népi demokratikus államrend ellen ösztönzött aktív cselekedetekre.” De terhére értékelték azt is, hogy Nagy Imre még cselekvőképes minisztereként az orosz intervenció napján, 1956. november 4-én sajtófőnököt nevezett ki, aki telefonált a külképviseletekre, hogy Bibó a kormány nevében nyilatkozatot fog kiadni.

Az is érdekes, hogyan viszonyultak az elítéltek a saját bűnösségükhöz a mindössze hat napig tartó tárgyaláson. Az ítélet szerint Bibó „bűnösségét nem ismerte el. Csupán sajnálta – utolsó szó jogán adott nyilatkozatában –, hogy »az eseményekbe politikusi színben« került bele, és hogy »politikai ötleteket« adott »mind honi, mind pedig külföldi tényezőknek«.” Göncz pedig arról beszélt, jóllehet, „cselekményeire nézve” bűnösnek érezte magát, ezzel együtt kijelentette: „politikai felfogásomat, amelyen cselekményeim alapultak, nem érzem bűnösnek. 18 éves korom óta nevelkedtem ezen a felfogáson, ez szinte véremmé vált.”

Göncz Árpád 1985-ben így idézte fel a tárgyalás hangulatát: „Két halálos tétellel, gyorsított eljárással, abban a tudatban, hogy ha meghozzák az ítéletet, végrehajtják két óra múlva, mindez hallatlan magasfeszültséggel járt. Az egésznek a hangulatára emlékszem, az ügyvédek magatartására, Pistáéra és Regéczy Laciéra. Elmondhatom, hogy a miénk abszolút tiszta per volt, senki nem bántott senkit. [Azaz nem volt kényszervallatás – a szerk.] Akkor láttam, hogy kötélre megy a játék, mikor megvolt előtte az elmeorvosi vizsgálat. A szakértőnek megmondtam, aláírom, hogy épeszű vagyok, nem érdemes az egészet végigjátszani. Amikor mentünk vissza, azt mondta az őr, nem fáj az, ha felkötik az embert, nem rosszabb az, mint egy foghúzás.”

Borbély János tanácsvezető bíró végül nem mondta ki a halálos ítéletet. Maga is meglepődött azon, de magasabb helyen úgy döntöttek, hogy az ügyész életefogytot kérjen Bibóra és Gönczre.

Tanulságos megnézni az ítéletet és átolvasni a kihallgatások iratait, már ami megmaradt belőlük. Ugyan igaza van Göncz Árpádnak abban, hogy ezek a dokumentumok „önmagukban, kritika nélkül használhatatlanok”, méltányos morális következtetések levonására pedig alkalmatlanok, de a korszak abszurditásának felidézésére mégiscsak alkalmasak. Az ítélet például hosszasabban foglalkozik egy írógép hovatartozásának megállapításával, mint azzal, hogy vajon miféle államellenes bűnök rejteztek Bibó szövegeiben. Letartóztatásakor Bibó Erika írógépét mint bűnjelet foglalták le. A vádlott tett egy kísérletet rá, hogy a derék eszközt „kidumálja” a börtönből. Arról beszélt, hogy valóban azon írta felforgató szövegeit, csakhogy egykoron ténylegesen a felesége fizette ki az írógép árát, tehát az ő tulajdonának tekinthető. A bíró ezt a nyilatkozatot nem fogadta el, és a renitens Erikát mellékbüntetésként mégiscsak elkobozta. Hogy mi történt aztán vele, vajon az amnesztia idején visszaadták-e Bibónak, vagy az állambiztonság használta-e ezek után? Nem tudjuk. Szerencsére Bibó azért később is legépelte gondolatait, ha nem is mindent és úgy, ahogy az elméjében megképződött.

#emberijogikalendarium #emberijogok2018

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr3414155757