Helsinki Figyelő

1968 márciusában hivatalosan megszűnt az állami cenzúra Csehszlovákiában. A „prágai tavasz” a sajtó és a szabad vita felvirágzását is hozta. Az „emberarcú szocializmus” reformkommunista (revizionista) programja mellett hamarosan megjelentek más jövőképek is. Az egyik legfontosabb közülük a Kétezer szó c. kiáltványban megfogalmazott jelző nélküli demokratikus átmenet víziója. A szöveg, persze, bizonyos részeiben „megöregedett”, de sok tekintetben ma is friss és tanulságos, nálunk is vannak áthallásai.

0627_2000_szo_1.jpg

„– Mi a konyak? – A munkásosztály itala, amelyet választott vezetői útján fogyaszt.” Na, ebből a „szocialista demokráciából” volt már elege a munkásosztálynak, a vele szövetséges szövetkezeti parasztságnak és értelmiségnek az 1960-as évek Csehszlovákiájában. Persze, a fogyasztásnak a népgazdasági érdekre hivatkozó visszafogásából, de abból is, hogy a valódi döntésekből épp azok voltak kiszorítva, akik e döntések következményeit elszenvedték.

A csehszlovák forradalmat ’68 nyarán egyaránt jellemezte megtorpanás és felgyorsulás. A Dubček-féle vezetés kettős szorításban volt, a társadalom egyre több szabadságot akart, miközben Moszkva egyre inkább nyilvánvalóvá tette, már az eddigi liberalizálódást is sokallja. Ráadásul a reformkommunista vezetésnek a saját párton belül is ingatag volt a helyzete. Az ortodox sztálinista és a moszkovita csoportok össztűz alatt tartották őket. A párt rendkívüli kongresszus előtt állt, amelytől mindkét oldal sokat várt: a reformisták a végső győzelmet, az ortodoxok a restaurációt. A „végső összecsapást” előkészítendő tartották a járási vezetők konferenciáját. Ezelőtt egy nappal, június 27-én jelent meg a Kétezer szó a Literárni listy c. újságban és más lapokban.

A Ludvík Vaculík cseh író által készített kiáltvány a társadalom élesebben látó és intézményes garanciákat hiányoló részének álláspontját tükrözi. Hangvétele nem a hálás alattvalókat idézi, hanem az erényes állampolgárét, akinek magától értetődően vannak elvárásai az általa felhatalmazottakkal szemben.

A diagnózis kimondja a párt és vezetőinek felelősségét („e hatalmasságok főbűnét és legnagyobb hazugságát az jelenti, hogy önkényüket a munkásság akaratával azonosították”), valamint a gyári hibás „szocialista demokrácia” lényegi antidemokratizmusát: „A párt és az állam összefonódása azt eredményezte, hogy az előbbi elveszítette a végrehajtó hatalomtól való távolságtartás előnyét. Az állam és a gazdasági szervezetek tevékenysége nélkülözte a bírálatot. A parlament leszokott a tárgyalásról, a kormány a kormányzásról, az igazgatók az igazgatásról. A választásoknak nem volt értelmük, a törvények súlytalanokká váltak. Nem bízhattunk a képviselőinkben, bármilyen bizottságban ültek is, s ha mégis bízhattunk, nem akarhattunk tőlük semmit, mert nem érhettek el semmit. Még rosszabb volt azonban, hogy jószerivel már egymásban sem bízhattunk. Az egyéni és a kollektív becsület is kiveszőben volt. A tisztességgel sehova se lehetett eljutni, a képességeknek megfelelő megbecsülésre pedig szót se érdemes vesztegetnünk. Mindezek következtében az emberek többsége elveszítette a közügyek iránti érdeklődését, s csak magával és a pénzzel törődött, miközben az áldatlan viszonyokhoz az is hozzátartozik, hogy manapság a pénz sem jelent biztonságot. Az emberek közötti kapcsolatok megromlottak, a munka öröme szertefoszlott, röviden szólva a nemzet olyan időket élt meg, amelyek veszélybe sodorták a lelki egészségét és a jellemét.”

A szöveg világossá teszi: a rendszerrel, annak diktatórikusságával és bürokratizmusával van a probléma. Az eddigitől gyökeresen eltérő, a nép valóságos részvételén alapuló politikai rendszert tart szükségesnek. Valószínűleg taktikai okokból sem azonosítja ugyan liberális demokráciaként meg szociális piacgazdaságként, de a kontúrok egyértelműek. Ezt, persze, nem csak az egyetértők, de a kiáltvány szellemiségével szembefordulók is felismerték.

A legelső aláírók között voltak a nálunk is népszerű Jaromil Jireš és Jiří Menzel, a cseh új hullám kiemelkedő rendezői, Rudolf Hrušínský színművész, Jaroslav Seifert, az 1984-ben Nobel-díjjal kitüntetett költő vagy Emil Zátopek, a negyvenes és ötvenes évek csodafutója, többszörös olimpiai bajnok. Őket aztán a forradalom leverése után különféle retorziók érték.

A Kétezer szó rögtön megjelentekor hivatkozási alappá vált mind a forradalom radikális híveinek, mind – az akár a szovjet beavatkozással végrehajtandó – restauráció szorgalmazóinak is. Amikor a Varsói Szerződés csapatai „baráti segítségnyújtás” keretében augusztusban lerohanják Csehszlovákiát, ezt a szöveget is a forradalom antikommunizmusának bizonyítékaként hozzák majd fel. De ez a kiáltvány vonatkozási pontként szolgál majd a Charta ’77 mozgalomnak is.

A Kétezer szó „minden szavát” ma az érti pontosan, aki tisztában van az akkori politikai viszonyokkal és lehetőségekkel. Ezzel együtt ma is hasznos olvasmány. A diktatúrák és autokráciák hegemón hatalomkoncentrációjának és hazug propagandájának veszélyeiről a ma embere is sok helytálló megállapítást olvashat ki belőle.

#emberijogikalendarium #emberijogok2018

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr6714065343