Helsinki Figyelő

„Aki olyan társadalmi rendet tud létrehozni, amelyben mindenkinek van egy kevés óvni valója, és senki sem kíván túl sokat a máséból, sokat tesz a világ békéjéért.” Ezt az alapvetést Alexis de Tocqueville (1805–1859) fogalmazta meg nevezetes munkájában, Az amerikai demokráciában. A felismerés az 1830-as évekből származik, de ma is érvényes.

0729_tocqueville.jpg

Alexis de Tocqueville „voltaképpen konzervatív volt, és fájlalta a lovagiasság korának alkonyát. Csodálata (és csodálkozása) egy olyan, akkor új rendnek szólt, amelytől kissé borzongott” – írta mai hősünk születésének 200. évfordulójára Tamás Gáspár Miklós filozófus. Valóban konzervatív, de nem „reakciós”. Gondolkodásának és politikai ízlésének gyökerei liberális arisztokrata családjához kötődnek.

Nevezetes dédnagyapja az a Malesherbes márki, aki lelkiismeretes közszolga, a tudomány (különösen a botanika) és általában is a felvilágosodás lelkes híve. Az ancien régime idején főcenzorként ő figyelmezti Diderot-t, hogy az Enciklopédia VIII. kötetét el akarják kobozni, ráadásul ő dugdossa el magánál az üldözött nyomdai íveket. Bár hűséges royalista, ám amikor a parlamenteket (bíróságokat) el akarja lehetetleníteni a király, Malesherbes a bíróságok oldalára áll, minek következtében állásából kirúgják. Az új uralkodó, XVI. Lajos nem igazán kedveli a börtönreformot és a vallási egyenlőséget szorgalmazó férfiút, ezzel együtt midőn 1792 végén a királyt perbe fogják, önként jelentkezik védőügyvédjének. A terror idején elmenekülhetne, nem teszi, visszajön hazájába, és rá is lesújt a nyaktiló. De persze most nem róla kell elsősorban beszélnünk, hanem jeles dédunokájáról.

Alexis de Tocqueville éppen akkor járt Amerikában, amikor Bölöni Farkas Sándor is ott volt. (Hogy Bölöni volna a „magyar/székely Tocqueville”, vagy fordítva: inkább Tocqueville lenne a „francia/normand Bölöni”? Ezzel a kérdéssel nem érdemes sok időt tölteni.) A két nevezetes utazó, meglehet, találkozott is véletlenül egymással, mégpedig az egyik „korszerű” börtönben, amelynek működése mindkettőjüket érdekelte. Merthogy ebben a korszakban a reformer politikusokat még őszintén izgatta a „fogházjavítás” ügye. A francia márkit kormánya egyenesen azért küldte Amerikába, hogy tanulmányozza a büntetés-végrehajtás újszerű rendszerét, amelynek az az optimista antropológiája volt, hogy az ember igenis változik, és jóra nevelhető.

Tocqueville nem volt naiv. Intellektusa és éles szeme megóvta ettől. Akárcsak Bölöni, ő is a jövőt látta Amerikában, az amerikai demokráciában. Milyen is az ő értelmezésében a demokrácia? Annyit magunk is sejthetünk, hogy a modern demokrácia valami olyasmi, amikor a néphatalmat beengedik az államba. Annyiban több a liberalizmusnál, hogy nem csupán politikai formát jelent, hanem politikai tartalmat és célt is. A demokráciák kívánatos célja Tocqueville szerint nem a minél szélesebb politikai részvétel meg az egyéni szabadságok kiterjesztése, a tömeges önmegvalósítás szolgálata, hanem a gazdasági jólét és társadalmi egyenlőség. A francia forradalom hármas jelszavai közül tehát a sokszor homályosnak tűnő egyenlőségről, annak ethoszáról van itt leginkább szó. Az „ösztönös hajlam” fűtötte egyenlőségről, amely minden vonatkozásban meghatározza, formálja a demokratikus társadalom működését. Ő az egyenlőségelvet, a törekvést az egyenlőségre a gondviselés által meghatározott ténynek tekinti, amellyel szembehelyezkedni egyet jelent az isteni tervvel való szembefordulással. A demokrácia tehát „győzelemre van ítélve”.

Csakhogy Tocqueville észleli az egyenlőség elvének veszélyeit is. Merthogy a demokrácia győzelme nem csak egyedül a szabadsághoz vezethet el, hanem utat kínál a szolgasághoz is. A szabadság és egyenlőség összebékítése nem egyszerű feladat, míg az önkény nagyon is jól megfér az egyenlősítő szenvedéllyel. Erről a jakobinus rémuralomtól a „létező szocializmus” kísérletéig elég történelmi tapasztalatot szerezhettünk. Tocqueville – szemben az optimistákkal – arra jutott, hogy a demokratikus elv a tömegek megfelelő csiszoltsága, pallérozottsága, ma úgy mondanánk, demokratikus kultúrája, mélyről táplálkozó demokratikus meggyőződése nélkül akár féktelen despotizmushoz is elvezethet. Elegendő tapasztalatot szerzett az emberiség erről.

A demokrácia vele született rendellenességének orvosságát is kereste. Arra jutott, hogy a demokrácia nem javítható nem demokratikus eszközökkel. Olyan nincs, miszerint most egy kicsit diktatórikusan kormányzunk, darabidőre sutba dobjuk a demokratikus intézményeket, de mindezt csak azért, hogy a demokráciát fejlesszük. Az „egyenlőség ösztöne” által vezérelt demokrácia megóvásában a szabadság intézményei és eszméje kaphatna szerepet. A mindenáron való egyenlőség helyett a szabadságban való egyenlőséget ajánlja Tocqueville. Nem maga a megváltás, de ajánlatnak meglehetősen tisztességes.

#emberijogikalendarium #emberijogok2018

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr4414145523